Az úr sztalinvárosi?

Forrás – 1977. január

 

MISKOLCZI MIKLÓS

AZ ÚR SZTALINVÁROSI

– Az úr sztalinvárosi?
A tudatosan zárt “a” hang nem téveszthet célt. Beleáll a Baja-Dunaújváros-Buda­pest gyorsvonat első osztályú fülkéjének mérsékelten elegáns csendjébe és természete­sen már nem a névadó Joszip Viszarionovicsot, hanem a várost találja el. Minthogy azt is célozta.
Amíg a tolnai dombok között jár a vonat, van időm tűnődni, hogy valóban sztálinvárosi vagyok-e. Személyi igazolványom szerint jó húsz éve Dunaújvárosban lakom, de Szabadkán születtem. Gyermekkorom egy bácskai, határmenti községhez, Kelebiához köt, iskoláskorom a fővároshoz, kamaszkorom, szerelmeim, férfikorom Sztálinváros-Dunaújvároshoz.
Mi mindig bérben laktunk. Szülőházamat, túl az országhatáron már lebontották. Gyermekkorom falujában, ahol egyébként mindig idegennek számítottunk, már isme­rősöm sincs, pesti iskolatársaim is szétszéledtek. Én valóban otthon vagyok Dunaúj­városban. Igazi jöttment. Ahogy többen megtisztelnek bennünket, mert az ötvenes évek végére lassan visszahúzódott innen mindenki, akinek volt hová visszahúzódnia. Derék városalapítók nyugdíjasként visszatérnek szülőfalujukba, mert annak idején a városi tanács elnöke is csak erőteljes utasításra költözött le a fővárosból, mert később egy másik tanácselnök négy éven át naponta ingázott ide Budapestről, mert alkalmi ismerősök csak kellemes borozgatással emlékeznek az itt töltött néhány hónapra, évre. Az országos közvélemény ellensúlyozására ma Dunaújvárosban szinte kötelező ki­nyilvánítani a tántoríthatatlan lokálpatriotizmust, de adott alkalommal, némi látszat­habozás után elmenekülnek a leghangosabbak is, sőt olykor vissza is fricskáznak a városra.
Eddig senki sem vállalta átfesteni az ötvenes évek rózsaszín illúzióját: megmondani, hogy a híreszteléssel ellentétben a mai Dunaújvárost nem a hajdani hangos zászlólengetők, nem a korabeli Magyarország társadalmi elitje, öntudatos munkások, parasztok, elkötelezett, rangos értelmiségiek népesítették be. Akik nótaszóval és zászlóval érkez­tek, mihamar el is iszkoltak innen. S persze itt hagyták a zászlót.
Lehet-e véletlen, hogy ha sorra veszem régi, 20-22 éves ismerőseimet, egyre soka­sodnak azok az emberek, akik két osztály határán, két erkölcsöt magukba hordozva, semmitlenül, vagyontalanul és szaktudás nélkül a felemelkedés vágyát dédelgetve, vagy történelemtől, társadalomtól megbélyegezve, megtörve, sodródva gyülekeztek a magyar föld eme pontján. Itt, ahol akkoriban új életet lehetett kezdeni.
S hány embernek kellett akkoriban új életet kezdeni? Vagy legalább elfeledtetni a régit.
Árvalány, kulákgyerek, hónapos szobában sínylődő önjelölt költő, bukott horthysta tiszt, a néphadsereg leszerelt tisztje, hentesmester, Szlovákiából áttelepített nagy csa­lád, megesett cselédlány, kuplerájból menesztett örömlány, mesterségét megunt szabó és suszter, nagy álmokat szövő, otthon senkinek sem hívott parasztlegény – irány Sztálinváros! Ahol kis szerencsével hős lehetsz! És itt maradsz! Mert hová is mehet­nél, ahol ebben a vidéki országban ne néznének rád, az idegenre gyanakvó szemmel, csak azért, mert a szomszédod nem tudja, hogy a nagyapád melyik huszárezredben szolgált és mit énekelt, amikor sorozásra vitték.
Rétszilast elhagyva Dunaújváros felé azon a vágányon fut a vonat, amelyet 1951-52-ben a hős vasútépítők építettek, hogy a hős komlói bányászok ajándéka, a szén, rövidebb úton jusson el a hős sztálinvárosi kohászokhoz. Mennyi hős volt akkoriban?

 Acélországúton, az acél városába

Az első pentelei hősök kétségkívül azok a parasztlegények, akikről 1951 februárban, az MDP II. kongresszusán is megemlékeztek. Szó szerint ezt mondta a felszólaló: “A pártbizottság a DISZ-szel együtt levélben írta meg a fiatalok falujába a tanácsnak, no meg a szülőknek, milyen kimagasló munkát végeztek az építkezésen. Pár hétre rá, amikor a Partizán brigád tagjai hazamentek Tótszerdahelyre, az egész község három kilométerre eléjük ment zászlóval, úgy fogadták őket. Szüleik azt írták válaszul a párt­bizottságnak, hogy soha sem voltak olyan boldogok, mint most, mióta fiaik a Dunai Vasműn dolgoznak. Azóta Tótszerdahelyről még harminc fiatal jött a Dunai Vasműre dolgozni. Most készül egy leánycsoport is, mert az a véleményük alakult ki, hogy a községből minden becsületes vőlegénynek való Dunapentelén dolgozik.”
Még azt is elmondta a küldött, hogy a fiatalok, akik este elolvassák Azsajev: Távol Moszkvától című könyvét, másnap reggel már jobban dolgoznak.

Matola József, a Partizán-brigád vezetője, feleségével és kisfiával

Tettetett naivság volt ez, vagy igazi? S ha tettetett volt, kinek, miféle ereje kényszerített ilyen balgaságba felnőtt embereket?
– Én is építettem valamikor – mondja az útitárs és szemével arra int, ahol a várost sejti. – Sztahanovista is voltam. Tudja, hogy születtek a sztahanovista hősök? Megmon­dom magának. A mi brigádunk mindig mindent négyszáz százalékra teljesített, mert mi értettük a szakmát. A norma meg azokhoz a zsíros kalapú parasztgyerekekhez volt igazítva, akik tegnap jöttek el az istállóból. Ha a mi teljesítményünkhöz állítják a nor­mát, akkor azok a hidegvízre valót sem keresik meg és hazamennek. De, hogy hozzájuk szabták, ők küszködtek vele, mi meg ajserok voltunk. Néha kerestünk heti 600-800 forintot is, tudja mennyi pénz volt az 51-ben?
Higgyem, ne higgyem? Kétségkívül, gyanúsan sok hős volt akkoriban errefelé. Csak utas volt több. Vonaton, hajón, fakaruszon. Zötykölődött a fél ország. Pénteken délben haza, vasárnap éjfél előtt vissza. Hová vissza? Hát Oroszlányba, Komlóra, Várpalotára, Kazincbarcikára, Sztálinba.
– Hol dolgozik szaki?
– Sztálinba’ szaki.
Bátor szóvicc volt ez akkoriban! Elévült!

