Dobos Ilona sztálinvárosi feljegyzései

/részlet/

Az épülő Sztálinvárosban

(1951-1956)

1945 tavaszán jöttem fel nagynénémékhez Újpestre. Előzőleg 1942-43-ban is éltem már fél-félévet Budapesten különböző leánykollégiumokban. Egyetemre szerettem volna járni, de dolgoznom kellett, és nem tudtam bejárni az órákra. Ugyanez volt a helyzet 1945 szeptemberében is, amikor beiratkoztam ugyan művészettörténetre, de ugyanakkor a Magyar Ifjúság szerkesztőségében titkárnősködtem, és innen sem tudtam eljárni az egyetemre.
Pár hónapon belül szüleim is felköltözködtek, bátyám is megkerült, így újra együtt volt a család.
Későbbi férjemmel már az első nyáron megismerkedtem a szerkesztőségben. Újságíró-gyakornok volt akkor. Később a MADISZ parasztszekciójának a lapját szerkesztette. Két évig “jártunk” együtt, azután feleségül mentem hozzá.
Férjem ugyan polgári származású volt, de érzelmileg a népiesekhez tartozott. Egészen fiatalon megjelent egy szociográfiai műve és egy ifjúsági regénye. Köny­veinek nagy visszhangja volt, egyszeriben az élvonalba került, az egyik legte­hetségesebb fiatal írónak tartották. Rövidesen megkapta a József Attila-díj I. fokozatát.
A népi írókhoz való tartozását férjem valóban komolyan vette, s ha ez egyál­talán lehetséges, szinte magával is elhitette, hogy parasztszármazású. 1948-ban, amikor a könyvnapra első könyve megjelent a sátorban, a megafon mint népi írót jelentette be, ami nem kis örömet szerzett számára.
Férjemen keresztül kitűnő kezdő, parasztszármazású írókat, költőket ismerhettem meg.
Házasságunk hosszú ideig nagyon jó volt. Férjemet rendkívül tehetségesnek tartottam, ezért – egyéni ambícióimról lemondva – minden erőmmel az ő munkáját kívántam segíteni. Így az első paraszti élettörténetet, Garancz István ku­bikos életét eredetileg azért jegyeztem fel teljes terjedelmében, hogy férjemnek ez egy regény számára nyersanyagul szolgáljon.
Ugyanakkor férjem magatartását semmiképpen sem kívántam követni. Elfogadtam a nép iránt érzett rajongását, de szemlesütve hallgattam, amikor tájszólásban beszélt. Példája negatív előjellel hatott rám: semmiképpen sem akartam a néphez szerepjátszás árán tartozni.
1951 májusában férjemmel és az akkor hároméves Zsuzsi lányommal elköltöztünk az épülő új városba, amelyet akkor pár hónapig még Dunapentelének, majd Sztálinvárosnak neveztek. Mi kaptuk meg a város második végleges la­kását, az elsőt a város tisztiorvosa, Fosztó Dénes doktor.
Férjem azzal a tervvel költözött az építkezésre, hogy egy nagy regényt ír a városépítőkről. Ezért is kaptuk meg a lakást. A regény sohasem készült el, de néhány novellája megjelent erről az időszakról.
Dunapentele akkor az érdeklődés középpontjában állt. Több írót is foglalkoztatott az első szocialista város építésének témája. Egy ideig a női szálláson lakott Palotai Boris és Szécsi Margit, gyakran járt le, majd egy ideig ott is la­kott Örkény István, két hétig Örkénnyel együtt Déry Tibor. A helyi lapnál gyakornokoskodott Tamás István. Ezekkel az írókkal közeli kapcsolatba, egyikkel-másikkal barátságba kerültünk.
Kellemetlen, hűvös, esős napon érkeztünk meg hárman az új városba. Fiam egy évvel később született meg. Korábban nem jártam az építkezésen. Az első benyomásom nagyon rossz volt. A Május 1 utca állt már vakolatlan skatulyaházaival és a Beloiannisz utca egy része, amelyben mi is laktunk.
Néhány út ugyan elkészült, de járdák nem voltak. Annak a vidéknek külön­leges, laza, lösztalaja – amely az építkezéskor sok gondot okozott, mert nem bírta a nagy megterhelést – ragacsos, agyagos péppé változott esős időben.
A következő részleteket csupán a kor szellemének érzékeltetésére írom le, bár önmagában is érdekes lehet.
Megérkeztünk a teherautóval az új lakásba, amely nemrég készült el, és még hónapokig nyirkos volt. Férjem és a sofőr letettek a szobába két fekvőhelyet, az összecsukott gyerekágyat, a többi holmit szétdobálták a lakásban. Mindez késő délután történt, az eső szakadatlanul zuhogott. Zsuzsi az úton megfázott, éreztem, hogy magas láza van. Mondtam férjemnek, hogy orvost kellene hívni a gyerekhez, vagy elvinni taxin a rendelőbe.
Taxi nem volt a városban. Férjem közölte velem, hogy hat órára feltétlenül el kell mennie a Partizán brigádhoz, Szabad Nép-félórát tartani. Ha aggodal­maim vannak, vegyem a gyereket a nyakamba, és vigyem el a rendelőbe. Tü­relmesen elmagyarázta, hol van a rendelő. Szakadt az eső, és én nem mertem a lázas gyerekkel elindulni.
Férjem ezt nem valami különleges durvaságból tette, hiszen nem volt durva, és nagyon szeretett engem, de semmiképpen sem akarta a “fejtágítót” elmulasztani.
Férjem túlzott lelkesedését sokan szerepjátszásnak vélték. Lehet, hogy volt is ebben némi igazság, én csak azt tudom igazolni, hogy ő ugyanazt az arcát mutatta otthon, mint a közéletben. Hogy elkötelezettsége, magas hőfokú lelkese­dése magánéletét is tökéletesen áthatotta.
Bizalmas együttléteink alkalmával azzal gyötört engem és magát, hogy há­ború esetén biztosan nem szívesen vonulnék be katonának. Attól félt, hogy a partizánmunkához sem lenne elég bátorságom. Én erőtlenül hivatkoztam ugyan szívbajomra, amely már akkor is jelentkezett, de ez nem csökkentette felelősségemet. Férjem keserű vádakkal illette magát, amiért egy magamfajta gyáva pol­gárlányt választott párjául. Ez akkor történt, amikor a városba látogatott Zoja Kozmogyemjanszkaja, a hős partizánlány édesanyja, akivel férjem személyesen is megismerkedett.
Ha ma az akkori idők sematikus regényeit olvassuk (nem tudom ugyan, ki teszi ezt meg?), sok olyan dolgot is kiagyalt hazugságnak érezhetünk, amit az író valóban az életből lesett el.
Három hónap múlva az újonnan létesült múzeum várostörténésze lettem, majd rövidesen azt a megtisztelő megbízatást kaptam, hogy írjam meg az épülő szocialista város történetét. Ez a mű éppúgy nem készült el, mint férjem regénye. Egyébként akkor még csak az első évet végeztem el a történelem szak levelező tagozatán.
Munkámat – amelyhez nagy lelkesedéssel fogtam hozzá – a Történettudomá­nyi Intézet egyik vezető munkatársa irányította.
“A munkán vörös fonálként vonuljon végig Rákosi elvtárs irányító szerepe!” – mondta 1952-ben. Majd egy évvel később: “Vörös fonálként vonuljon végig a tömegek kezdeményező szerepe!”
Eleinte új és érdekes lehetőségnek tartottam, hogy egy történést, a magyar történelemnek egy szeletét úgy írhatom meg, hogy annak minden mozzanatát közelről ismerem, bármelyik résztvevőjét kikérdezhetem. Különösen örültem találkozásomnak az építkezés első munkavezetőjével, Garancz Istvánnal, az egykori kubikossal, aki a vasmű helyét a kukoricaföldeken kijelölte. A kezdetről így beszélt:

