Magyar Nemzet – 1958. március 29.
Két mérnök beszáll a TU-104-esbe…
A magyar és szovjet kohászok kapcsolatainak 13 éve
Csillogó acéltestű TU-104-es repülőgép zúg a Ferihegyi repülőtéren. A várócsarnokból kilépő utasok között két kohómérnök is van: Balsay István, a Vaskohászati Igazgatóság főmérnöke és Répássy Gellert, a Dunai Vasmű Martin-acélművének vezetője.
– Hányadszor utaznak a Szovjetunióba?
Mindketten gondolkodnak a feleleten. Negyedszer? Ötödször? Mielőtt megkezdte volna működését a sztálinvárosi acélmű, Répássy Gellért félesztendeig volt a Szovjetunióban, a gyárvárosok kohóit, Martin műveit tanulmányozta. Azóta eltelt néhány év, a tanulmányúton szerzett barátok régen visszaadták a látogatást – a magyar kohómérnökök pedig már egykönnyen össze se tudják számolni, hogy hányszor látták azóta a szovjet kohókat. Most éppen a KGST acélgyártó szekciójának moszkvai konferenciájára készülnek.
A régmúlt öröksége
Tizenhárom esztendő emlékeit idézzük. Mit adott ez a csaknem másfél évtized a magyar kohászatnak? Hogyan jutottunk el eddig az 1958-as márciusvégi napig, amikor a magyar mérnökök mintha csak “könnyű kirándulásra” indulnának, Moszkvába repülnek.
1944 végén mind közelebbről hallották az ágyúdörgést Diósgyőr, Ózd és Borsodnádasd dolgozói. Egyetlen napon – szeptember 13-án – 720 német bomba hullt a diósgyőri gyárra és lakótelepre. Nem volt sértetlen villanyvezeték, nem volt ép telefonhuzal – a vasúti vágányok ég felé meredtek, összeomlottak a raktárak, műhelyek; egész házsorok tűntek el. A bombazápor tragikus záróakkordja volt annak a korszaknak, amikor a kohászok választhattak: a Rimamurányi Vasmű urai, Bíró Pál gyártulajdonos vagy Weiss Manfréd szipolyozza-e ki őket. A miskolci “Reggeli Hírlap”-ban 1934. szeptember 10-én a következőket olvashatták: “Egy fillér béremelést kaptak a vasgyári munkások…” Másutt: “Életvédelmi otthonokat állítanak fel az öngyilkosjelöltek számára.” Ebben az évben 92 ezer munlcanélküli ipari munkás volt Borsod megyében és a M. Kir. Állami Rendőrség diósgyőri kapitánya ilyen jelentést küldött Budapestre: “Felelősségem tudatában jelentem, hogy az ipari munkások elkeseredése könnyen kirobbanásra vezethet.” Idézzük-e tovább a múltat? Beszéljünk a barlang lakásokról? Diósgyőr öreg kohászai emlékeznek még a danyivölgyi, kőporost vizes odúkra s a Center községben lakó ózdiak sem felejtették még el, hogy Bíró Pál úrnak akár a szeme előtt halhatott éhen a munkás.
1944. december 3: a magyar kohászatfejlődésének kezdete
A borsodi iparvidék dolgozói örökké emlékeznek arra a dátumra: 1944. december 3. Háromhetes véres harc után bevonult Miskolcra és Diósgyőrbe a szovjet hadsereg. Ettől a naptól számítják a magyar kohászat fejlődésének kezdetét. Azok a szovjet emberek, akik először nyújtottak baráti kezet a diósgyőri, ózdi munkásoknak, nem tudósok, nem kohász-szakemberek voltak: Iván Kotulov őrnagy, Vjacseszlav Rjepin ezredes adtak ruhát a bodrogi hídon dolgozó munkásoknak, a hadsereg készletéből ők adták az első kokszadagot az éhes kohók torkába, szállítóeszközöket, gépjárműveket adtak az ostrom utáni első napok csendjében.
Így kezdődött a magyar és szovjet kohászok kapcsolata, amely az elmúlt tizenhárom év alatt tovább terebélyesedett és elszakíthatatlanná izmosodott.
Fejlődjön a nehézipar, hogy fejlődhessék mezőgazdaságunk, a könnyűipar, az élelmiszeripar, az építőipar, a közlekedés. Ennek megvalósításához kellett a kohászat fejlesztése – a szüntelenül áradó szovjet anyagi, műszaki és tudományos segítséggel. A tervezőasztalok átlátszó rajzpapírjain még szinte meg sem száradt a festék, amikor már megérkeztek a szovjet mérnökök, a kohóépítő szakemberek. Azokat a gyakorlati és elméleti tanácsokat, amiket Rakcsejev mérnök adott, ma is használják kohászaink. Az ő javaslatára változtatták meg a kohók ércadagolásának sorrendjét – s ez csökkentette a szállópor-veszteséget, kihasználhatóvá tette a torokgáz kémiai és hőenergiáját. Kiszámította a nagykohó szállítási diagrammját és töltési elegyét, grafikonokat dolgozott ki a munkafolyamatok meggyorsítására és javítására. Bugyilkin mérnök javaslatára vezették be Csepelen a martinkemencék átépítésének gyorsított módszerét – ezzel a módszerrel a kemenceépítéshez szükséges időt felére csökkentették. Szevasztianov szovjet kohász a novokramatorszki gépgyárban bevált újítások alkalmazását segítette ugyancsak Csepelen. Bargyin akadémikus, a Szovjetunió Tudományos Akadémiája alelnökének javaslatára született meg az a gondolat, hogy a diósgyőri termelő üzemeket a kibővítéssel egyidőben korszerűsíthetik, s az ő tanácsára szervezték meg a Vasipari Kutató Intézetet is. Itt járt Nyikityin akadémikus, aki új műszaki eljárásokat vezetett be és Zsuravljev, Korobka, Pasko, Petrov olvasztárok nevét, akik az új eljárások gyakorlati alkalmazását mutatták meg, ma is szeretettel őrzik a magyar kohászok.
A Szovjetunió szakembereinek segítsége nélkül hozzá sem kezdhettünk volna a Dunai Vasmű hatalmas, ma már nyereséggel termelő vaskombinátjának felépítéséhez. Kiváló szovjet kohászok, mérnökök negyven hatalmas kötetben rögzítették a Dunai Vasmű generálterveit, tervfeladatait.
A jelen
A felsorolás – bármilyen lelkiismeretes – csak hiányos lehet. Évek óta alig múlik el nap, hogy ne érkezne segítség a szovjet kohászoktól – terv, javaslat vagy szakemberek látogatásának formájában. A Szovjetunió egyik legnagyobb tervezőintézetének, a GIPROMEZ-irodának munkatársai most dolgozták ki a Dunai Vasmű meleg- és hideg-hengerművének terveit, a vasúti kocsikból nap-nap után rakják ki a gépeket, alkatrészeket.
Végül a szovjet segítségnek ismert, legbeszédesebb adatára emlékeztetünk: a 300 millió rubeles hosszúlejáratú hitelnek több mint kétharmada a kohó- és gépipar fejlesztésére jut.
(tamás)
A Dunai Vasmű szovjet tervezőinél