Vagy három-négyszázezren utazgattak akkortájt hetente, kéthetente ide-oda. Ma azt mondjuk, hogy ezek voltak a társadalmi és földrajzi mobilizáció csúcsévei. Öt év alatt 406 ezerrel nőtt a munkások és alkalmazottak száma. Az első ötéves terv végén az új munkások és alkalmazottak aránya meghaladta az összes munkás- és alkalmazotti létszám 40 százalékát. A felvettek 40 százaléka a mezőgazdaságból, 25 százaléka a ház­tartásban dolgozó nők közül, 10 százaléka pedig a deklasszált rétegekből került az állami iparba. 1954-ben a Lenin Kohászati Művek dolgozóinak 20 százaléka az 1949-es népszámláláskor még földműves volt. A sztálinvárosi építőknek legalább 60 százaléka tette meg ugyanezt az utat.
Ebből a tömegből hőst gyorsabban lehetett csinálni, mint munkást.
Ki figyelmeztetett volna akkor az extenzív iparfejlesztés veszélyeire, hiszen öt évre a nemzetközi jövedelem 120 százalékos növekedését iktatták törvénybe? Kinek volt esze az ipar- és a városfejlesztés aránytalanságán tűnődni, amikor 220 ezer lakást ígért a terv? Ki merte volna a termelékenység csökkenésének szomorú tényét megjósolni, amikor Piszkai Erzsébet győri ifjúmunkás 22 szövőgépen dolgozott és Loy Árpád bá­nyászcsapata elindította a “termelj ma többet, mint tegnap” mozgalmat?

Valahol, valakik azért talán látták a veszélyeket, csakhogy ők nem ültek együtt apámmal azon a munkásvonaton, ahol teljesárú vasúti jeggyel senki sem utazott, mint­hogy az szégyen is lett volna; ahol minden csomagnak egyforma tartalma volt: haza­felé kétkilós vekni, visszafelé kétváltás fehérnemű. Azon a vonaton senki sem tudott ilyen választékosán gondolkodni.
Most utólag kiszámolom, hogy apám már elmúlt ötvenéves, amikor előbb szakmát, majd lakóhelyet változtatott. Hogy miért? Pontosan nem tudom. Már mondhatnám, hogy a párt hívó szavára, fellelkesülve a szocializmus építésének nagy lehetőségeitől, csupa öntudatból állt a Szórád Márton úti fertőtlenítő- és szűrőállomás felcsere elé, hogy egy marék DDT port kapjon a hóna alá és a gatyájába. Mondhatnám, mert ő már nem igazítana helyre.
Apám egy magyar királyi vasúti váltóőr fia volt, tanyai – ahogy Bácskában mondják – szállási parasztok unokája. Családunk férfitagjai nemzedékről nemzedékre emel­kedtek a társadalom akkori ranglétráján. A század elején váltóőrnek lenni nem egyen­lő a mai baktersággal. Apám négy polgárit végzett és 1915-ben ez tiszteletet paran­csoló iskolai végzettségnek számított. Szép szálkás betűkkel írt öreg korában is, alap­vető helyesírási hibák nélkül. Számtanból jelesen megfelelt, bizonyára ezért adták ke­reskedő inasnak. Bakter nagyapám olyan mokány magyar volt, hogy a Trianon után, 1921-ben nem tett esküt a szerb királyra, ezért elbocsátották a vasúttól. Halványan még emlékszem rá, a magas szikár öregemberre. Mindig azt mesélte, hogy egyszer magától Ferenc Jóskától kapott szivart, mert hogy katonaéveit az udvari testőrségnél szolgálta. Mint akkoriban minden alkalmazott, apám is arról álmodott, hogy egyszer önálló lesz, de amikor már-már valóra vált az álma, megfordult a világ. Megírják e egy­szer, hogy 1945-ben miként szégyellte magát el a proletár, aki korábban már az osztály­árulás gondolatával foglalkozott? S hogyan vezekelt érte? Hogyan kereste vissza ön­magát az időben és az ősökben?
A politikához nemigen értett az apám. A szocdemekhez mégis beiratkozott és az át­igazolások után tagja lett az MDP-nek. Minden évben elvégezte az alapfokú szeminári­umot, jó eredménnyel. Hogy hová tartozott voltaképpen? Azt hiszem a rendes, szor­galmas, megélni tudó, de élni nem tudó emberek csoportjába. Sodródott, de azt is csak mértékkel. Nehezen cserélt és szeretett nyugodtan aludni. Egyszer, már Sztálinvárosban találkozott az ipar akkor rettegett miniszterhelyettesével, akinek rokoni kapcsolatai közismertek voltak, és akivel apám annak idején együtt inaskodott Sza­badkán. A miniszterhelyettes barátságát, ígéretét és meghívását megköszönte, de soha nem váltotta pénzre-rangra. Most már látom, hogy neki volt igaza.
– A biztos kis kenyér jobb, mint a bizonytalan nagy – mondta sokszor, és én ma is gondolkodom rajta: vajon a mindenfajta változástól rettegő kispolgár, vagy a megfon­tolt proletár szólt-e belőle.

Gurábli avagy “Miki, én azt hittem, hogy te okosabb gyerek vagy!”
Miskolczi Miklós ironikus család-szociográfiája /megjelent 2008-ban

Már soha nem tudom meg. Sírjánál a kispadot három éve készülök befesteni, de mindig elmarad. Úgy sem ülök rá soha. Inkább csak álldogálok a sírkövet ölelő bukszus bokroknál, és gyakran el is kalandozom a temetőben. Mennyi ismerős van itt! Már a város élő organizmusához tartoznak a halottak. A hajdani vonatozók, zötykölődők. A tehervagonokból átalakított lócás szénkályhás szerelvények mindig álmos utasai közül milyen sokan alszanak már itt! Aki az első pártszervezetet megalakította, akiről regényt írtak, akinek a nevét méteres betűk hirdették a falakon, aki az első nyersvasat csapolta, aki az első futballcsapat kapuját védte, aki nekem az első munkát adta, aki megszervezte a vasutat, aki megtervezte és elrendezte a város első házait.
Valamikor szó volt arról, hogy a városalapítók díszsírhelyet kapnak, vagy egy-egy fát, az erre kijelölt emlékparkban. Mindeddig semmi sincs. Nyilván nem tudják eldönteni, hogy ki legyen az első rangos halott. Így a rangot most a temetésre igyekvőket szállí­tó különbuszok száma adja. Egy, kettő, vagy három? Vasárnaponként menetrendszerű autóbusz jár a temetőbe. Hozza-viszi a fejkendős öregasszonyokat, az unatkozó, nyű­gös unokákat. Halottak napján gyertyaerdők égnek, mint akármely évszázados alföldi vagy dunántúli kisvárosban. A hősök lassan kiköltöznek a temetőbe és a fiak, de méginkább az unokák már nem emlékeznek arra, hogy az OTP iroda helyén hajdan egy kimustrált mozdony jelentette a városi központi fűtést, hogy a Barátság iskola helyén állt az első víztorony, hogy 37 kilométer hosszú csillevasút hálózta be a mai várost; nem hatódnak meg, ha kezükbe vesznek egy 1952-ben készült, silány minőségű ama­tőr fényképet és nem bosszankodnak, ha egy útitárs a vonaton tudatosan zárt “a”-val mondja a város hajdani nevét.