– 1950. április 28-án értem Dunapentelére, egy szombati napon. Esett az eső, lucsok, sár mindenütt. Bekutyagoltam a faluba, a mostani Felszabadulás étterembe; akkor Nagyvendéglő volt. Cigányok vettek körül, vinni akarták a kosaramat. Mind kérdezősködtek: “Maga mér gyütt ide?”
Fizettem nekik fröccsöt, aztán kérdem tőlük: nem tudják hol lesz az építke­zés? Mondják ám, hogy voltak itt télen orosz és magyar mérnökök. Az egyik ajánlkozott, hogy elvezet arra a helyre, ahol a mérnökök jártak.
Május másodikán kezdtem munkához. Én kezdtem el itt a munkát.

 A nagy felvonulás – Garancz István naplója

Egy az elsők közül

És ez a kezdet még csak másfél évvel ezelőtt történt.
Később lelkesedésem egyre alábbhagyott. Úgy éreztem, nem lehet a jelenről történelmet írni. Épp a bőség a legzavaróbb: ki tudja, mi az, ami ebből fontos, maradandó?
Próbáltam a tömegek aktivitását dokumentálni, átnéztem a különböző munkaversenyek, felajánlások írásos anyagát, de mindez formálisnak tűnt. Egy alka­lommal megtaláltam tizenkilenc munkás felterjesztését a sztahanovista cím el­nyerésére. A káder jellemzések így szóltak: “Munkához való viszonya jó. A sajtót olvassa (nem olvassa)). Közösségi magatartása jó.” Ezt tudtam meg tizenkilenc emberről.
Átnéztem a rendőrség kétévi iratanyagát. Csak kisebb bűncselekményekről volt bennük szó, lehetséges, hogy a nagyobb ügyeket nem adták ide tanulmányozásra. Ezek a kisebb esetek viszont nagyon jellemzőek voltak a táj korábbi társadalmi struktúrájára, másfelől bizonyos etnikus specifikumokra.
A legtöbb bejelentés ugyanis arról érkezett, hogy a falvakból érkező segédmunkások – az egykori uradalmi cselédek és leszármazottaik – nem tartják tiszteletben a társadalmi tulajdont, nagyon sok a lopás. Az újonnan érkezők szálláshelyükön ágyneműt és pokrócokat kaptak, amelyekkel azonnal megléptek, továbbálltak. Lopták a villanykörtéket, az evőeszközöket és poharakat az önkiszolgáló éttermekben. A “Késdobálóban” – az egyik talponállóban – végül lyukas kiskanalakat adtak a feketekávéhoz.

Dózsa étterem/Lepra kerthelyisége /fotó: Intercisa Múzeum

Mindez onnan eredt, hogy legtöbben a közeli Dunántúlról érkeztek. Az itteni nagybirtokok cselédségébe pedig beleidegződött, hogy a földesúri tulajdonból bármit jogosan elvehetnek, hiszen ez az ő munkájuk gyümölcse. A szülők gyakran biztatták gyermekeiket, hogy a sötétség beálltával hozzanak az uraság föld­jéről kukoricát, krumplit, tüzelőt, amire éppen szükség volt, és ez nem bűnnek, csupán ügyességnek számított. A volt cselédek ugyanúgy tekintettek az állami tulajdonra, mint korábban a nagybirtokosokéra.
A bejelentések másik része a Késdobáló, az első talponálló italbolt létrejötte után indult meg. Nevét onnan kapta az italbolt, hogy mindennaposak voltak benne a véres verekedések, bicskázások. Ez pedig ugyancsak dunántúli, táji jellegzetesség. Társadalmi okai elmosódottak, a jelenség etnikus specifikum­nak látszik.
Azt tapasztaltam, hogy ezen a téren az ország különböző vidékein feltűnően nagy eltérések mutatkoznak. Tolnában, Somogyban és Fejér megyében – ahonnan az első időben a legtöbben jöttek az építkezésre – gyakoriak voltak a kocs­mai verekedések. A feljegyzett dunántúli élettörténetekben meglehetősen gya­kori, hogy valakinek a fia, férje, bátyja véres verekedés áldozataként halt meg. Ugyanakkor például Zemplénben emberemlékezet óta nem került sor bicskázás­ra. Egyetlen ámokfutó, gyilkos gazdáról hallottam, aki még a századforduló idején élt. Úgy tűnik, e téren a magyarságon belül is nagy az eltérés az egyes etnikus csoportok között.

