Sajdik Ferenc rajza
KARINTHY FERENC
SOK
Ez nem az én történetem – Palotai Borisé. Sokszor hallhattuk tőle, sajátosan egyéni, pompás előadásában, közbe-közbe folyvást visszakérdezve, hogy jó-e. Tudtommal sosem írta meg, így tudja a fia, családja is. Kár volna, ha elfelejtődnék; hadd vállalom hát lejegyzését, a magam szavaival. Ezzel is megidézve édes Boriskánk szellemét, emlékét.
Még a nagy időkben történt, nem Dunapentelén, se Dunaújvárosban, hanem amint akkoriban hivatalosan nevezték, Sztálinvárosban, rövidebben, bizalmasabban: Sztálinban. Boris leköltözött, megírta, amit látott – úgy vélem, máig érvényesen. A Puskásnét, Új emberek a Dunai Vasműnél című gyűjteményét most se kellene szégyellnie: élő árammal táplált villanykörtécskék irodalmunknak abból az eléggé sötét korszakából. Ám nem esztétikai elemzést szándékozom adni, csupán egy régi anekdotát elmesélni.
Nos, Örkény, akinek volt némely konfliktusa azidőtt a kultúrpolitikával, vagy annak ővele, hogy javítson és bizonyítsa jó szándékát, gondolt egyet, s szintén odautazott, tán kijön belőle valami. Számos klasszikus sztorija kering azóta is élményeiről. Csak hát e bábelien túlzsúfolt zűrzavarban nem találhatott szállást, egy ágyat, kamrácskát, ahol meghúzódhatna. Szólt Borisnak, s mindig jóindulatúan készséges barátnőnk bevitte a Nagy Emberhez, elevenek és holtak urához az épülő városban.
– Ez Örkény István elvtárs, a Magyar írók Szövetségének tagja. Érdekelné az itteni élet, munkásosztályunk áldozatos, hősi erőfeszítése – mondta a sztereotip, kötelező szöveget. – De nincs lakása, hogy pihenjen, dolgozhasson. Nem tudnának az elvtársak segíteni?
– Hm. Várjanak itt két percet az elvtársak – felelte amaz, s kiment irodájából. Közben kinyitotta kissé a szekrény ajtaját, csak néhány centire.
Amikor kettesben maradtak, Pista kifakadt.
– Ha ezek a mocskok nem adnak nekem szobát, úgy a frászba hagyom az egész kuplerájt, még a hátsó felem se látják.
Boris nem felelt, feneketlen táskájából papírt, ceruzát bányászott elő, s némán leírta:
VIGYÁZZ, AZT HISZEM, ITT LEHALLGATNAK BENNÜNKET.
Örkény megdermedt, elkomorult. Majd jó hangosan tagoltan, a szekrény felé fordulva:
– Tudod, Palotai elvtársnő, azért megmelegszik az ember szíve, ahogy elnézem ezeket az emelkedő falakat, melyekből kohók, üzemek, lakások, iskolák, kisdedóvók lesznek. Ezt a lelkesítő, csodálatos teremtő iramot, szenvedélyt. Meg a sok vörös zászlót, lobognak a szélben, igazán megható…
Boriskánk erre se válaszolt, csupán ezt írta a cetlire:
SOK.
Többet aztán nem is beszéltek.
Megjelent: Új Tükör – 1983.december 25