Csak a hősök érzékenyek, akik léptennyomon bizony­gatják, akárha önmaguknak is, hogy jól döntöttek annak idején, amikor a békési, zalai, vasi, szabolcsi, erdélyi, bácskai, felvidéki, kőbányai, angyalföldi, kispesti, újpesti, cse­peli, ózdi, veszprémi, dorogi múltat felcserélték azzal, ami a mai jelenhez vezetett. Mindenkinek más története van és mégis, mindenkié egyforma. Az utókornak tett vallomások érthetően szebbek a valóságnál, mégsem méltatlanok a figyelemre. Hadd idézzek néhányat!

“- 1951 februárban szereltem le a Határőrségtől. Visszamentem Csepelre géplakatosnak. Persze, hogy hallottam már Dunapenteléről, még verset is írtam róla. Kí­váncsi voltam, mi lehet ott, de gondolom más is volt már úgy, hogy majd megette a fene valamiért, mégsem tett érte semmit. Én is csak vártam. Mire? Nem tudom. Je­lentkezni semmire sem szerettem.
– Március végén behívattak a pártbizottságra. Nem mindennapos dolog volt ez ak­koriban. Többen voltunk. Azt mondták, nagyüzemi munkásokat küldenek Pentelére, a központi vezetőség megbízólevelével. Én is köztük leszek.
– Hogy boldog voltam-e? Nem tudom. Azt hiszem igen. Megtették helyettem azt a lépést, amit nekem kellett volna. Egyébként, ilyen másra váró voltam mindig. Gátlá­sos, de élénk képzeletű fiatalember. Átlagos képességekkel, semmiben sem különös tehetséggel. Sokszor képzeltem magamnak valami nagyszerűt, valami szépet, amiért megcsodálnak. Most is ábrándokat, álmokat szőttem és ezekben mindentévő gyárépítő­vé magasztosultam.
– Barátaim vissza akartak tartani. Ne bolondulj meg, mondták. Hová mész? Az aranyásók közé? Úgy sem lesz abból semmi. Hányszor hallottam még ezután is ezt? Ezt a semmit.

Búcsú a pályaudvaron – Fiatalok indulnak Sztálinvárost építeni /1950

– Elindultam 1951. ápriIis 23-án hétfőn reggel a Keleti pályaudvarról. A vonat tömve volt kialvatlan emberekkel. Szeszpárás levegőben nagy szövegek úsztak. Mindenki Dunapentelére tartott. Képzeletemben már ott is voltam, láttam a város épületeit, az égre nyúló hosszú darukat, a téglatestű üzemeket, fegyelmet, rendet, vidámságot, nótáskedvet, ahogy az akkoriban minden brosúrában írva volt. Ebből a furcsa kábulat­ból hamarosan nagy nyüzsgés, pakolás rázott fel. Megérkeztünk. Állványerdő mellett húzott el a vonat, majd megállt egy lapos kis felvonulási épület előtt. Kellemetlen, hű­vös szél fújt. Kavarta a port, tolta maga előtt istentelenül. Városnak se híre, se hamva. Csak messzebb magaslott néhány befejezetlennek tűnő épület. Óriási rendetlenség, fejetlenség, céltalannak látszó kavargás, éktelen zaj, ácsingózó, tántorgó emberek mindenfelé. Szóval, nem volt valami szívet derítő látvány.
– Mindenki ment a maga útján, csak mi harmincan szédelegtünk összevissza, amíg össze nem terelt bennünket egy hangos kiáltás. Végre kísérőnk is akadt, aki útközben mindent elmagyarázott. Így ismertük meg a József Attila kultúrházat, a postát, a könyv­tárat, persze mind barakképület volt. Elmentünk a Késdobálóhoz címzett kocsma mellett. Egyetlen szóval sem mondom, hogy tapsikoltam örömömben.
– Csoportunkat egy sovány, szögletes arcú fiatalember fogadta. Az építkezés párt­bizottságának titkára volt. Minden fölösleges cafrang nélkül elmondta; mi van, mi lesz, mit várnak tőlünk. A Segédipari Vállalathoz kerültem. Feladatom volt, hogy megszer­vezzem a pártalapszervezetet, s mire észbekaptam, huszonhárom éves fejjel már párt­titkár voltam. Igaz, az építkezés pártbizottságának titkára is csak huszonhat éves volt…”

Én magam csak huszonkettő múltam azon az őszön és tavaszon. Semmi Pentelével kap­csolatosat nem tudok előbányászni emlékeim közül. Ha csak az orosz tankönyv bár­gyú kis olvasmányát nem, ami így kezdődött: Sztálinváros sztoitszja, azaz épül Sztálinváros. Ám ezt a könyvet minden bizonnyal 1951. november 7. után nyomtatták, hi­szen addig Dunapentele épült.
Jóval később, a városépítés történetét kutatva találtam meg a Dolgozó Ifjúsági Szö­vetség 1950 októberében keltezett felhívását.

Szabad Nép – 1950. október 15.

“Magyar ifjúság, építsük fel a Dunai Vasművet, ötéves tervünk büszkeségét! A dol­gozó és tanuló ifjúság, az egész ország határtalan lelkesedéssel fogadta annak hírét, hogy pártunk nagyszerű feladattal bízta meg a magyar munkás-paraszt- és értelmiségi fiatalokat: karolják fel a Dunai Vasmű felépítésének ügyét. A Dunai Vasmű szocia­lista építőmunkánk hatalmas alkotásai közül is kiemelkedik, ötéves tervünk büszke­sége, amely majdnem megkétszerezi vas- és acéltermelésünket. A hatalmas gyár körül iskolák, óvodák, üzletek, mozik, egészségügyi intézmények épülnek, új szocialista vá­rost emelünk. A Dunai Vasmű a béke műve.