A késesmesterségről

A székesfehérvári múzeum egyszer két kiváló késesmester remekeit mutat­ta be.
A népművészet mai rajongói, gyűjtői korántsem csak a valaha díszítésül szolgáló tárgyakat szeretik, hanem a régi paraszti háztartásokban hasznos funkciót betöltő köpülőket, mozsarakat, sulykolókat, tűzikutyákat, tároló edényeket, amelyek ma már a használatból kikerülve padlásokon hányódnak. S ha nap­jainkban a divat jóvoltából kis részük új funkcióban, dísztárgyként be is kerül a városi otthonokba, újakat már nem készítenek, így számuk menthetetlenül fogy. Minden pusztuló szépség kultúránkat szegényíti, éppen ezért fontos fel­adata múzeumainknak, hogy egy-egy kihaló mesterség legszebb darabjait be­mutassa.
A finoman díszített rugós bicskákat nézegetve – amelyekről gyakran esett szó a Késdobálóban lezajló véres verekedések aktáiban – a kiállításon arra gon­doltam, miért ilyen szépek a nemtelen célokat szolgáló tárgyak? Mert a gyilok eszközei minden kultúrában gondosan megmunkáltak, díszesek, az adott társa­dalom esztétikai kívánalmait a legmesszebbmenően elégítik ki.
A Néprajzi Múzeum folyosóin a tárlókban gyakran volt alkalmam megcso­dálni egyes óceániai és afrikai törzsek remekbe szabott, faragott, festett tőreit, dárdáit és az emberölés más, egzotikus eszközeit.
Egy észak-amerikai antropológusnő, Margaret Mead leírja, milyen ünnepé­lyesen készülődnek egyes óceániai törzsek az emberevés aktusára. A ceremóniát a törzs legtekintélyesebb tagjai tervezik el, ők idejük nagy részét művészkedés­sel, rituális maszkok, dobok faragásával, festésével töltik. Hetekkel előbb gon­dosan választják ki a még csak nem is ellenséges, csupán idegen törzs áldoza­tul szánt tagjait. Az egész aktust emelkedettség jellemzi.
De a gyilkolás eszközei nemcsak a természeti népeknél díszesek. Gondosan munkálták meg azokat a kis, ügyes tőröket is, amelyeket a középkorban a bérgyilkosok használtak. Ahogyan valóságos remekek voltak a főurak csont-, gyöngy­ház- és drágakő berakásos puskái is.
Ha jól meggondoljuk, nehéz megérteni annak a két derék késesmesternek lelkivilágát is, akiknek munkáit a fehérvári kiállításon láttam. Ízléses és változatos munkájukkal a szépséget szolgálták, lelkiismeretesen, nagy mesterségbeli tudás­sal. Ugyanakkor gondjuk volt arra is, hogy a bicska rugós szerkezete minél si­mábban, akadálytalanabbul hatoljon be majd az ellenfél húsába, minél ügyeseb­ben szolgálja jövendő gazdáját.
És a vásárlók … A legénnyé serdült tegnapi suhancok, akik összekuporgatott krajcáraikat szorongatva gondosan válogattak a vásári sátorban kirakott sok- fajta kés között, hogy adott esetben még aznap este a kocsmában használják is őket.
Erőszakos bűncselekmények ma is bőségesen akadnak, de micsoda hanyatlás! Az előre megfontoltság hiányozna, vagy csak a korra jellemző esztétikai igénytelenség az oka? Az eszközökben ma már senki sem válogat. A gyilkos fogja az első kezébe kerülő tárgyat, hogy hirtelen haragjában kupán vágja haragosát.
A finom művű rugós bicskák gyártása, pedig hazánkban az utolsó évtizedek­ben tökéletesen lehanyatlott.

Ki eszi meg a combot?

Alapvető kérdés: társadalmi és családi pozíciónk mércéje, érzelmeink biztos mutatója. Egy szárnyasnak csak két combja van. Mindenki azt szereti, de nem jut mindenkinek; másfelől a többi részét is meg kell valakinek enni.
A combevés az értelmiségi-polgári és a paraszti társadalomban ma még lényegesen eltérő.
A comb szerepéről egy értelmiségi családban személyes tapasztalataim alapján számolhatok be. Gyermekkoromban bátyámmal mi ettük a combot, míg szüleim esküdöztek, hogy kizárólag a csontos részeket kedvelik. A kegyes csalásra tulajdonképpen csak akkor jöttem rá, amikor a vasárnapi asztalnál Dunaújvárosban már férjemmel és két gyermekemmel ültem, és magam rágódtam a csontokon.
Érzelmeink többnyire bonyolultak, magunk sem vagyunk tisztában velük. Már rég elidegenedtünk valakitől, de megszokásból, kényelemszeretetből nem veszünk róla tudomást. Egy házasságban a régi keretek – becenevek, búcsúcsókok stb. – sokáig megmaradnak akkor is, ha csak közöny vagy ellenségeskedés van mögöttük. Az ételelosztás szertartásában azonban a nők érzelmei leplezet­lenül megmutatkoznak. Így vándorolnak át egy átlagos házasságban a legjobb falatok a férj tányérjából a gyermekébe.
Paraszti szinten ma meg a combot nem a gyermekek, hanem a kenyérkercső férfiak eszik. Az egyéni érzelmek nehezebben törnek át a hagyományon: akkor is a férj eszi a combot, ha a feleség gyűlöli, sohasem szerette az urát.

konyhaasztal a Dunaújváros 70 kiállításon

Üdvözöljük Sztálinváros hős építőit!

