Jézus halála és feltámadása
Nagypéntek és nagyszombat
Rozsnyai Sándor – Térden a kereszttel
Előszó: Az ünneplés valahol a lélek mélyén hozzátartozik az ember lényegéhez. Ünnepelünk, ha öröm ért bennünket, de a gyászunkat, bánatunkat is ünnepi ruhába öltöztetjük. Ünnep a születés, de bármilyen furcsának is tűnjön, ünnep a halál is. Mert az ember ünnepe arra irányul, ami meghaladja őt. Az ünnep az a pillanat, amikor “túlcsordul a szív”. Morzsa egy más világ létéből. Ígéret és remény. Hálaadás és bizakodó ráhagyatkozás. Az emberek különfélék, a kultúrák sokszínűek, de a szív ugyanaz, tekintet nélkül műveltségre, hagyományra és történelmi korszakra. Az ünneplés módja óriási tarkaságot mutat, de a mag, amelyből a cselekedet fakad ugyanaz. A szavak különböznek, de a különböző szavaink valahogy mégis, mintha egy és ugyanazon címzett felé szárnyalnának. Tehát ne ütközzünk ezen meg és ne akarjuk leegyszerűsíteni azt, ami megfoghatatlan. Mindezek ellenére tény az, hogy az ünneplő ember lényegében mindenhol ugyanaz. Az ünneplés egyidős az emberrel. Az embert már sok jelzővel illették: értelmes ember (homo sapiens), szerszám készítő ember (homo faber), politikus ember (homo politicus), stb. Van azonban még egy találó meghatározása: homo festivus ünneplő ember. Egy filozófus írta:
“Minden emberre egyaránt érvényes, hogy nem csupán úgynevezett “állati” viselkedésformákat produkál, mint amilyen a táplálkozás, hanem sajátos, úgymond akciókat is, melyeket “rituális” viselkedésformáknak nevezhetnénk… Talán úgy is mondhatnánk, hogy az ember szertartásos lény.”
(L. Vittgenstein)
A vallási ünnepek egy-egy kiemelkedő eseményt jelölnek, kifejezik a hit lényegét és lelkületét, s a hívőknek a szabadulás és az együvé tartozás érzületét nyújtják. Az ünnepélyek központi helyet foglalnak el minden vallásban. Van amikor a hála indít ünneplésre, a hála, hogy a fény győzedelmeskedik a sötétség fölött, a rend és a széthúzás értelmetlen erői fölött, az élet és a halál fölött.
A kereszténység legfontosabb ünnepe a hit központi eseményét Jézus Krisztus halálát (nagypéntek) és feltámadását (nagyszombat) hivatott felidézni, amelyben a bűn és a halál fölötti győzelmet látja.
Tehát leszögezhetjük, hogy a kereszténység a húsvéti hitből született: a tanítványok (akiket Jézus kiválasztott maga köré) hitték hogy keresztre feszített Mesterük meghalt, feltámadt és hogy örökké él. Így már számukra, mármint a tanítványoknak lehetséges az örök élet, azaz az Istennel való szoros közösség, kapcsolat. Jézus feltámadásával értelmet kapott a lét, az emberi történelem, megszületett reménység amely többé már nem csal meg.
Így érezte Vlagyimir Makszimov orosz író aki több évtizedes tévelygés után lett keresztény, ezt írta 1974-ben:
“Két-három éve nálunk egy roppant mozgalom van kialakulóban, az emberek elfordulnak a marxizmustól, újra elkezdenek hinni, mégpedig egészen radikálisan. A vallás elleni harc ötven éve semmit sem ért el. Most értjük meg: Az evangéliumot kell vallanunk, akkor majd megváltoztatjuk a viszonyokat. Hogy újra hiszünk Istenben, ez csoda, amelyet azoktól kaptunk, ajándékba, akik meghaltak.”
Az orosz író vallomását olvasva egy kérdés fogalmazódik meg az emberben: Hol kell kezdeni, ha az ember azt mondja és bizonyítani akarja, hogy van bátorsága hinni? Próbáljuk ezt a kérdést a hit oldaláról megvizsgálni, a homo festivus (ünneplő ember) szemszögéből nézni. Az ünnep tárgya pedig ami egyben a keresztény ember hite és reménye a nagypéntek (halál) és a nagyszombat (élet, feltámadás).
Nagypéntek: Urunk szenvedésének ünneplése.