Sokezer tonna földet, vasat, betont, téglát kell megmozgatni, hogy megszülessen ez a diadalmas alkotás. Fáradtságos, hősies munkára van szükség, amíg a nagy vasmű kohóiból kiömlik az első új acél. Népünk nem egyszer mutatta meg teremtő erejét, nem egyszer bizonyította be, tud nagyot alkotni.
Magyar ifjúság! Jelentkezz a Dunai Vasmű felépítésére, bizonyítsd be ország-világ előtt, hogy hű fia vagy hazádnak, lelkes segítője, elszánt harcosa a békének…”

Íme egy hajdani magyar ifjú vallomása:
“- Én szabályosan elszöktem az iskolából. Erdész akartam lenni, de a kecskeméti középiskolai felvételi bizottság úgy döntött, hogy állattenyésztő leszek. 1950 őszén édesanyám és a tanári kar tudta nélkül Baján hajóra ültem, hogy Pentelére szökjek. Ünnepi ruhában, értsd egy szál ingben, fehér short nadrágban, hónom alatt az iskola­táskával. Szöktem magam, és a mások választotta jövőm elől, anélkül, hogy tudtam volna, mit is akarok.
– Éjszaka érkeztünk Pentelére. Huszonöt év távlatából sokminden összemosódik. Ponyvás teherautóra emlékszem, batyukra, tülekedésre és egy rövid utazásra, valamerre. Egy alvó falu, néhány barakk, amelynek egyikében tétova villanygyújtási kísérletünket dühös káromkodás és egy falhoz csapódó gumicsizma akasztotta meg.
– Reggel korán és kábultan ébredtem. Féltem. Azokkal, akik éjszaka és korán reg­gel érkeztek egy barakk előtt verődtünk össze. Vártuk a munkásfelvételi iroda em­bereit. Amikor elkezdődött a nyilvántartásba vétel és rám került a sor, úgy léptem az átírótömbbel hadonászó férfi elé, hogy szenttül hittem: még aznap visszazavar oda, ahonnan jöttem.
– Nem így történt. Éppen olyan simán felvettek, mint sok mást. Kilenc órára már túlestem a fertőtlenítésen és reggelit is kaptam. Kezemben félliteres alumíniumbög­réből, vidáman kortyoltam a kávét, haraptam a gyümölcsízes kenyeret. Vártam, hogy kijelöljék a munkahelyemet. Baltás, szekercés emberek közé kerültem, segédmunkás lettem az ácsok mellett. így kezdődött az életem Dunapentelén.
– Megmondták, mit kell csinálni. Mindig így volt ez. Öt évig éltem kollégiumban, meghalt apámat is nélkülöztem, nem voltam mimózalelkű gyerek. Ebédnél odaültem a felnőttek közé, elviccelődtek velem, hátba veregettek. Az egyik azt mondta: nekem lesz jó, mert ami itt épült, az mind az enyém, meg az én fajtámé lesz. A másik csak legyintett: hülyeség, még hogy itt város épül! Esetleg néhány ház, meg néhány gyár. Kár azért a sok drága anyagért, ami itt pocsékba megy. Itt csak az járhat jól, aki kolompolás után egy-egy fuvarral beáll a saját udvarába…”

A múzeumban őriznek egy becses képet. Kajlakalapos, parasztemberek szalonnát süt­nek egy deszkavégekből rakott tűz fölött. Csak úgy csizmásán, kucsmásan, fél-posztókabátosan álldogálnak, mint a malomudvaron. Ők voltak többségben. A földönfutók, a kis kenyérért elvándorlók. Nyáron az aratás, ősszel a szüret miatt rendre itt hagy­ták a munkát. S ha otthon már nem volt mit csinálni, hát visszajöttek.
Összesen ötezren dolgoztak Dunapentelén 1950 őszén. A MÉMOSZ-nak, az építő­munkások szakszervezetének 128 tagja volt. A DÉFOSZ, a Dolgozó Parasztok- és Földmunkások Országos Szövetsége 350 tagot számlált az építők között.
Csak utánuk jöttek a híresek, akiket nagy hirtelen – ha akarták, ha nem – hőssé preparáltak. Matoláék, L. Szász Tóniék, Horváth Laciék, Olajosék. Valahányan fiatal parasztlegények. Aztán tavasszal a kétszázak. Az MDP Központi Vezetőségének hatá­rozata alapján.
A kopott kis könyvecskét a városi pártbizottság pincéjéből tulajdonítottam el. A határozat, amiből néhány sort ideidézek, valamikor tananyag, lecke lehetett, mert a lap alján egy hajdani szeminárium-hallgató kezeírása látszik. Grafit ceruzával véste fel az árulkodó szót: eddig.
Az idevágó passzus pedig a következő:
“Biztosítani kell, hogy a helyi pártszervezet megerősítésére 200 nagyüzemi kommunistát, aktív párttagot vigyünk az építkezésre, akik példamutató módon vesznek részt az építőmunkában és egyben a pártszervezet legjobb aktivistái is lesznek”.
Közülük Vakula Karcsi bácsit, Hiller Pistát, Lőwei Józsefet, Gertner Sanyi bácsit, Ketterer Gyuri bácsit, Szabó Miskát, Bus Gyulát, Fábián Győzőt, Varga Zoltánt isme­rem. Ismertem. Sokan nem élnek már közülök.
Lapozgatom a “Dunai Vasművel kapcsolatos feladatokról” szóló határozatot.
1950 november. “Párt- és tömegszervezeteinknek, a sajtónak és a rádiónak be kell vinniök munkásosztályunk, népünk s nem utolsósorban dolgozó ifjúságunk tudatába a mű óriási jelentőségét szocialista építésünkben, országunk fejlődésében. A dolgozók s mindenek előtt az ifjúság tízezreit kell szervezett formában az építkezésen való köz­vetlen részvételre mozgósítani. El kell érni, hogy minden dolgozó megtisztelő kitün­tetésnek, becsület és dicsőség dolgának tekintse a Dunai Vasmű építkezésén való köz­vetlen részvételt s a vasmű számára szükséges anyagok, gépek, felszerelések előállí­tásában való közreműködést. Széles körű politikai munkával biztosítani kell, hogy a Dunai Vasmű építőit népünk szeretete, gondoskodása és tisztelete övezze.”
Sokért nem adnám, ha megkérdezhetném apámat, vajon igényt tartott-e erre a tiszteletre, szeretetre, gondoskodásra. Vajon melyik ígéret jutott el hozzá, és az többet jelentett-e számára, mint a szomszédfiú biztatása: csak jöjjön fater, majd keresünk ott magának is valami könnyű munkát és lakás is lesz, meg a gyerekeknek is biztos megél­hetés.
Lakás. Bűvös szó.
Íme egy alapító visszaemlékezése:
“- Nézd, engem egészen prózai okok hoztak ide. Két gyerekkel albérletben lakni elég kellemetlen, még akkor is, ha ez az albérlet Pesten van. Mielőtt családostul lejöt­tem volna, felderítő körútra indultam. Penteléről mindössze annyit tudtam, hogy a Duna mellett fekszik és mert valaki azt mondta, hogy vasútállomása nincs, hajóra ül­tünk. Szép májusi nap volt, 1951-et írtunk. Húszadikán már újra és véglegesen itt vol­tunk, a gyerekeket nagyanyai felügyeletre hagyva. A férfi és a női szálláson, külön töltött két éjszaka után, rövid időre Perkátán szállásoltak el bennünket. Úgynevezett kulákházakban laktak a házaspárok. Nem nagyon szerettek minket Perkátán. A házi­aktól egy seprűt sem lehetett kölcsönkapni.