Alacsonyabb szinten élő csoportoknál az evés reprezentációs jelentősége nagyobb, mint a vagyonosabbaknál, ahol a jómód fitogtatására sokfajta más lehe­tőség nyílik.
A falusi gyerekek máig is azonnal társaik közé szaladnak, ahogy valami ennivalót kapnak, akár csak egy szelet zsíros vagy lekváros kenyeret, méginkább, ha egy darab dinnye vagy egy fürt szőlő a zsákmány, mert titokban büszkévé teszi őket, hogy otthon van mit enniük. Ahogyan nagy szégyen, ha a gyerek a szomszédban enni kér, amikor látja, hogy a háziak esznek, de még az is, ha el­fogadja, ne adj’ isten jóízűen eszi a kapott ennivalót. “Még azt hiszik, nincs mit enni idehaza!” – hallani gyakran.
A combhoz való jog falun társadalmi rangot is jelképez. Egy jómódú alföldi gazdáról mesélik, hogy béreseivel egy asztalnál étkezett. Feltálalták a tyúklevest, amelyből kiszedte a combokat, a mellehúsát, a többiek a maradékon osztozkod­tak. (Az emlék fájdalmas voltát bizonyítja több generációs továbbélése.)
Parasztasszonyok egyébként nemcsak combot, húst is alig esznek. Az elmúlt másfél évtizedben néprajzi gyűjtéseim során sok falusi háztartásban étkeztem. A kenyérkereső férfiak hétközben alig tartózkodtak otthon, a városban dolgoz­tak. Az asszonyok csak maguknak, a gyerekeknek és az öregeknek főztek. Meg­lepett az étkezés igénytelensége. Rántott levesen, krumplin, zsíros kenyéren éltek olyan családoknál is, ahol különben nagy bevásárlásokat eszközöltek. Szár­nyast csak vasárnapra vágtak, amikor a férfiak hazaérkeztek. Parasztasszony combot még ma is csak akkor eszik, ha utazik, vagy ha kórházban fekszik, és rokonai halmozzák el ennivalóval. De ebben az esetben elsődleges szempont, hogy mások is látják, mit eszik.
Olyan családoknál még nem étkeztem, ahol csak az asszonyok ettek volna combot. Elképzelhető, hogy az amerikai milliomosok szeretői már csak combot esznek, de a milliomosok is. Egyszóval a javak olyan bősége, hogy mindenkinek comb jut, elképzelhető, de mindaddig nem várható egyenlőség e téren.

Andrej herceg és a csongrádi kubikosok

Minden építkezés alapozási munkával kezdődik. így volt ez Sztálinvárosban is. Az építkezésre legelőször a csongrádi és békési valódi kubikosok érkeztek meg, akik már évtizedek óta a szakmában dolgoztak, apjuk, nagyapjuk is kubikos volt. Ezekhez csapódtak a mindenhonnan, de főképp a Dunántúlról érkező egykori parasztok.

Közelről valahogy minden másképp fest. Azelőtt nem ismertem kubikosokat, és sohasem gondoltam volna, hogy annyira elütnek a parasztság más rétegeitől.
A kubikosok nem mondanak tündérmeséket. Vannak ugyan hiedelmeik, amelyeket otthoni környezetükből vesznek át, egészében véve mégis sokkal racioná­lisabban gondolkoznak, mint a hagyományokat ápoló falvak lakói.
A kubikosoknak általában sok gyermekük, nagy családjuk van. Ennek elle­nére jövedelmük az ötvenes évek elején nagyon kevés volt. Fizetésük felét hazaküldték, a másik feléből próbáltak kijönni, de bármilyen szerényen éltek, akad­tak napok, amikor ennivalóra is alig tellett.
Üzemi kosztra nem fizettek be. A közétkeztetés nem volt túlságosan jó, de valamivel jobb, mint máshol, mert az új város mindenképpen kiemelt helynek számított. A nép között azonban az üzemi koszttal szemben nagy az ellenszenv. Talán a csajkarendszertől való félelem megnyilvánulása ez. Voltam olyan faluban, ahol a termelőszövetkezetben a helybeli szakácsnők kitűnően főztek, a ta­gok mégis szívesebben ették a hazait.
Gyakran kerestem fel a kubikosokat a munkahelyükön délidőben, mert csak ilyenkor volt idejük beszélgetni. Szalonnát ebédeltek kenyérrel, hagymával vagy uborkával. De olyan is volt, hogy valahonnan szereztek egy dobkályhát, azt állították be egy fészerbe, és azon főztek lebbencslevest.
Az egy helyről érkező brigádtagok nagyon jó barátságban éltek egymással. Megosztották minden gondjukat-bajukat. Esténként sokat beszélgettek. Az idősebbek régi életükről meséltek a fiataloknak, amikor kora tavasztól késő őszig a talicskát tolva gyalog, sokszor több száz kilométert is megtettek munkát ke­resve. Az egyes munkacsoportokon belül mindig is nagy volt az összhang, de a különböző csoportok között néha verekedésekre is sor került. “Mi csongrádiak vagyunk, azok meg szentesiek. Ez már elég volt ahhoz, hogy összeverekedjünk.”
Sokan apáiktól halottak Szántó Kovács János peréről. Mások különböző baloldali olvasókörök tagjai voltak. A Szociáldemokrata Párt eszméi is terjedtek körükben, utópisztikus eszmékkel keveredve. A teljes egyenlőségről álmodoz­tak. Osztályharcos, úrellenes érzelmeiket az építkezésen sokszor feletteseikre vit­ték át. A négy polgárit végzett falusi, de már városaiasan öltözködő bérelszá­moló lányokról úgy beszéltek, mint puccos úri hölgyekről. Fizetési elszámolásu­kat a legnagyobb bizalmatlansággal fogadták.
A kubikosokat – szemben a bármilyen kis földdel bíró parasztokkal – az anyagiak nem érdekelték. Semmijük sem volt, de eszükbe sem jutott bármire is gyűjteni. Persze, abban az időben nem is gondolhattak rá. Mentalitásuk tökéle­tes ellentétben állt a mai társadalom szemléletével. Nem egy paraszti élettörté­netből kitűnt, micsoda tragikus kimenetelű viszálykodások folytak a családokon belül a vagyonért. Néha csak néhány holdért. Egy özvegyasszony beleőrült abba a harcba, amelyet három felnőtt gyermeke négy hold földjéért folytatott.
A kubikosok életében vagyonról szó sem volt.
Különösen megdöbbentett, milyen nehéz, egészségre ártalmas a munkájuk. Azelőtt mindig úgy képzeltem, hogy megszokták a munkájukat. A nehéz földlapátolást azonban nem lehet megszokni. Negyvenéves korukra legtöbben gyo­morsüllyedést kapnak. Súlyosbította helyzetüket, hogy a korábban szezonjellegű munkát abban az időben az egész évre ki akarták terjeszteni. Ezért harcolt a szakszervezet is, hogy fizetésüket egész évben megkaphassák. A fagyott föld felásása azonban embertelenül nehéz, még nézni is rettenetes volt küszködésü­ket.
Váratlanul ért a következő eset. Összebarátkoztam egy kubikosbrigáddal, különösen annak egyik idősebb tagjával, Sós Sándorral. A nagy közös szobákban vezetékes rádió volt, amelyen szinte állandóan hallgatták a Kossuth adót. Egy alkalommal mondtam Sós Sándornak, hogy egy délután – olyan időpontban, amikor valamennyien otthon vannak és még nem alusznak – a rádió közölni fogja férjemnek egy novelláját, amely a sztálinvárosi építőmunkásokról szól. Amikor legközelebb találkoztunk, megkérdeztem, hogy tetszett az elbeszélés. “Nem lehetett meghallgatni, mert amikor az emberek meghallották, hogy rólunk szól, azt mondták, hogy csak hazugság lehet, és azonnal kikapcsolták a rádiót.”
A kubikosok havonta csak egyszer-kétszer látogatták meg családjukat, mert hosszú és költséges volt az utazás. Részvéttel érdeklődtem, hogy tudják ezt az állapotot elviselni? “Nehéz, nehéz, de valahogy csak megszokja az ember!” – mondogatták egykedvűen.
A válasz újra felkeltette bennem azt a korábbi gyanúmat, hogy a férfiak rövidebb-hosszabb ideig szívesen élnek családjuktól távol. Már a Háború és béke elején is megtudhatjuk Andrej hercegről, hogy szinte örül a háborúnak, mert így megszabadul a civil élet kicsinyes gondjaitól, unt feleségétől. Rosztov gróf ugyancsak kelletlenül hagyja ott a háborúban társait, és tér meg családja köré­be. Úgy látszik, nemcsak az orosz arisztokraták, a csongrádi kubikosok is.
A paraszti társadalmakban mindig is számtalan formája létezett a különélés­nek. így a pásztorok tavasztól őszig kinttartózkodtak állataik mellett a legelőn, majd amikor ez megszűnt, akkor is csak késő este tértek haza naponta a nyájjal. De még akkor is együttmaradva, az asszonyokat kiközösítve beszélgettek, mesélgettek. A sok gyerekkel járó gond, vesződség az asszonyokra maradt. És nem­csak azok a szegény emberek viselkedtek így, akik csalódtak feleségükben, mint Andrej herceg a szerencsétlen Lizában. Mert az asszony volt a gyűjtőmedencéje, tolmácsolója minden gondnak, megoldhatatlan elintéznivalónak. Mert a sok gyerek közül valamelyik mindig beteg lett, hiányzott a lábbelije, vagy kidobták az iskolából és az “emberek”, ha nagy ritkán otthon voltak is, a házi gondokat, perpatvarokat igyekeztek elhárítani maguktól.
Az etnográfusok tapasztalata szerint így van ez a természeti népeknél is. Bog­lár Lajos, aki a dél-amerikai indiánok életét kutatja, elmondta, hogy amikor a napközben vadászó, távollevő férfiak este végre megtérnek, bevonulnak a “szellemházakba”, orrfuvoláznak, beszélgetnek vagy énekelnek. Hiedelmeik szerint az asszonyok nem léphetik át a kultikus ház küszöbét, mert ezzel rájuk zúdítanák a rossz szellemek haragját.

