A nagykohók tövében


Dél-Magyarország – 1960. június 19.

A nagykohók tövében

Látogatás a 10 éves jubileumát ünneplő Sztálinvárosban

Használjuk, de nem mindig ismerjük a fogalmakat. Leírjuk és elolvassuk a horribilis számokat. Elmondjuk és meghallgatjuk, hogy megint felavattak egy új, szocialista létesítményt, ám aligha vagyunk mindig tudatában, micsoda dolgok rejlenek szavaink mögött. Tízéves Sztálinváros, hazánk és népünk büszkesége.


10 éves Sztálinváros emlékérem – saját gyűjtés

Egészen biztos vagyok ben­ne, hogy aki 1950 őszén ge­rendacipelés közben beleragadt gumicsizmájával a pentelei fennsík sarába, s az­óta sem vágyódott el innen – az ilyen embernek sok­kal de sokkal többet mond az említett fogalom, mint az olyannak, aki csak újságból vagy mozi híradóból ismeri ezt a puszta földből kinőtt csodavárost.
Mert mit mond sokaknak hogy egy kurta évtizeddel korábban nem állt itt semmi a szél útjába, ma pedig szo­katlanul magas gyárkéménycsoportok, elegáns munkás­szállodák, öt-hatemeletes la­kóházak és középületek tör­nek az égre? Látni, tapasz­talni, érzékelni kell a ma valóságát, hogy ne csak az eszünk vegye tudomásul, ha­nem a szívünk tája is bizse­regjen a lenyűgöző látvány­tól.

Mi van a számok mögött?

A számok viszonylag hide­gek, legalábbis nem tudnak mindenkiben izgalmat kelteni. Ötezerötszázmilió fo­rint! Mit gondol az átlag újságolvasó, ha ezt olvassa? Csinos összeg, állapítja meg, s legfeljebb morfondírozik egy darabig (a mindenben gáncsoskodók hatására), hogy megér-e ekkora beruházást Sztálinváros. Egyesek de­hogyis mélyednek el a szá­mokban. Nem gondolják végig, hogy alapanyaggyártó ipar nélkül egy lépést sem tehetünk előre még viszony­lag fejlett gépiparunkkal sem, tehát szükségszerű volt a Vasmű létesítése. És ép­pen Dunapentelére? – kér­dezték és kérdezik többen. Igen. A Duna vize, Pécs és Komló kifogástalanul kok­szolható szene, valamint a szovjet segítség nagyon is indokolttá tette a város he­lyének megválasztását. Az a tény pedig, hogy ez év jú­lius 17-én felavatják a me­leghengerművet, teljes mér­tékben eldönti a tulajdon­képpen tíz év óta tartó vi­tát, hogy szüksége van-e az országnak Sztálínvárosra. A meleghengerde megindulásá­val jelentős mennyiségű importlemez vásárlásától men­tesülünk, sőt ezzel a Vasmű már készterméket előállító rentábilis üzem lesz.


Miért pont itt?

A méretek! Aki belép a hatalmas, Domanovszky-freskóval ékesített kapun, ilyen gondolat fut rögtön az agyá­ba: és nem ilyennek kép­zeltem. Talán furcsán hangzik, de a Vasmű esetében a messziről jött ember fan­táziája jóval szegényesebb a valóságnál. Jobbról az 560 méter hosszú. 70 méter szé­les, átadásra kész meleghengerde ejti ámulatba a láto­gatót, előtte az öt óriás ké­mény, mintha strázsát állna. Balról a karbantartó üze­mek meghökkentő méretű csarnokai, majd a 67 mega­watt kapacitású erőmű ké­ményei préselik magukból a koromfekete füstöt. Aztán jön a két nagykohó …