– Reggel be Pentelére, délután vissza Perkátára a ponyvás teherautókkal. Pocsék út vitt Perkátára. A nyelvét is majd elharapta az ember és a sofőrök úgy hajtottak, mint az őrültek. A kocsik délután öt óra tájban a Béke téren várakoztak. Az építkezésről beözönlő emberek itt gyülekeztek. Micsoda perzsavásár volt az, te jóisten! A vegyes­boltnak berendezett barakk ajtaja előtt hosszú sorok kígyóztak. Bent mindent lehe­tett kapni, egyebek között kolbászt és felvágottat is, jegy nélkül. Kenyeret több he­lyen is, a félig kész házak kapubejárataiban árusítottak. A népbolt előtt hullámzó tö­megben időnként megjelent egy esőkabátos, gumicsizmás férfi és elkiáltotta magát: Perkáta! vagy: Kulcs! és a kis falétrákon ki-ki felmászott az illetékes kocsi ponyvája alá.

 Sebesség

– Az építkezésről munkahelyemet, a XII. főépítésvezetőséget ismertem legjobban. A kovácsműhelyt és az erőművet építettük, a főépítésvezetőt Liptáknak hívták. Min­den eszközt megragadott, hogy a faluról verbuválódott brigádokat a mezőgazdasági idényben is itt tartsa. Aratási szabadságot csak akkor adott, ha semmiképpen sem tudta itt fogni a munkásokat. Emlékszem, egyszer a Sadek brigád mindenáron haza akart menni, aratni. Sadekot félrehívták és alkudoztak vele, vagy félórát. Utána a főépítés­vezető megadott a normásnak egy összeget – a normás én voltam – hogy számoljon ki a pénznek megfelelő mennyiségű planírozási munkát Sadekéknak. Ne izguljon, mondta, ha jönnek ellenőrizni, hogy hol paníroztak ilyen irgalmatlan mennyiséget, megmutatom: itt volt egy domb. Látnak itt most dombot? Nahát, azt planírozta el a Sadek. Ha nem hiszik, jöjjenek le az irodából egy hétre födémlemezt cipelni. Nem is lett semmi baj és Sadekék maradtak. Ami pedig az irodát illeti, elég hamar ki lehetett kerülni onnan segédmunkásnak. Megszokott dolog volt, nem is tűnt fel, hiszen herceg Eszterházytól szilenciumos ügyvédig épp elég deklasszált ember dolgozott itt akkor…”
Természetesen muszájból. Sikertelen regény-próbálkozások ma is őrzik az igaz szto­rikat, miként találkozott itt a hajdani béreslegény egykori kulákgazdájával, a cseléd­lány egykori háziurával. Általában rosszul megírt, ékes-szép történetek ezek. Annak a társadalmi felfordulásnak részletei, amelyben egyesek ott tudtak csendben elsüllyed­ni, ahová másokat a felemelkedés lehetősége vonzott. És ami furcsa, mindkét csoport­nak megvoltak az esélyei. Az egyenlősítő pufajka, gumicsizma, esőköpeny jótékonyan fedte a különbségeket, sőt egyformán jelentett rangot is – amíg úgy akarták. De ha megjelent az ÁVH, akkor már hamar kitűnt a pufajka alól, hogy ki volt presbiter, ki­nek a nagybátyja volt a Noseda szappangyár igazgatója, ki kulák, ki kulákfi, ki a Horthy rendszert is kiszolgált gyanús értelmiség.
Ezzel együtt, az ÁVH itt ritkábban jelent meg, mint másutt és így az ellenségkere­sésnek inkább komikus, mint tragikus emlékei maradtak. Vagy nem volna derűs tör­ténet, hogy az egyik túlbuzgó dolgozó a helyi lapban ellenségnek nevezte a cukrászda zongoristáját, amiért “Az én babám egy fekete nő” című kupiét és hasonló kispolgári nótákat játszott a Pentelei hármas kocka de magas című dal helyett?
Volt kinek kupiét játszani! A kissé megijesztett vagy oktalanul is megijedt értelmiségiek, fővárosi tisztviselők tömegesen menekültek Sztálinvárosba. Beültek egy iro­dába, raktárba, irattárba, leveleztek, számfejtettek, kimutattak, terveztek, dolgoztak, esténként kártyázgattak, presszóztak és választékosán gondosan öltözködtek: min­dig esőköpenybe, pufajkába, gumicsizmába. Csak hadd múljon az idő!

Esti hangulat a szálló éttermében

A magyar értelmiség és a műveltebb tisztviselő réteg nagyobbik hányada nem hitte a sztálinvárosi “mesét”, a szocialista várost. Ha az építkezéskor itt jelenlevő szellemi kapacitás még a várossá válás idején is itt van, akkor ma szellemi kincsbánya lenne Du­naújváros. Csakhogy az értelmiségiek idősebb és egyben rangosabb, tudósabb több­sége itt mindössze átvészelni akarta a legnehezebb időket. Sem a beruházók, sem a tervező mérnökök, sem az indulásnál bábáskodó tekintélyes és rangos humán értel­miségiek, soha nem költöztek Sztálinvárosba. Csak lejártak, amíg jobb nem akadt.