Első mesegyűjtésem

1953-ban történt, egy kora tavaszi délután. Az Óvárosban, a régi Pentelén jártam, adatokat keresve az Újvárosba érkező első munkásokról. Véletlenül Gódány József házába tévedtem be.

Vasúti felüljáró Dunapentelén 1952 – fotó: Fortepan / UVATERV

A hetvenesztendős ősz, bajuszos, szikár ember leültetett régimódi, tányérok­kal és edényekkel körülaggatott konyhájában. Nem, ő semmit sem tud az új városról, nem is járt ott soha, de ha akarom, elmond két mesét, amelyet még öregapjától hallott.
Azonnal bele is fogott az első mesébe, amelynek hőse: Deszkavári Princ Pista, a kanászruhába bújt királyfickó volt.
Dunántúli tájszólásban beszélt az öreg, amely különösen sok archaikus ízt őrzött meg. “Akkor ki vagy tagaddal a családbul!” – harsogta az öreg király Gódány előadásában.
A második egy tréfás mese volt, a háromszor eltemetett huszárról. Egy ki­kapós menyecske összebeszélve urával három huszárt hív meg magához félórás különbséggel. A huszárokat sorban a pincébe rejti, ahol azok nyakukat törik. Felfogad egy barátot, aki tíz forint ellenében kiviszi az első huszár holttestét a folyóba. Visszajön a pénzért, de addigra újabb holttest várja. A barát azt hi­szi, hogy a huszár szelleme incselkedik vele stb.
Az effajta trufák már a középkorban is kedveltek, Boccaccio Dekameronjának forrásául szolgáltak.
Gódány ezt a sokszor hallott és még többször elmondott mesét nagyokat hahotázva, féktelen jókedvvel adta elő. Közben izgatottan szaladt be unokája. Megjöttek a tehenek, kösse be őket a nagyapja.
– Szólj anyádnak! – kiáltott türelmetlenül a gyerekre, aztán lelkesen me­sélt tovább. Átütő jókedve rám is átragadt. “Azt hitte a barát, hogy visszajár a halott huszár!” – úgy tűnt, soha nem hallottam még ennél mulatságosabb esetet.
Elragadtatásom még akkor is tartott, amikor alkonyatkor Gódánytól jövet a vadonatúj országúton az új város felé baktattam.
Hogy mi volt olyan rendkívüli ezekben a mesékben, amelyeknek azóta több változatát is feljegyeztem?
Lelkesített az a gondolat, hogy Gódány trufáján már vagy négy-ötszáz éve mulatnak Európa-szerte az emberek. Hogy ez a parasztember, aki faluja hatá­rát sohasem hagyta el, napjainkban a reneszánsz szellemében tréfálkozik.
Csodálatba ejtett a mesemondó fordulatos, szép beszéde, a kifejezés gazdagsága. Nem keresgélte a szavakat, nem “fogalmazott”, gondolkodás nélkül áradt belőle a szó. Úgy tűnt nekem akkor, soha embert még ilyen könnyedén és szé­pen nem hallottam beszélni. De mindenek fölött hatott az a teljes átélés, az a fergeteges jókedv, amellyel a jól ismett meséket úgy mondta el, mintha az egé­szet akkor rögtönözte volna.
Akkor, azon az országúton megfogadtam, hogy életem legfőbb feladatának ezután a népmesék gyűjtését tekintem. Bartók példájára is gondoltam, mint annyian mások pályatársaim közül.
Azóta hétezer oldalnyi mesét és mondát jegyeztem fel vagy vettem fel magnószalagra. Máig is úgy érzem, hogy mindehhez nincs erőm, ha akkor délután Gó­dány meséi nem tesznek rám olyan mély hatást.