Lenyűgöző élmény

Csak azt értjük mi, laiku­sok, hogy ez a sistergő, for­tyogó, lángoló, tíz emeletnyi magas katlan a körülötte lévő bonyolult építmények­kel és szerkezetekkel teljesen automatizált és szovjet mintára épült. Én például csak ennyit hallottam kísé­rőnk magyarázatából a kon­gó dübörgő zajban. De ki­nek az agyában fogant meg ez a teljes káosznak tűnő és mégis előre meghatározott pályákon mozgó mechaniz­mus? Egy mérnök, vagy a mérnökök egész serege ké­szítette ezeket a kolosszális terveket? Amikor az első vonalat meghúzták a map­pán, vajon látták-e már fan­táziájuk képernyőjén, hogy micsoda fantasztikus gyárte­lep alakul itt majd ki? Vagy úgy voltak vele, hogy sike­rül, amilyenre sikerül? Nem érzik-e most e gigantikus gépszörnyek tövében, hogy egy kicsit hasonlítanak Goethe bűvészinasához? Mert mi lenne, ha egyszer hiába nyomnák meg a gom­bot azon a vezérlőasztalon, s az izzó láva nem a kije­lölt csatornába, hanem az emberek közé zúdulna szét?
Képtelen gondolatok ezek, mégis aggasztanak, miköz­ben a kohóból elapadhatatlan folyamként ömlik kifelé a salak, mintha közönséges folyadék lenne. Mintegy húsz méter magasból csorog bele a síneken felsorakozott háznagyságú üstökbe, kibírha­tatlan hőséget árasztva leg­alább harminc méteres kör­zetben. Kéngáz fojtogat és egyszerre megértem, hogy a kohászoknak miért olyan sápadt-beesett az arcuk a kalóriadús táplálkozás ellenére is. Csak kifelé innen, a sza­bad levegőre!

Tiszteletre intő kemény munka

Sokat írtak már a föld­művelők ínszaggató, nehéz munkájáról, s állítom, hogy sohasem túloztak. Látomtól napnyugtáig húzni a kaszát a tűző nap alatt, amikor az érett gabona is meleget le­hel magából és egy félénk szellőcske sem hűsíti a csu­rom víz inget – ez kétségte­lenül hősies dolog. De a ko­hásznak, akit a folyékony vas heve perzsel, nem csu­pán egy évszakban, nem is napról napra, hanem évről évre megszakítás nélkül, hogy még a büdös gázt sem képes soha tisztességesen kiköhögnj magából – bizony a kohásznak még sokkal na­gyobb tisztelet dukál.
Szédülni lehet a ‘vas- és acélrengeteg látványától. Összesen nyolcezer ember dolgozik az 500 holdon fek­vő gyártelep kerítésein be­lül. mégis alig látni belőlük néhányat. Szinte belevesz­nek az öntvények, vagonok, kapcsok, daruk, hengerek, csövek, dinamók kaotikus és mégis oly szigorú rendben mozgó halmazába. És csak a számokat fogadja be az agyam a kokszolóműben, a martinkemenrék mellett és a vegyiüzemben is. “A múlt évben 361 ezer tonna kohó­kokszot termeltünk”. “Az acélmű ez év tavaszán adta az országnak az egymilliomodik tonna acélt”. Ezek az adatok érthetők, mást azon­ban képtelen vagyok hasz­nálható módon elraktározni a tudatomban Nem tudok szabadulni attól a büszkeségérzéstől, hogy ezt a roppant kombinátot a mi szabad társadalmunk tagjai alkották meg.

 