 A város és alkotója

Ma­ga a város főépítésze, a haláláig itt dolgozó Weiner Tibor is ingázott Dunaújváros és a budai Garas-utca között. Sorra elmentek kisebb kapacitású szervezők, politikusok, mérnökök, orvosok, művészek is, akik számára a sztálinvárosi dimenziók idegenek maradtak, akik korábbi életük tapasztalatait összegezve gyarmati szolgálatnak tekintet­ték az ittenit. Kész és ha zavartalan egzisztenciáját, önszántából talán senki sem cserélte fel az épülő város kínálta lehetőségekért. A már akkor tekintélyes szakemberek több­sége vagy parancsra vagy más kényszertől hajtva költözött ide. Kellemetlen volna, ezért le sem írom, hogy a ma már nyugdíjhoz közeledő dunaújvárosi értelmiségiek egy-egy reprezentánsát annak idején mi taszította-lökte Ózdról, Diósgyőrből, Mis­kolcról, Budapestről, Pécsről Sztálinvárosba.
“- Hogy miért jöttem ide én? Tudnod kell, hogy 1951-ben a csengeri járás tisztiorvosa voltam. Január közepén értekezleten voltunk Nyíregyházán. Értekezlet után a főorvos behívatott az irodájába. Ott találkoztam az egészségügyi minisztérium kikül­döttjével, Ostoros elvtárssal. Megkérdezte tőlem, nem lenne e kedvem elmenni Dunapentelére tisztiorvosnak. Kérlek szépen én kereken megmondtam, hogy nem.
– Körülbelül egy hónap múlva újabb tisztiorvosi értekezleten találkoztam a megyei egészségügyi osztály személyzeti főelőadójával. Utasított, hogy két példányú önélet­rajzzal, két napon belül jelentkezzem a minisztériumban. Ezt már nem lehetett meg­tagadni, mert utasítás volt.
– A minisztériumban is próbáltam kibújni a megbízatás alól. Nem sikerült. Mennem kellett az épülő Dunapentelére. A feleségem sem örült a megbízatásnak, de kér­lek szépen akkoriban nem nagyon lehetett legénykedni.
– Április 29-én érkeztünk a feleségemmel együtt Dunapentelére. Az állomásról el­gyalogoltunk a községházára. Május elsején, hajóval jöttem vissza. A Sikló-úton, a te­lep bejáratánál igazoltattak, mint nadrágos embert. Kellemes, tavaszi nap volt. Felke­restem a hármas kockát, ahol az egészségügyi központ volt. Még aznap délután be­szállították az első ételmérgezés betegeit. A súlyosabb mérgezés 11-én volt. Szállást az egyes bivaly, egyes feljárójának első emeletén kaptam.

– A feladatomat tudtam. Biztosítani kellett a város és az építkezés közegészségügyét. Meg kellett akadályozni a fertőző betegségeket, járványokat, ételmérgezéseket. Ez úgy történt, hogy a Szórád Márton úton állt egy barakk, stabil gőzfertőtlenítővel fel­szerelve. Innen indultak ki a tisztaságfelelősök. Hathetes kiképzés után állítottuk őket munkába. Páronként járták a szállásokat és ellenőrizték a tisztaságot, elvégezték a féregtelenítést. Én magam is ellenőriztem, jártam a szállásokat, konyhákat, tetvességi vizsgálatokat végeztem reggel nyolctól este kilencig…”

Orvosbarátom történetét kiegészítem egy akkor fiatal, pályakezdő mérnök eseté­vel.
“- Törzsökös budai vagyok. A diplomakészítés idején, 1952 júniusában egy isme­retlen, de tekintélyes férfi csöngetett be hozzánk. Személyesen engem keresett, és feltette azt a kérdést, ami már akkor meghatározta életemet: “Mondja, fiatal kollé­gám, akar maga negyedéven belül a Sztálinvárosi Vízművek főmérnöke lenni?” Mit lehet erre mondani, amikor az egyetem már Sztálinvárost jelölte ki kötelező kétéves szakmai gyakorlatom színhelyéül? Hüledezésemre elmondta, hogy jelenleg ő tölti be ezt az állást, de kora és egészségi állapota miatt vissza akar jönni a fővárosba. Viszont csak úgy engedik el, ha hoz maga helyett egy fiatal, a helyi kényelmetlenségeket job­ban tűrő mérnököt.
– Július 26-án, egy kánikulai napon szereztem meg a vízépítőmérnöki dilopmát. Az én főmérnököm már délután megjelent és felszólított, hogy augusztus 4-én legyek a Keleti pályaudvaron, mert utazunk. Nekem a Kelenföld közelebb lett volna, de ő ra­gaszkodott a Keletihez. Azt hiszem attól félt, hogy megszököm.