“Igaz” történetek

A kora esti órákban gyakran mentem ki az ideiglenes férfi- és női szállásokra. Előbb, hogy a város építésére vonatkozó kérdéseket tegyek fel, később, hogy folklóranyagot gyűjtsék. A legtöbb szállás a várostól két-három kilométerre fekvő Radarban volt. Nevét onnan kapta, hogy a háború alatt légelhárító ké­szülékek működtek ott.

Az ideiglenesen felhúzott barakkok – amelyeket nagy sártenger vett körül – kezdetleges szálláshelyet nyújtottak. Nagy szobák voltak, emeletes vaságyakkal. A szoba közepén hosszú, nyers deszkaasztal. Az emberek három műszak­ban dolgoztak, és így zörgéssel, beszélgetéssel zavarták az alvókat. Sokan ettek ott a közös teremben, dobkályhán melegítve meg az ételt. A termekben áporodott szag terjengett.
A szoba lakói között voltak, akik egy helyről jöttek, egy brigádban dolgoz­tak, a többieket idegennek tartották. Akadtak köztük iszákos, rabbiátus embe­rek. Nem volt könnyű akkoriban ott az élet.
Bármiről érdeklődtem, legtöbben elhárították kérdéseimet. Ugyanakkor egy­re többen emlegettek jó beszédű embereket: forduljak azokhoz. Azok majd mindenről tudnak beszélni. “Tegnap este is mennyit nevettünk Béndeken! De jól fűzi az a szót!” – “Mindig másképp mondja, de nem számít, jókat röhög az ember!”
Megkérdeztem, miről beszélnek ezek az emberek? “Hát az életükről. A gyerekkorukról vagy a katonaságról… ilyenekről…”
Legközelebb olyankor mentem, amikor az egyik sokat emlegetett jó beszédű ember, Béndek József is otthon volt. A közeli Tolna megyéből, Öcsényből jött az építkezésre. Élénken élt benne gyermekkora emléke. Valóban nagyon jóízűen beszélt gyermekkorának vidám kalandjairól.
Ezután sok ilyen életből vett “igaz” történetet jegyeztem fel gyorsírással. Egyre vonzóbbnak tartottam ezt a “műfajt”. A valóságtól ezek a történetek egyre jobban függetlenítették magúkat.
Érdekes volt megfigyelni, hogy tematikailag mennyire eltértek egymástól az asszonyok és a férfiak emlékei.
Az asszonyok életének csúcspontját a fiatal, lánykori évek jelentették. Az elmondottakból úgy tűnt, mintha ez időben csupa öröm, csupa játék lett volna az életük. Főleg tizenkét-tizenhárom éves kortól, amikor komákat, barátnőket választottak. Majd jöttek az első szerelmek. A házasság már legtöbbször törést jelentett, többnyire nem szerelmükhöz mentek férjhez. Az asszonyok élete a sok gyermek felnevelésével már sok gondot, bajt jelentett. A következő nagy téma az eladósorba került lányok férjhez adása, a nagy lakodalom rendezése volt.
A gyermekkori emlékek mindkét nemnél kedveltek voltak.
A férfiak sokat beszéltek háborús élményeikről. Történetek szóltak arról, hogyan “adták meg a magukét”’ a gőgös uraknak, intézőknek, szolgabíróknak. A magánélet a férfiaknál feltűnően háttérbe szorult. Egy hatgyermekes kubikos részletesen elmondotta életét, úgy, hogy családja, hat gyermeke kifelejtődött.
Azok, akiknek “tehetségűk volt a szóhoz”, szívesen idézték falubeli, otthoni éveiket, amikor még – mint az elmondottakból kitűnt – közismert személyisé­gek voltak.
Ezek az elbeszélések kapcsolódtak a szóhagyományozódó paraszti kultúrá­hoz. Az elbeszélők és hallgatóik egyaránt olyan emberek voltak, akik a szóval való szórakoztatást – a mesemondást vagy hallgatást – otthon megszokták.
Meglehetősen nagy számú, életből vett történetet gyűjtöttem össze. (Egy ré­szük megjelent a Szegény ember vízzel főz – Magvető, 1958, és az Áldozatok – Kozmosz, 1981 c. kötetekben. Az “igaz” történetekről szóló tanulmányom az Ethnographiában, 1965-ben és angol nyelven Bloomingtonban, 1978-ban.)
A történetek – azonkívül hogy érdekeltek – sok tanulsággal is szolgáltak.
Ezek az elbeszélések elmondóiknak és hallgatóiknak egyaránt sok örömet szereztek. Nagy életismeretről tanúskodnak, szereplőik valódi hús-vér embe­rek. Amellett mindez beszélgetés formájában történt. A hallgató kérdéseket tehetett és tett is fel, hozzáfűzhette az elmondottakhoz saját hasonló élmé­nyeit.
Még hasznosabb mulatság volt az elbeszélők számára. Fejlesztette elbeszélő, formateremtő, előadó készségüket. Talán ennél is fontosabb, hogy gondolkozni kezdtek életükön, múltjukon, sorsukon. Azok az emberek ugyanis, akik túlságosan is “benne vannak az életben”, akiknek minden idejét leköti a munka és utána egyfajta felszínes szórakozás, leszoknak a gondolkozásról, és szinte sem­mit sem tudnak önmagukról. Különös módon az időtöltésnek ez a hasznos for­mája csupa negatív jelenségnek köszönhette létét. Annak, hogy az emberek rossz körülmények között, a várostól távol, összezárva éltek. A város adta szórakozási lehetőségekben (mozi, néha színház, a fiatalok számára csoportos nép­tánctanulás a kultúrházban) nem vettek részt. Egyfelől, mert nem élt bennük még igény az effajta időtöltésre, de még inkább, mert a nyolcórai nehéz fizikai munka után fáradtak voltak. A város távol, közlekedési eszköz nem állt rendelkezésükre.
Azzal a gyakori jelenséggel van dolgunk, hogy a negatívumok melléktermékeként megszületett az emberi együttlétnek egy humánus, szép formája.
Sokszor tapasztaltam, hogy az emberek az élet ellenségeit többnyire azért nem értik meg, mert gondolkozásukat a tényekkel szemben érzelmi, erkölcsi motívumok irányítják. Tudatukban szigorúan elválik a jó a rossztól. Úgy vélik, hogy a negatív jelenségeknek minden következménye rossz, a pozitívaknak jó. A dol­gok azonban a valóságban szorosan egymásba fonódva jelentkeznek.
Hiszen maga a népköltészet is nagyrészt a nyomor terméke, a lélek menekü­lése ar elviselhetetlen valóság elől. Az igazi jó mesemondók mindig is a nincs­telen, majdnem koldus sorban élő szegény emberek közül kerültek ki. A szor­gos, tehetős jó gazdákat elfoglalták a gyarapodás mindennapos gondjai.
Jobb híján beszélek most itt köznapi tudatról, mert úgy érzem, ez a meghatározás pontosításra szorul. Mintha az embereket tudósokra és átlagemberekre osztaná, holott a valamiben kiváló szaktudósok is gondolkozhatnak – más kér­désekben – köznapian. Egyszóval, a köznapi tudat a jelenségek és az egyes emberek meghatározásánál szereti a jót a rossztól szigorúan elválasztani. Az emberek hinni szeretnék, hogy a híres írók, nagy művészek, egyszersmind szé­pek, nagylelkűek, távol áll tőlük az irigység és kicsinyesség, a nagyravágyás. Hol­ott jól tudjuk, a valóságban nem így van. Azért okoz annyi csalódást – még a hibák esetleges tompítása esetén is – egy-egy nagyember hitelességre törekvő monográfiája.