Öntudatos városlakók

A tanácselnök rövid tájé­koztatót adott a tízesztendős fejlődésről. Említette, hogy az alapok lerakásához bi­zony csavargók, szabotőrök, tolvajok, dologkerülők is je­lentkeztek, s rendes mun­kaerő hiányában fel is vet­ték őket. Eltűntek vajon innen ezek az emberek? Nem tudni mi történt velük, de tény, hogy Sztálinváros je­lenlegi lakosai öntudatban és tisztességben nem kerülné­nek egyetlen másik magyar város polgárai mögé. Zúgo­lódás nélkül jelentkeznek társadalmi munkára a vá­rosi pártbizottság és a ta­nács felhívására, óvják, locsolgatják a virágos, parko­kat, ügyelnek a város rend­jére. Most építik a szép fekvésű Barátság-ligetet, jórészt társadalmi munkával. Egy könyvecskét visz mindenki magával, abba jegyzik be, hány órát dolgozott például a talajegyengetésnél. Aki 30 óra munkát tud ilyenformán igazolni, az megkapja a Tár­sadalmi Munka bronzfokozatát. Hetvenórás munka az ezüst-, 120 órás munka pe­dig az aranyfokozat viselé­sére jogosít. S milyen sokan hordják büszkén a mellü­kön ezt a kitüntetést!

Megelégedett élet

Oda lehet állni a gyárka­puba, mondjuk délután két órakor. Jönnek kifelé a munkások egymás után, az egyik elegánsabban öltözött a másiknál. Hol van már a tíz év előtti szutykos gumi­csizma! Kopogós, fényes ci­pőt és jól szabott ruhát hor­danak a nők és férfiak egy­aránt. Szép lassan sétálva haladnak hazafelé az árnyas hársak alatt (a fák is tízesztendősek) és lehetetlen volna megmondani, melyik közülük a segédmunkás és melyik a mérnök.
Legtöbbjüknek már van két-háromszobás, minden ké­nyelemmel berendezett laká­sa, sokan azonban a nem­rég felépült munkásszálló felé tartanak. Micsoda pom­pás palota ez is! Már négy­száz fő lakik a ragyogó tisz­taságú, négyágyas szobák­ban, s a lakók nemcsak megszokták, hanem vigyáz­nak is a rendre. Általános az egyetértés, hogy a tár­salgóba, az olvasó- és televí­ziós terembe csak ünneplő­sen öltözve szabad és illik lemenni.
Mit lehet látni egy rö­vidke nap alatt? Jól felsze­relt vidámpark áll a mókát kedvelők rendelkezésére; a gyermekek úttörővasuton sikonganak; a strandfürdő gyepe és vize zsúfolásig telt; a vendéglőkben és a presszókban alig akad üres asz­tal. S a közel negyvenezer lakosú ifjú varosban nincs rossz levegő. Rengeteg a zöld, az óriás kémények sza­kadatlanul bodorodó füstje pedig dél felé száll a nap minden szakában. Van a la­kosság birtokában 7200 rá­dió, 500 televízió, 15 bölcső­de és óvoda, egy 650 szemé­lyes színház, két korszerű és nagy befogadóképességű mo­zi, három könyvtár egymil­lió kötet könyvvel, egy 400 férőhelyes kórház…


A városi strand látképe – 1959. augusztus 5.
fotó: MTI/Balassa Ferenc

Röpke tanulságok

De hagyjuk a számokat. Én legszívesebben elrendel­tetném: minden honpolgár köteles életéből legalább egy napot Sztálinvárosban eltöl­teni, hogy megismerje, meg­érezze a szocializmus lebírhatatlan erejét. És azért is, hogy meglássa: a kohók me­legénél miként kovácsolódik nemesebb ötvözetűvé és kimondhatatlanul széppé az ember is. Ott a nagykohók lábánál kell felidézni az in­dulás nehéz körülményeit, ott kell végiggondolni a ne­hézségekkel, gondokkal, buk­tatókkal megtűzdelt utat, s utána végigjárni a lenyűgö­ző létesítmény valamennyi üzemét. Ott mindenki meg­érti a párt igazságát a Sztálinváros-kérdésben is, sőt bi­zonyosan hangosabbat dob­ban majd mindenkor a szíve, ha újságot lapozgatva a Vasmű nevével találkozik.

Nagy István


Sztálinváros, 1960. május 1.
fotó: MTI/Bárándi István

Felhasznált képek:
Dunaújváros története képeslapokon
168 ÓRA

 

Dunaujvaros