– Sztálinváros nekem úgy tűnt akkor, mintha valakinek ma mondjuk: Nigériába vagy Jemenbe kellene utaznia, hogy megkezdje a praxisát. Útközben a főmérnök el­mondta, hogy mindössze 40 emberünk van. Nagyon szegényes, provizórikus berende­zésekkel kell kielégítenünk az építkezés ivóvíz igényét. Hiba és üzemzavar esetén azonnal az ávó foglalkozik az üggyel, mert minden mögött szabotázst vélnek. Szavaiból lassan kivettem, hogy távozási szándékát nem is egészségi állapota és kora motiválja. Egyszerűen el akar innen menekülni. A vonatról leszállva nem kellett messzire men­nünk. Az A/1 épületben, a földszinten két lakásban volt a Vízművek irodája. Az első benyomások döbbenetesek voltak: vakolatlan házak, burkolatlan, festett falak, nyers­tégla padló. Majdnem visszafordultam. Az irodával szemben teljes üzemben volt a Lepra nevű műintézet, ahová az állomásról érkező dolgozók zárt menetben tértek be. Az emeleten szállások voltak, a korlát nélküli erkélyekről sokan a lábukat lógatták a mélybe.
– Szokásos hétfői zűrzavar uralkodott az irodában. Sokan nem érkeztek meg, akik­nek pedig szolgálatba kellett volna állniok, mások itt voltak, de használhatatlan álla­potban. Baj volt a szivattyúk, áramszolgáltatásával is. Az igazgató sötétkék kezeslábast, micisapkát viselt és hamar véget vetett a bemutatkozási ceremóniának. Közölte, hogy bizonytalan időre távozik. Körbejárja a szivattyúkat. Mögéje ültem a motorkerékpá­ron.
– Amikor délután visszaértünk, a fárasztó városnézésből, az igazgató meghívott egy pohár italra, a reggel már megcsodált műintézetbe. Kérdésére, hogy mit iszom, kinyögtem a szót, amire otthoni ismerőseim jó előre kioktattak: rumot…”
Rumot inni divat volt. Némi túlzással azt is mondhatnám, hogy osztályismérv. A mesterségesen ízesített, gyorshatású, jól hangzó, vattakabát alá való ital népszerűsége mindent legyőzött a talponállókban. Mindenki rumot ivott. Így illett. Legfeljebb a nők finnyáskodhattak, és ha hangsúlyozni akarták nőiességüket, kérhettek egy kevertet. De, mert a nőiesség lényegesen kevésbé volt divatban, mint a rum, így a lányok több­sége szintén rumot ivott. Csak kevesebbet. Még Sztálinvárosban is, ahol pedig az át­lagosnál többet ittak az emberek. A normális méreteket meghaladó italozás volt az építkezésen számontartott első társadalmi deviancia. A lépten-nyomon dülöngélő ré­szegek illusztrálták, hogy nem lehet kézben tartani és főleg brosúrákból befolyásolni az idesereglett emberek erkölcsi magatartását, nem lehet egyik hétről a másikra új magatartási normákat, értékeket meghonosítani. A hős sztálinvárosi építők úgy ittak, mint a gödény. 1951 nyarán részleges szesztilalmat rendeltek el az építkezésen. Hétfőnként csak délután öt órától mérhettek alkohol tartalmú italokat a büfékben és talponállókban.
Engem soha sem sújtott ez a szesztilalom, nem éreztem korlátozó hatását. Nem sok rumot ittam meg Sztálinvárosban, de az apám fizette első pohár sör íze ideköt. Igaz, akkor már 1953 nyara volt. Éppen elvégeztem a nyolcadik osztályt és nyaraltam volna valahol. Apám szállásáról szabadságolta magát egy szobatársa, ez adott alkalmat arra, hogy néhány éjszakát tölthettem a másként üresen álló ágyon. Délután mentünk a Sztálin Vasmű budapesti tranzit raktárához.
A Nyugati pályaudvar hosszú raktársorán, valahol a piac magasságában hatalmas raktárt bérelt a Sztálin Vasmű. Az Élmunkás híd tövében volt az udvari bejárat. Fél­karú vasutas üldögélt ott napszámban. Sütkérezett, álmodozott. Tulajdonképpen kér­nie kellett volna valamilyen papírt, de nem tette. Túlontúl bölcs volt ahhoz, hogy ren­det akarjon tartani.
-Sztálin Vasmű – mondta apám és az őr intett. Később jó néhányszor egyedül is bementem ezen a kapun.
– Sztálin… – mondtam a vasműt megspórolva. A portás rám sem nézett. Avatatlan azt hihette volna, hogy itt Joszip Viszarionovics neve a jelszó.
Voltaképpen igaz is volt. Az ötvenes évek elején Sztálinváros vagy a Sztálin Vasmű nevében pokoli dolgokat lehetett csinálni Magyarországon. Hogy csak néhány hétköz­napi esetet említsek: egy anyagbeszerző bement a sportboltba és miközben belülről lehúzatta a redőnyt, közölte a boltvezetővel, hogy az üzlet árukészletét, cakk-frakk megvette a Sztálin Vasmű számára. Be lehetett záratni egy rózsadombi eszpresszó­cukrászdát, mert a berendezésre szükség volt Sztálinvárosban. Vissza lehetett tartani egy Nyíregyházára induló vonatot a Keleti pályaudvaron, mert Sztálinvárosban elhú­zódott a bérfizetés és ezért onnan félórás késéssel indult el az a vonat, ami csatlako­zott volna a nyíregyházihoz. A félkarú portás nem tudhatta, ha megállít, vajon nem háborodok-e fel:
– Micsoda! Maga itt akadályozza a Sztálin Vasmű építését?!
Nem csodálkozott volna, ha ezt mondom és nem vállalta e társadalomellenesnek tű­nő cselekedet következményeit. Akkor volt ez, amikor a Sztálinvárosból érkező ira­tokon hatalmas pecsétek díszelegtek: “Kiemelni”! “Meggyorsítani!” “Segítsd felépí­teni a Sztálin Vasművet, intézd el azonnal!”
Majd pont egy félkarú vasúti portás állt volna elém, amikor én öntudatosan feléje biccentettem:
– Sztálin.
A tranzit raktár, tárolási és szállítási feladatain túl a beavatottabb kisemberek talál­kozó helye volt. Innen mindig indult autó Sztálinvárosba és mindig vitt valakit szíves­ségből a ládák, gépek, üvegek, papírcsomagok között a platón. Nálunknál jobban a be­ruházási vállalat központi irodája körül, a Sztálin út (ma Népköztársaság útja) 113 előtti gyülekeztek. Onnan személyautók indultak a nap minden szakaszában. A Nehézipari Beruházási Nemzeti Vállalat (NEB) maga volt a hatalom. Vicceket gyártottak róla, ami önmagában is mutatja tekintélyét. Politikailag műveltebbek, a szovjet NEP korszak után Sztálinvárosban NEB korszaknak nevezték az ötvenes évek első felét. A silányabb viccek terjesztői borzongással vegyes bátorsággal, per NEB-leráj emlegették a beruhá­zási vállalat irodáit.