Az első keresztény századokban Jézus haláláról és feltámadásáról nem emlékeztek meg mint ünnep, hanem az egész napot szigorú böjtben és Jézus szavainak szellemében töltötték. Ennek legrégibb nyomait a II. században fedezhetjük fel, nagypéntek istentiszteleti formái csak a IV. századtól alakultak ki. A szertartás időpontját az őskeresztény kortól a középkorig az Úr halálának órájához azaz délután három órához kötötték. Nagypénteken szigorú böjt van. Őseink közül sokan e napon nem ettek, nem ittak, sőt az egész napot “veszteglésben”, azaz hallgatásban töltötték. Maga a szentírás is szűkszavúan, minden érzelmi hatáskeltést mellőzve írja le Jézus halálát. A keresztre feszítés a legkegyetlenebb kivégzési mód volt a római birodalomban. Elsősorban rabszolgák, lázadók büntetésére szolgált. Az elítéltet először megostorozták: ruháitól megfosztva, hátát meghajlítva cölöphöz kötözték, és ólomszegekkel vagy csontdarabokkal megtűzdelt korbáccsal verték. A sérülésekbe, vérveszteségbe sokan még a keresztre feszítés előtt belehaltak. A kereszt két részből állt. A függőleges gerendát rendszerint már a kivégzés előtt felállították. Az elítéltnek kellett a vízszintes ágat, az úgynevezett stipes-t a kivégzés helyére vinnie. Jézus ehhez már túlságosan elgyengült. A kísérő római katonák egy mezőről hazajövő embert, a cirenei Simont kényszerítik hogy vigye keresztjét. Orvosi vélemény szerint Jézus aránylag gyors kereszthalálának oka a fokozatosan terjedő izomgörcs, amely a légzést lehetetlenné tette, és fulladást idézett elő. A kereszten elhangzott jézusi szavak igazolják, hogy Jézus emberi módon szenvedett, hisz így kiált fel: “Én Istenem, én Istenem! Miért hagytál el engem?”. Elfordult tőle az Atya, maga az Isten, hisz ezek a jézusi felkiáltások az elhagyatottság érzését igazolják. Nagypénteken az igaz ember szenvedését látjuk, azonban ez a szenvedés nem értelmetlen, hisz a megváltás reményével találkozunk. Ezzel a reménnyel szembesülünk, amikor a szertartás folyamán a kereszt előtt hódolunk.
Nagyszombat: Urunk feltámadásának ünneplése.
Jézus sírban pihenésének napja, ezért szomorúság, gyász és böjtölés töltötte ki a napot az egyház életében. E napon az egyház Urunk sírjánál időzik, szenvedéséről és haláláról elmélkedik. Csak éjfél után, a keresztség és a szentmise ünneplése változtatta a gyászt örömre. A hívek tiszteletére felállítható a templomban Krisztusnak egy képe, amint a kereszten függ, vagy a kősírban pihen, amely a nagyszombat gondolatát szemlélteti. A szertartás a maga teljességében visszamutat a IV. századra. Már akkor szerepelt a szertartás négy részének lényege: a fényünnepség, az olvasmányok, a keresztelés és a mise. A hívő számára Jézus feltámadása egyszerre történeti és történeten túli esemény. Hogy miért? Mert meghatározott időben és helyen, a mi világunkban történt és volt érzékelhető. Történeten túli annyiban, amennyiben a feltámadt Jézus mint valóság történelmünkön túl van, tehát az emberi tapasztalaton túlmutat. A feltámadásban való hit gyökeresen átformálta a tanítványok gondolkodását és magatartását. Jézus életét, személyét és tragikus bukását egyszerre új fényben látják. A rettegő, céljukat vesztett tanítványok egyszerre erővel, és nyugodt biztonsággal kezdik hirdetni “Jézus feltámadását”. Sokan közülük életükkel fizetnek új meggyőződésükért. A feltámadásról való tanúságtételük meghozta a gyümölcsöt, hisz néhány évszázad alatt az egész Római Birodalom keresztény lesz. Milliók térnek meg a pogány Róma erkölcstelenségéből a gyakran vértanúságban végződő hősies keresztény életre. Azóta a történelem folyamán újra meg újra egyének és közösségek kezdtek új életet, szolgáltak, szerettek és áldozták fel életüket azzal az energiával, amelyet a Feltámadottba vetett hitükből merítettek.
Megjelent a Dunaújvárosi Hírlap 1998. április 11-i számában.
További képek: Rácalmási Passiójáték 2018-as előadása
