Sztálinvárosi Hírlap – 1960. december 28.
A neves francia újságíró riportsorozatából közlünk részleteket, mely megjelent a Humanité 1960. XI. 15, 17, 18, 22-i számában.
Fordította: Dr. Pogonatos Takisné
ÉTIENNE GAUTHER
AZOK A SZTÁLINVÁROSIAK
– második rész –
Sztálinváros, Kossuth Lajos utca /1960
fotó: MTI/Mező Sándor
Egy ember, aki nem hitt benne
A Martin üzem a kombinát egyik látványossága a laikusok részére, és valóban csodálatos látványt nyújt, csodálatos dolgokat lehetne írni róla. Az olvasztárok egyike átadta nekem sapkáját a kék szemüveggel, hogy megnézzem egyik kemence ásító szájában, hogyan táncolnak benn a lángok. Egy magas, virgácsszerűen száraz fiú, kis ráncokkal a szeme körül, melyekkel állandóan hunyorog, illetve mindig, mikor nevetett: Czimmer Pál, 38 éves, dunapentelei születésű; Kerestem is egy “régi” falulakót, aki ismerte itt az életet azelőtt és “utána”…
– Cipész voltam. Mint segéd dolgoztam iparosoknál Dunapentelén és Budapesten a felszabadulás előtt. Egyszer itt, egyszer ott, de mindig boldogan, ha akadt munka.
Amikor elkezdtek beszélni egy új város építéséről, senki a faluban nem hitt benne, hogy megépül a város és a kombinát. Még kritizálták is. Nem mondanám, hogy ez ma már megszűnt, mert hiszen mindig akadnak, akik találnak kifogásolhatót a már meglevő dolgokban. De az igazság az, hogy ez a parasztoknak is segített, mert pénzt kerestek, és mert megváltozott az életük, jobbra fordult. Most a falusiak téeszben vannak, szövetkezeti falu lett, vagy pedig a kombinátban dolgoznak.
Ami engem illet, én úgy gondoltam, hogy az építkezésen biztos munkám lesz és végeredményben jobban is fizetnek. És így kerültem segédmunkásnak a gyárépítkezéshez.
Kikötői öböl /1953
fotó: Fortepan/Gallai Sándor
És azután…
– Amikor a martinkemencék beindultak, 1954-ben oda kértem magam. Hat éve dolgozom már itt. Több szaktanfolyamot végeztem, és íme, 1958 óta öntőszakmunkás vagyok és még sokan vannak ilyenek rajtam kívül.
Új lakást is kaptam az új városban. Feleségem is pentelei, a gyerekekkel foglalkozik. Nem panaszkodhatom, jó keresek. Persze az embernek mindig új kívánságai vannak, de a múlthoz viszonyítva nem is lehet összehasonlítani. Jelenleg kiegészítjük bútorzatunkat, és azután televíziót szeretnénk venni. Van egy motorcsónakom, mert szenvedélyes pecázó vagyok, amit én a “csendes őrültek” sportjának nevezek. Néha reggeli 3 vagy négy órakor elmegyek, a műszaktól függően. És pihenőnapokon elviszem a családot is. A gyerekek olyan boldogok, ha szekírozhatnak…
Furcsának tűnt először, mikor a város szemünk láttára kezdett növekedni. De csak akkor, mikor a gyár már elkezdett termelni, akkor kezdtem megérteni, hogy miért és kinek dolgozom.
Hogy részt veszek-e a szocialista munkaversenyben? Hát természetesen. Brigádvezető is vagyok. És hát szeretné az ember megnyerni a szocialista brigád címet. Igaz, vannak még hibák. Dehát azért egész szép eredményeket értünk el, különösen az utóbbi időben. Nem, nem vagyok kommunista. De azért el kell ismerni, hogy ami történik, a munkásság javára van. Így tehát…
Én is kezdtem jobban megérteni, hogy miért tartotta Inokai elvtárs a legfontosabbnak azt, ami az emberek tudatában ment végbe…
Igaza van Inokai elvtársnak: ami az emberek fejében történt és történik, az a legfontosabb. Persze ezek a dolgok nem egészen olyan egyszerűek. Visszaemlékszem a “szabad sajtó” képviselőinek az “érveire”: No, no, dehát hogyan van az, hogy 56-ban elmentek az emberek?
“Érv”, melynek szárnyain ólom van, hiszen majdnem fele ezeknek az embereknek már visszajött, miután “megkóstolták és összehasonlították” a dolgokat…
A disszidensek között különböző fajtájúak vannak: vannak olyanok, akik sürgős szükségét érezték, hogy hazájuk igazságszolgáltatása és maguk közé határt vonjanak, és aztán közülük egyeseknek módjuk volt a “nyugati” börtönökkel is, megismerkedni. Hát ezek a csöbörből vödörbe estek, ahogyan mondani szokás. És vannak olyan diszidensek, mint például Márton József…
Sztálin út /1956
fotó: Fortepan/UVATERV
“Hát csak úgy jött”
Az édesanyja igen szegény volt, három fiút nevelt fel. Ő 1955-ben jött dolgozni Sztálinvárosba – akkor 24 éves volt – miután a közgazdasági intézetben befejezte tanulmányait. Jó helye volt a könyvelésben. Talán úgy vélte, hogy több lehetősége lesz a “szabad” világban…
– Hogy miért mentünk el testvéreimmel? Nehéz megmondani, csak úgy jött… A helyzet olyan zavaros volt. Nem tudta az ember, hogy hogyan alakulnak majd a dolgok…
Tehát elmentünk. 4 nap Becsben, aztán egy lágerbe vittek Mont Dauphin-ba Gap mellett, és aztán a lyoni vásárcsarnokba. 15 nap múlva a vegyi gyárban mint karbantartó munkás kaptam állást Vénissieux-ben, Maréchal-nál. A testvéreim is.
Mindhárman a gyár közelében laktunk jugoszlávokkal, olaszokkal és algériaiakkal együtt. Napi 10-12 órát kellett dolgoznunk, és minden második vasárnap. A munkásokkal jól kijöttünk, de az igazgató és a főmérnök állandóan hajszolt minket, hogy többet dolgozzunk. 50.000 frankot kerestünk hovonta, nem volt rossz fizetés. Szórakozásra nem igen jutott, de dolgozni annál többet lehetett.
58 január 1-én jöttünk vissza. Testvéreim Budapesten vannak, én itt visszakerültem az irodába, a volt helyemre. Hogy miért jöttem vissza?
(folytatás hamarosan!)