A Nehézipari Beruházási Vállalat első irányító irodája 1950-ben

A hajdani nagyhatalmú beruházók közül csak az egyetlen Borovszky Ambrus kötötte életét Sztálinvároshoz. A többiek, a kisebb és nagyobb vezetők, szervezők, lelkesítők szépen lassan elkoptak. Pedig mindannyian aláírták – de hiszen próbálták volna ne aláírni! – a körlevelet, ami szerint: “… aki a NEB-nél foglalkozásnak és nem hivatás­nak tekinti a Dunai Vasmű felépítését, annak nincs helye a vállalatnál. Kelt 1951…” Ha valaki nem hinné, hogy létezett ilyen körlevél, annak szívesen megmondom az Or­szágos Levéltárban őrzött iratcsomag számát, ahol előkeresheti az eredetit. Aláírások­kal.
Hanem a tranzit raktárral akkor kevés szerencsénk volt. Csak későn este indult kocsi. Tébláboltam a víkendház nagyságú ládák között, és mint később annyiszor, szívből irigyeltem azokat a férfiakat, akik határidő naplóval a kezükben intézkedtek, fontoskodtak, egyeztettek, kiabáltak, káromkodtak, és rajtam átnéztek, mint az üve­gen. Iszonyúan szerettem volna, ha közöm van valamelyik ládához. Csak annyi leg­alább, hogy azt mondják, vigyem odébb. Most már tudom, hogy ezt az érzést elegán­san és politikusan, közösségi magatartásnak nevezik. Később ez a vágy, az érdekeltség vágya, mindig idő előtt haza hajtott hosszabb külföldi útjaimról is. Voltam bár Berlin­ben vagy Sydneyben, egyszer csak torkig lettem saját kívülállóságommal, azzal, hogy idegen vagyok, és indultam haza, ahol érdekeltként szidhatom a tömegközlekedést, vagy a közért-eladók udvariatlanságát. Mégsem mondom, hogy a tranzit raktár sűrű­jében, tizenöt éves koromban határoztam volna el, hogy frigyre lépek Sztálinvárossal. De, mintha mégis megéreztem volna, hogy itt valami végre az enyém lehet.
Emlékszem, hogy siettessem az idő múlását, nagyot sétáltam a Szent István-park kör­nyékén, a Duna-parton. Szomorú lettem. Ma is szomorúságot vált ki bennem mások eleganciája, könnyedsége. Bár az is lehet, hogy egyszerű irigység ez. Elgondoltam, mi lenne, ha mi itt laknánk! Ha nem lennék “vidékről feljött gyerek”.
Tíz óra elmúlt, mire végre elindultunk. Félig állva, félig ülve, egymást melengetve kapaszkodtunk a júliusi éjszakában. Természetesen a platón. Nem tudom, milyen se­bességgel járt a teherautó, de már derengett Keleten, amikor Sztálinvárosba ért. Igaz, közben volt néhány intermezzo. Például menet közben elveszett a slusszkulcs. Kirázódott a gyújtáskapcsolóból és a sofőrfülke tátongó résein át lehullott az útra. Meg­álltunk, nem leltük. A sofőr folyamatosan szitkozódott, majd amikor elült a mérge, szerelni kezdett. Kapart, összekötött, köpködött és kurblizott. Adony község hatá­rában lehetett mindez, mert apám az út bal oldalára mutatott:
– A fák mögött az ott már a Duna.
Pesten is láttam én a Dunát, de itt valahogy regényesebbnek hittem. Összerezzen­tem attól, hogy a fák mögött már a Duna van. Tizenöt éves és álmos voltam.
Később, a hihetetlenül gyorsan elmúlt két évtizedben számtalanszor megtettem az utat Dunaújváros és Budapest között. Legtöbbször saját autómmal. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy sűrűn eszembe jut az első utazás. Néha azonban rágondolok.
Az első teherautó után nagyon sokszor jöttem ládák között, teherszállítmányok te­tején Sztálinvárosba. Talán még ma is megvan az a tranzit szállításokra rendszeresített teherautó, ami naponta járt a Dunai Vasműből a fővárosba. Akkoriban csomagot, leve­let, megrendelést, alkatrészt, üzenetet meg minden mást hozott, vitt a kocsi Szadeczki nevű kísérője. Pufajkát viselt és a vállán keresztülvetett nyersbőr járőrtáskát. Szom­batonként hazahozott. Mondom, hazahozott, mert szüleim akkor már Sztálinvárosban laktak.
Nem szerettem ezt az embert. Harsánynak tartottam és ráadásul harsánysága is ha­misnak tűnt. Csak a neve tetszett. Szadi szakinak kellett szólítani, mindenütt így hívták. Még most is felrémlenek előttem a várakozások. A bizonytalanság. Néha órákat vár­tam rá a megadott utcasarkon, a Népszínház utcai iskola kapujában vagy a tranzit rak­tár előtt. Sokszor hiába. Ha végre megjött, úgy csinált, mintha nem is késett volna másfél órát. Intett, hogy ugorjak és már indultunk is. Persze legtöbbször még nem haza. Csináltunk egy fuvart tűzifával Zuglóba, levelet vittünk egy férfinak a Rózsa­dombra és megvártuk a választ, aztán előttem ismeretlen okból órákat várakoztunk Budafokon. Tele volt zavaros ügyletekkel. Igaz, én is ilyen ügylete voltam. Sokáig azt hittem, engem szivességből, barátságból fuvaroz. Csak később tudtam meg, hogy alkalmanként húszforintot kapott az apámtól. Nem is értem. Húsz forint húsz fillér­ért a vonat is hazavitt volna. Mindegy. Így volt.
Gyakran volt útitársam egy férfi. Úgy emlékszem, valami pártiskolára járt. Szadi sza­ki vele sem tett kivételt, ő is várakozott bőségesen. Mi ketten a platón, alig beszél­gettünk. Csak azt követően váltottunk szót, hogy a férfi unalmában lefordította a Ba­zilika homlokzatának feliratát: Ego sum via veritas et vitae. Akkor éppen az Arany János utcában várakoztunk. Nem értettem, honnan tudhat egy kommunista latinul.
Ha a pesti fuvarokkal megvoltunk, akkor jöttek a közbenső állomások. Százhalom­battára csőgarniturát vittünk. De felpakoltuk ám a bútort a vasúti indóház első eme­letére. Ercsiben csencseltünk. Mármint a Szadi szaki. Fél zsák lisztet dobott föl a pla­tóra és szólt, hogy adjam le a zsírt. Ha krumplit kapott, akkor szénnel, koksszal fize­tett. Hogy kinek vittük, kivel üzleteltünk, azt nem tudom. Arra viszont jól emlékszem, hogy Adony előtt mindig féltem. Ha ugyanis nem volt meg a kiküldetés 8 vagy 12 órája, akkor könyörtelenül beálltunk a község egyik mellékutcájába és vártuk, hogy múljon az idő. Én fenn a platón, ők benn a kocsmában vagy valamelyik házi borkimé­résben. Mert ne felejtsem elmondani: józanul ritkán értünk haza.
Ha az adonyi megpróbáltatáson is túlestünk, akkor már csak egy stáció várt ránk. Az 57-es kilométerkőnél kanyart vett a hatos országút, és a kanyar mögött álltak az ellenőrök. Azt vizsgálták, hogy mi és ki van a kocsin. Mi ketten a pártiskolással soha sem voltunk a menetlevélen, tehát illegálisan utaztunk. Ezért, ha jött az ellenőrzés, a kocsi lassított, mi leugrottunk és elindultunk gyalog. Elmentünk az ellenőrök mel­lett, akik mindig mindent rendben találtak Szadi szaki kocsiján. A következő kanyarban újból felkapaszkodtunk az autóra. Ma sem tudom, hülyéket alkalmaztak-e ellenőrként, vagy valóban nem volt sem feltűnő, sem gyanús két városiasán öltözött gyalogos az út eme elhagyott szakaszán. Tény, hogy itt soha sem buktunk le, és innen már csak tizen­két kilométer volt hazáig.
Az L/l/20/1/2-ben laktunk. Jobb sorsra érdemes, tisztes kispolgárok mindig megriadtak, ha megmondtam a lakáscímet. Nagyon gyorsan tudtam mondani:
– Sztálinváros, L/l/20/1/2.
– Falanszter – mondta rá egy osztálytársam intelligens papája. Egy másik osztály­társamnál megnéztem a lexikonban, hogy mit jelent ez a szó. Nekünk ugyanis soha­sem volt lexikonunk.

Felhasznált képek:
Szabad Nép
Szabad Ifjúság
Dunapentele, Sztálinváros, Dunaújváros fényképeken
Corvina Kiadó – Sztálinváros
Turista
József Attila Könyvtár