A másik meglepő tapasztalatom az volt, hogy mennyiségileg és minőségileg egyaránt milyen nagy különbség van aközött, amit a különböző emberek magukról, életükről tudnak, elmondanak. Nagyjából azonos társadalmi réteghez tartozó, faluról városba érkező szegény munkásokról van most szó.
Egy Kalocsa környéki fűtőről ugyancsak azt beszélték szobatársai, hogy szívesen hallgatják meg esténként történeteit. Egy nap korán reggel felkerestem, akkor tért haza munkájából, álmos és fáradt volt. Megbeszéltük, hogy legköze­lebbi szabadnapján ő jön el hozzám. Amikor eljött, semmit sem kellett kérdez­nem. Ahogy leültettem, beszélni kezdett gyermekkoráról, arról, hogy mint kisbéres hogyan tanulta meg egy szigorú jómódú gazda mellett a gazdálkodás for­télyait.
Mondandója – amelyet pár nap alatt jegyeztem fel gyorsírással – gépírásba áttéve több mint kétszáz oldalt tett ki. Rendkívül érdekes, hiteles, fordulatos, szépen elmondott élettörténet, kész regény. Rajta kívül találtam még vagy tucatnyi embert az épülő városban, aki ha nem is ugyanilyen részletességgel, de igen tehetségesen, figyelemreméltóan beszélt emlékeiről.
Az emberek többsége azonban semmit sem tud vagy hajlandó elmondani önmagáról. Hogy a makacsul hallgatókban emlékeik valóban elhomályosultak, vagy csak nincs készségük elmondásukhoz, azt szinte lehetetlen megállapítani. Az utóbbit tartom valószínűbbnek.
Egy nagy tapasztalattal bíró pszichológus ismerősömnek beszéltem erről. Ő maga is hasonló tapasztalatokat szerzett. Szerinte is sok ember van, aki szinte semmit sem tud önmagáról.
Nagyon érdekes volt megfigyelni, az emberek öntudatlanul is mennyire megváltoztatják múltjukat. Igazmondó emberekről szólok most, akiknek nem állt érdekükben a hamisítás, ferdítés.
A múlt meghamisításának legfőbb eszköze az arányok megváltoztatása, filmnyelven a vágás, a snitt. A kudarcok elfelejtése, elhagyása, a sikeres periódusok előtérbe kerülése.
Hogy a folyamatos történésekben – ahol az egyik nap olyan hosszú, mint a másik – az emlékezés micsoda eltolódásokat produkál, azt jól illusztrálja egy idős portás emlékanyaga. Arra kértem, mondja el egész életét. Egészen röviden elmondta neveltetését, azokat az éveket, amelyeket suszterként töltött el egy dunántúli nagyközségben, Polgárdin. Azután – leírva – negyven oldalon ke­resztül beszélt a Tanácsköztársaság kilencven napjáról, amikor falujában a di­rektórium elnöke volt. Utána röviden beszélt meghurcoltatásáról. A következő három évtizedet, amikor újra visszatért a kaptafához, majd időskorára kiszo­rult a portásfülkébe, már nem találta említésre méltónak.
És ebben semmiféle olyan meggondolás nem volt, hogy Tanácsköztársaságbeli szereplésével érdemeket szerezzen. Ez az ember, aki élete során jelentékte­len szerepet töltött be a társadalomban, három hónapig irányítójává, első em­berévé vált falujának. Ez a szerepváltozás volt élete egyetlen nagy élménye.
Ahogyan a pentelei halásznak – aki soha nem jutott túl faluja határán – az első világháború. Orosz hadifogságba esett, majd önként beállt vöröskatoná­nak. Intervenciós csapatok fogságába esett, ahonnan kalandos úton szabadult ki. Eseménytelen életéből kiugrottak ezek a lázas, izgalmakban, szenvedésekben bővelkedő évek. Nem is emlékezett másra, csak az első világháború éveire.
Az ilyen “fénykor”, “aranykor” emlegetése az egyes embernek éppúgy tá­maszt, fogódzót jelent, mint egy-egy nagyobb közösségnek: falunak, tájnak, nemzetnek. A “régi szép napok” egyeseknél vagy a “régi dicsőségünk” az egyes nemzeteknél, a nosztalgia, amelynek mindig van igazságalapja, hiszen a legsikertelenebb életeknek, a legelnyomottabb népeknek is vannak viszonylag elvisel­hető korszakai. Ezt az időszakot szokták azután minden széppel-jóval felékesíteni.
Valamikor fontos feladatomnak éreztem a hamis illúziók lerombolását. Ma már nem is tudom biztosan, lelki egyensúlyunk, önbecsülésünk érdekében nem szükségesek-e ezek a hazugságok, hamis illúziók.
Mint ahogy talán az is hasznos, hogy az események és a lélek reakciói nincsenek mindig szinkronban egymással. Így ha valakiről ezt mondjuk: “Most kísér­te ki feleségét utolsó útjára” – még nem jellemeztük lelkiállapotát. A valóság és átélése közötti különbség néha az élet igazságtalanságait hivatott ellensúlyozni.
Ugyanígy van ez az álommal is, amely tartalmától függetlenül lehet nyomasz­tó vagy örömteli. Gyermekkorom egyik visszatérő, gyötrő álma volt: a faluvégi zsákutca sövénykerítésein szép arcú, komoly, hatalmas nagy szárnyú angyalok álltak sorban, egyenlő távolságban egymástól. Különben az utca teljesen kihalt volt. Ma is érzem a látvány borzalmát, hogy miért, nem tudnám megmondani.
Abból, hogy valaki nagy nyomorban nőtt fel, szerencsére még nem következtethetünk arra, hogy ez az idő a szenvedések szakadatlan láncolatát jelentette volna. Az épülő városban sok ember mesélt el olyan vidám gyermekkori törté­netet, amely ha jól meggondoljuk, nem is volt olyan mulatságos.
Egy békési kőművesmester, Nagy István, mesélte gyermekkoráról:
“Apám iskolai szünetben elvitt munkára – kőművesmunkára -, vizet hord­tam, cserepeket adogattam. Két téglát már elbírtam … Kaptam 25 krajcárt egy napra. Ezen vettünk a másik esztendőre könyvet, cipőt. Nagyon szerettem köz­ben a kőművesmesterséget, mert ott magas helyekre lehetett mászni… Jobb volt, mint a famászás. A madárfészekszedésnél is jobb volt, mert ezzel pénzt kerestem.”
Egy tarcali asszony emlékeiből:
“Így aztán elmentünk tanyára. Akkor csak néha jártunk iskolába. Én három osztályt jártam, de jártam én azt hat évig is… Kicsik voltunk, jártunk nap­számba a szőlőbe, trágyát hordtunk. Tízen-húszan is voltunk egy csoportban, vittük a trágyát. Én azt annyira szerettem!… Leginkább, mert sokan vol­tunk…”
Mert az ember – különösen amíg fiatal – játékkal tölti ki az elviselhetetlen napokat.

