Dunaújvárosi Hírlap – 1968. augusztus 30.
Az óvárosi Molnár János utca a régi Pentele egyik legszegényebb része volt. Halászok, napszámosok, zsellérek lakták, akik egész életükben a betevő falatért viaskodtak. A nép el is nevezte ezt a környéket Nixbrót-nak, – Nincs kenyér-nek. Az öregek még ma is így hívják – megszokásból. Az apró vályogházacskák szűk ablakai vaksin bámultak a mozdulatlannak tűnő világra. Vízért kilométert gyalogoltak. A rác-templom alatt volt az artézi, oda jártak csöbrökkel meríteni.
A világ azóta sokat változott és vele együtt a Nixbrót is. A házak takarosabbak lettek, a petróleumlámpát felváltotta a villany. A rádió, televízió annyira mindennapos itt, hogy már szóra, említésre sem érdemes. A Nixbrót-ivadékok a gyárban dolgoznak, javarészük városban lakik. Akik pedig maradaak, öregek. Csendes zsörtölődéssel és zsémbeskedéssel élik a maguk világát.
“Nixbrót” és környéke 1968-ban
fotó: fentrol.hu
1962-ben – jóval a villany után – a víz is eljutott az utca sarkáig. Ahogy ők mondták akkoriban – városi kútról isszák a vizet ezentúl, örültek neki, mert ki szeret faluhosszat szolgafával vödröket egyensúlyozni, ha inni, főzni, vagy mosdani akar.
Néhány hete újabb öröm érte a Nixbrót utcát Tovább vezetik a vizet még egy sarokkal. Igaz, nem nagyon hosszan, mégis közelebb az utca végéhez, mégis valamit. Az öröm híre nem tartott sokáig mert akkora veszekedés, vihar támadt belőle, amilyet soha nem látott a Molnár János utca.
Az árkot maguknak kellett ásni a régi kúttól az új kútig. Ezen kaptak össze. Akik közelebb laktak a régi kúthoz, úgy vélekedtek: – a víz itt van a szánkban, miért ássunk árkot másoknak? Akik távolabb laktak, azt mondták: – az ássa az árkot, akinek a portája előtt halad el a vízvezeték. Akiket közvetlenül érintett, az új kút körül lakók így számoltak: – ha megfeszülünk sem tudjuk magunk kiásni végig az árkot!
Néhányan mégis összefogtak, józanabbak. Mert hát van emberiség is a világon. Valamiféle összefogás, nemde?! Szégyen lenne a Nixbrótra, ha végre ivóvizet kaphatna, csapról és az ügy elbukna a mi szerteszét gondolkozásunkon? – így vélekedtek.
Az öregek, ha fáradtan is, ha kétkedve is (hiszen ilyen még nem volt az ő “emberöltőjükben”, nekifogtak. Nyomukban a gyerekek, akiket inkább a felfordulás élvezete hajtott, mint a mosdás utáni vágy. Hiszen az utca közepén nagygödröt ásni – ilyen még nem volt! Szépen haladtak a munkával. Az utolsó két portánál azonban megtorpantak.
– Előttem nem vágják fel az utat, az biztos! – mondta az egyik. – Nekem itt a kút a közelben, nem tűröm a felfordulást.
Mintha tűzcsóvát dobtak volna a házakra. Az asszonyok átkiabáltak egymásnak. Hogy miket, aligha tűrné a nyomdafestéket. De mondták egymásra a hentesnél a fűszerboltban és mindenütt, ahol találkoztak. Szinte az egész falu megtudta pillanatok alatt, mi van a Molnár János utcában.
Az utat végül mégis fölvágták a két porta előtt. Repült a föld a ház falához haragból is, szükségből is.
– Be akarnak temetni! Tönkreteszik a házamat! – kiabált a ház tulajdonosa. – Nem tűröm!
Villogtak a szemek, a csákányok és a lapátok haragtól csukódó markokba szorultak, csak éppen azt nem érezte akkor senki, hogy víz lesz, vízvezeték, a Nixbrótban, a falu egykor legszegényebb részén.
Az árkot végül kiásták. A csövek is ott vannak szerelésre készen.
– Miért nem engedte? – kérdezem a szikár öreget és feketehajú feleségét. – Miért nem segített, hiszen a víz mindnyájuké!
– Nekem nem kell, nekem itt van a víz.
– De másoknak is kell a víz!
– Mi gondom velük?
– Mióta lakik itt?
– Itt születtem.
– A gyerekei?
– A városban.
És büszkén mondja, hogy mindnek van lakása, szakmája, megbecsült emberek.
A másik porta gazdája már megenyhült.
– Ide verték a földet a ház falához. De azért majd segítek nekik – mondja olyan hangsúllyal, mintha az ellenség táborába tartoznának a többiek. – Szeretni is, meg visszatölteni is. Békülni viszont… nem!
A házak szemben állnak az egykori Nixbrót utcában. Az ablakszemek egymásra néznek. Évtizedek óta így van ez. Az árkot betemetik, a csapról folyik majd a víz.
Vajon, az emberek mikor mernek majd egymás szemébe nézni…?!
Sasvári György
A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.
