Magyar Hírek – 1976. november 6.

25 éves Dunaújváros – ünnepi boríték elsőnapos bélyegzővel

25 éves a Dunai Vasmű

MÁSODIK ÉVFORDULÓ

A Vasmű éjszakai fényei

Dunaújváros tizennyolc hónap alatt kétszer ünnepelt, 1975 tavaszán a várost köszöntötte az egész ország alapításának 25. évfordulója alkalmából, 1976 őszén pedig huszonöt éve volt annak, hogy megindult a termelés a várossal egy ütemben épült, s a város ipari hátországát alkotó Dunai Vasműben. A hátország azóta újabb “provinciákkal” bővült, napjainkban nem a Dunai Vasmű Dunaújváros egyetlen üzeme, s a gyáralapítás és gyárépítés nem ért véget abban a városban, amelynek alapítását és építését egyetlen szükségszerűség határozta meg: az 1945-ben felszabadult Magyarországon meg kellett teremteni a XX. század igényeinek megfelelő ipart.

Borovszky Ambrus, a Vasmű nyugdíjas vezérigazgatója /Novotta Ferenc felv.

Dunaújváros évfordulóival úgy van a krónikás – aki az alapítás és az első kapavágás óta éber figyelője és hűségesen vissza-visszatérő látogatója a Budapestől délre, alig hetven kilométerre épült első magyar szocialista városnak, – hogy képtelen csak előre vagy csak hátra tekinteni, vizsgálódásának irányát a múlt-jelen-jövő folyamatának sodrása szabja meg. Az ötvenes évek még nagyon közel vannak, a század- és ezredforduló sem esik csillagászati távolságra, a jelen pedig egy órányi autóútra van, s azzal vonzza látogatóját, hogy mindig tartogat valami forróan izgalmasat, HA MINDÖSSZE NÉHÁNY HÉT VAGY HÓNAP választja is el a legutóbbi látogatást az előzőtől.

Csendélet a Vasműben

A rövid negyedszázad alatt a második 25. születésnapot ünneplő Dunaújvárosban kevés jel emlékeztet az évfordulóra. Háziünnep ez, amelynek nincsenek látványos külsőségei, bár a krónikás tartozik annak beismerésével, hogy az alapítás és az építés kezdetének múlt évi ünnepségei sem emlékeztettek a magyar történelemben oly gyakori zajos évfordulókra. Dunaújváros sohasem ünnepelteti magát, nem áll a kirakatba, nem nagyon emlékeztet arra az időszakra, amikor “divatos” város volt.

Acél születik

Az őszi esőkkel a városba érkező látogatót jó sorsa régi ismerőssel hozta össze, aki bevándorolt dunaújvárosi, tehát huszonöt évnél idősebb, következésképpen nem a római Intercisa jelképes erődfalain belül vágták el a köldökzsinórját.

Munkából hazafelé

Az itt lakó a csepegő esőben rövidre fogott eszmecsere során föltette a kérdést a látogatónak, mi szél hozta ismét a városba?
– A huszonötödik évforduló…
– De hiszen az tavaly volt…
– Az alapításé igen… Most van a Vasmű születésnapja, mivel egy üzem attól számít élőnek, amikor a gépei megindultak …
Az itt lakó a homlokára ütött:
– Lám-lám, erről egészen megfeledkeztem…

Egy olvasztár az “újoncok” közül… és egy “veterán”

A “hivatalos” dunaújvárosi közvélemény nem feledkezett meg az évfordulóról. Nyilván megünnepelték a Vasműnek abban a részlegében, ahol az első acélt csapolták, ha ugyan nem nyelte el azt az acélöntő műhelyt a dinamikusan fejlődő óriás. Mert a Vasmű álandóan bővül, talán Borovszky Ambrus, a már nyugalomba vonult alapító vezérigazgató sem tudná fejből megmondani, hány hektáron terül el, hány ezer embert foglalkoztat, pedig a nyugállományú vezér, a “vasember”, igazán az első kapavágás óta itt van, lévén kezdetben az építkezés kormánybiztosa, s csak később első ember a Dunai Vasműben.

Dunaújváros – az iskolák városa is

De most nem a számok a fontosak. A munkásosztály nagy novemberi ünnepnapján megfelelő módon megemlékeznek a szocialista világ fiatal óriásáról, a Duna magyarországi középszakasza partján épült Dunai Vasműről, amelynek tágas csarnokaiban huszonöt éve kezdtek el dohogni a gépek. A város és a Vasmű között immár magasra nőtt, s a lombhullás őszi állapotában is megkapó erdősáv is huszonöt éves, az első lakóházak is huszonöt évesek, tobzódhatunk a jubileumokban.

Dózsa városrész

A látogatót a második – vagy kettős? – évforduló időszakában a városlakók érdeklik, egy egészen fiatal emberi település életritmusa, a már kivehető s különböző módszerékkel megörökített hagyománya, amely összefügg a Vasművel. E hagyományok közt az a legszebb, amelyet így fogalmaznak meg Dunaújvárosban :
– Nálunk vannak családok, amelyeknek a tagjai három-négy üzemben dolgoznak. Olyan család nincs, amelynek egyetlen tagja sem dolgozik üzemben.
Talán ez a meghatározás a magyarázata annak a jelenségnek, hogy Dunaújvárosban egyszerű szemrevételezéssel nem lehet megállapítani, ki kicsoda, milyen munkát végez.

Kiss István szobrászművésznek a város jubileumára készített szobra

Kombájn a Vasmű szomszédságában.

Az “összkomfortos” művelődési házban, az audiovizuális nyelvoktató laboratóriumban a fiatal mérnök mellett fiatal szakmunkás tanul angolul, a szálló presszójában vitatkozó hosszúhajú fiatalember nem beat-muzsikus, hanem az egyik művészlakás gazdája. Foglalkozások és hivatások rétegződnek egymásra észrevétlenül, s itt mindenkinek valami köze van a vashoz, akár a papírgyári művezetőnek, akár a fehérneműgyárban a varrónőnek.

Feltárt római kori lakóépület maradványai az új magasépületek tövében

– Ki a legfontosabb személyiség Dunaújvárosban? – tette fel a kérdést a látogató a városi tanács egyik vezetőjének, aki mosolyogva válaszolt:
– Többen vannak. És általában tíz éven aluliak – a gyerekek… És ebben látom a szocialista város legsajátosabb vonását. Egy fiatal város rövid múltjára támaszkodva, a jelen megállapodottságában a jövőért él és dolgozik.

Baróti Géza
Fotók: MTI/Fényes Tamás, Kovács Sándor, Horváth Péter és Jászai Csaba