Egy dilettáns író

Egy idős békési kőművesmesterrel ismerkedtem meg, a helyi lap dühös levelező­jével. Több meg nem jelent tárca elkeseredett szerzőjével. A Sztálinvárosi Újság előszobájában ismerkedtünk meg, épp akkor adták vissza egyik írását.
Együtt jöttünk el a laptól, és mivel szépen sütött a nap, leültünk egy padra. Akkor még csupaszok voltak az épületek közötti parkok, bár itt-ott már meredezett egy-egy újonnan beültetett facsemete.
Üj ismerősömet ette a méreg, szidta az újságírókat. “Persze, azok bármilyen marhaságot írhatnak, leközlik… de ami fontos, az nem kell!”

 
A helyi újságnak beküldött írások/cikkek /Intercisa Múzeum

Megkérdeztem honnan jött, hogy éltek otthon. Mérge lassan elszállt, és mi­után látta, hogy jó közönségre talált, egyre jobban belemelegedett a beszédbe. Pár nap múlva eljött hozzánk, és néhány alkalommal egész életét elmondta.
Élettörténete realista mű volt, környezetének aprólékos, hiteles rajzával. Nem annyira egyéni sorsáról, mint inkább mindnyájuk életéről.
A dilettáns írók ugyanis sok esetben csupán írni, fogalmazni nem tudnak, a valóságot azonban az átlagosnál mélyebben élik át. Fogékony, érzékeny emberek. Gondolataik csak akkor nehezülnek el, merevednek meg, amikor papírra vetik őket.
Úgy érzem, hogy a dilettáns írókkal valami végzetes igazságtalanság történik, hiszen nem egy közülük valódi íróvá válhatott volna, ha körülményeik szerencsésebbek, ha hamarabb kezdenek az íráshoz.
Nemrég egy Amerikában megjelent pazar kivitelezésű méregdrága albumot nézegettem. Vasárnapi festők művei. Az alkotók között akad borbély, postás, kereskedősegéd. A képek giccses vágyálmok. “Gyönyörű”, kövér, meztelen nő a tükör előtt, szerelmespár a holdfényes ligetben. Magam is úgy érzem, van valami elragadó a naivságukban. De talán csak azért érzem így, mert divatba jöttek.
Bezzeg a dilettáns, vasárnapi írókat senki sem szereti. Végtelenül nevetséges és kellemetlen emberek. A kiadóhivatalok és szerkesztőségek rémei, akik agresszíven követelik remekműnek vélt fércműveik megjelentetését.

 
A helyi újságnak beküldött írások/cikkek /Intercisa Múzeum

Holott az amatőr írók egyébként az írást halálosan komolyan veszik, életük legfőbb tartalmának tekintik. Belső szükségből írnak, minden erejüket arra összpontosítják, hogy leküzdve a kifejezés nehézségeit, mondandójukat minél érthetőbben közöljék. Írás közben nem gondolnak sem a terjedelemre, sem a honoráriumra.
Míg a hivatásos író, újságíró háza népe megkönnyebbülten sóhajt fel, ha vég­re felhangzik az írógép jól ismert, monoton kattogása, a nem hivatásos író elrejtőzve, még csak nem is vasárnap, hanem éjszaka ír, a kiadás legkisebb reménye nélkül. Ezért is nevezik őket titkos íróknak.
Nem gondolnám, hogy rossz írásaikat közölni kellene, csupán azt, hogy nem is olyan nevetségesek.