Népszabadság – 1963. január 31.
“ÖNZÉSBŐL”
KINYITOTTA A KÖNYVSZEKRÉNY AJTAJÁT, s a könyvekre mutatva így szólt:
– Ezt, ennyit sikerült életem végére összekaparnom.
Balzac, Tolsztoj, Móricz, Lenin és Gorkij minden különösebb sorrendiség nélkül. Ismerős könyvek, megbízható az értékük, de vagyonnak szegényes ez a szekrény. Azután tekintetem a piros Gorkij-sorozat mellett két egyszerű lapos könyvre téved. Kezembe veszem őket. Komáromi István munkakönyvei. A barna kötésűt még 1912. április 11-én állították ki. A 16 éves Pista gyerek ekkor szabadult Szegeden mint géplakatos, és avanzsált segéd úrrá, ami akkoriban, ha az ember állásban volt, együtt járt a fehér keménygallér viselési jogával, melyet a mester is hordott.
A másikat, a drapp kötésűt, a Magyar Népköztársaság hivatala adta ki. Utolsó bejegyzés: 1961. június 5. Ezen a napon nyugdíjazták 65 éves korában Komáromi Istvánt, a vasmű szivattyútelep-vezetőjét S a két munkakönyv most ott nyugszik teljesen véletlenül, de stílszerűen a többi alkotás között. És ebbe a könyvbe soha többé nem fognak beleírni semmit. Mert életünk legprózaibbnak hitt könyvét Komáromi István 50 éves munkával írta meg, nincs már mit hozzátennie, “klasszikussá” érlelődött.
RÖVID ÉS TÖMÖR KÖNYV. A sorok egy életet jeleznek, s azt, hogy gazdája mindössze néhányszor cserélt munkahelyet, közben ennél több szakmát tanult, és lesett el számtalan fogást a vasasok titkaiból. És a könyv a sorok között is beszél. Első világháború, tizenkilenc, gazdasági válság, második világháború, 1945, 1956 eseményeit a krónikás a sorok hiányával jelölte. De a megfejtést az írója mégsem bízta teljesen az olvasóra.
– Apám 1914-ben elment a frontra. Én 1915-ben követtem őt. Apám elesett, én megkaptam a kis- és nagyezüstöt, valamint a Károly-keresztet. Akkor nagyon büszke voltam magamra és a kitüntetéseimre. Tizenkilencben vöröskatona lettem, és attól kezdve balra húzott a szívem. Megkopott szememben a Károly-kereszt fénye is. Három gyermekünk már 19 éve a maga szárnyán repül. 1945-ben beléptem a pártba. 1949-ben kineveztek a vasúthoz politikai tisztnek. Kértem a minisztert, először nem engedett, de én 1950-ben annyit jártam a nyakára, míg végül elengedett ide Dunaújvárosba, a gépek közé, s a szivattyútelep vezetője lettem.
A 65 évesen nyugdíjba vonuló Komáromi István mûvezetõt (elsõ sor, b6) búcsúztatják munkatársai a Dunai Vasmû szivattyúházában 1961. május 20-án.
fotó: MTI/Bárándi István
NÉZEM AZ UTOLSÓ BEJEGYZÉST: “Felmondva a vállalat részéről 1961. június 5-én,” Valószínűleg e bejegyzés sérti az önérzetét, de sajnos, nálunk így jegyzik a nyugdíjazást. Látja, hogy az utolsó sort figyelem, és ismét megszólal:
– Elrepült ez az utolsó évtized. Az ünnepségen csak néztem az ismerős emberek arcát, a gépeket, hallgattam a beszédet, s minden olyan volt, mintha nem velem, hanem mással történne. Ebben a városban talán jobban fájt a búcsú, mint máshol fájt volna. Itt sokat fiatalodtam, nehéz volt tudomásul vennem, hogy életem egy nagy szakasza máris lezárult.
Hajtok egy lapot a munkakönyvben, s ott látom beírva: Kiválódolgozó-kitüntetést kapott négyszer. Emellett megkapta a Szocialista Munkáért Érdemérmet és a Magyar Szabadság Érdemrendet is.
– Az utóbbiakat társadalmi munkámért kaptam – hallom a hátam mögött a szót. – Pedig azelőtt csak fél kézzel végeztem, hiszen a munkám mégiscsak lekötött. Most a nyugdíjban jobban ráérek. Mit csináljon egy nyugdíjas öregember, ha a szíve fiatal, az esze kereke pedig helyén forog? – kérdezi, s maga válaszol. – Dolgozik az emberekért, hogy velük, hogy köztük lehessen, és esetleg láthassa, hogy kicsivel elégedettebbek. Bizony, mindenben van egy kis önzés, még a társadalmi munkában is, mert nem szégyellem, jólesik az emberek melegsége.
Igen, az emberben az a nagyszerű, hogy mindig újra akarja és tudja kezdeni. Most jelölték újból tanácstagnak, s boldog, hogy tevékenykedhet.
CSAK A MUNKAKÖNYVÉ NYUGSZIK, a gazdája nem. Mert ő tovább írja élete történetét a dunaújvárosi emberek tudatába és szívébe.
– Engem csak az bosszant, hogy ha jogos a kérés, a panasz, s lehetőség is van az elintézésére, miért nem oldjuk meg. Szerencsére ma már ez a ritkább, de még előfordul, s ilyenkor nekünk is nehéz a választók szemébe nézni.
Soron kívüli gázpalack egy vak ember számára, gondnoki állás, lakásügyek és számtalan apróbb- nagyobb emberi probléma elintézése – s mindezért az emberek szeretete a fizetség. De hát Komáromi István nyugdíjas géplakatos éppen e szeretetre vágyik – “önzésből”.
Suha Andor
