Fejér Megyei Hírlap – 2009. augusztus 29.
Nyomot hagyni magunk után
Volt idő, amikor elképzelhetetlen volt a Dunaújvárosi Hírlap impreszszuma a neve nélkül, így a városhoz tartozott meg a város is hozzá, hiszen együtt nőttek. Mégis elment, de mostanában sűrűn viszszajár: a város(a) díszpolgárának választotta, a színház bemutatta színdarabját. Most a város egyik nagy építőjéről ír könyvet. Miskolczi Miklóssal beszélgettem.
“Hetvenegy évesen is azt mondom, a tehetség ambíció nélkül majdnem semmit sem ér”
Fotó: Lázár Zsolt
Elnézést kérek az olvasótól, a magázódás ehelyütt túlságosan is modoros lenne, bár újdondász pályatársként meg a tegeződés esett nehezemre.
– A legkevésbé sem akarlak megbántani, de mintha az utóbbi időben írói aktivitásod megnőtt volna. A korral jár?
– A Kiskegyed tíz plusz három évig lekötött, mellette semmire nem volt időm. Pedig, mindig volt bennem hajlandóság, hogy a napi- vagy hetilapnál maradandóbbat csináljak. Erre a dunaújvárosi években is akad példa. Amikor elmentem nyugdíjba, eljött az aranykor. Helytörténettel kezdtem foglalkozni, majd jött a Százados című dráma és az Egy sortűz sorsa című kötet. Most fejeztem be egy vígjátékot, írtam blogot, közben dolgoztam a Guráblin. És bántott a gondolat, hogy adósa vagyok Borovszky Ambrusnak ezzel a biográfiával. Most hozzákezdtem….
– Miért vagy adósa?
– Mert negyven éve megígértem neki. Mondta, jó, ha lesz időnk, leülünk, elmeséli az életét. Sosem lett rá időnk.
– Fontos a város? Egy időben mintha kissé eltávolodtál volna, de az utóbbi időben ismét sokat foglalkozol vele.
– Fontos. Ifjú emberből itt lettem meglett férfi. A szülővárosom Szabadka, a gyerekkorom a határ menti Kelebián telt. Onnan hozott apám a családdal Sztálinvárosba, itt leltünk otthonra. Hogy a sors később elszólított, azért van, mert többre vágytam, mint amit az újságíró szakmában ez a város adhatott. Az ambíciót a mi szakmánkban az olvasottság visszaigazolja. Vagy nem. Ambícióm, vagy képességem volt kilencvenkettőben megcsinálni a Kiskegyedet, amit egy év alatt ötszázötvenezer példányra futtattunk fel. A Színlelni boldog szeretőt című könyvemet nyolcszázezer példányban adták el. Hetvenegy évesen is azt mondom, a tehetség ambíció nélkül majdnem semmit sem ér. És hiúság az, ha az ember nyomot akar hagyni maga után – akkor is, ha tudja, a nyomokat a mi égövünkön hamar befújja a szél?!
– Most, hogy kívülről szemléled a pályádat, milyennek látod a jövőjét?
– Ma is vannak kiváló kollégák. De amit most látni, az nem túl szívderítő. A napilapok példányszáma drasztikusan csökken, és sok emberről tudom, kizárólag az interneten olvas. Ki mit tud!? – azt, és úgy írja:. Én olyat tudtam/tudok, a fiatalok meg ilyet. É sarra, amit én tudok, egyelőre, látszatra kevesebb igény van.
Biztosan mi is követtünk el borzalmas hibákat, de annál a hírnél, hogy X.Y. celeb két számmal nagyobb melltartót visel, semmivel sem tartom alávalóbb hímek azt, amivel mi etettük az olvasót. Például, hogy az acélműi Vörös Csillag szocialista brigád száznyolc százalékra teljesítette a normát. Lehet, véleményemmel konzervatívnak tűnök, de én azt is megmutattam, tudok jó bulvárújságot írni.
Egy legenda legendáriuma
|
– A Dunaújvárosi Hírlap után nem a Kiskegyed jött.
– A Vasárnapi Hírekhez mentem, helyettes főszerkesztőnek, hat hónap után beláttam, én helyettes lenni nem tudok. Átmentem a Képes Héthez főmunkatársnak, ez sem tartott sokáig, kirohadt alólunk a lap. Munkanélküli lettem volna, már ki is találtam, feladok egy hirdetést: Miskolczi Miklós állást keres… De mielőtt ez megtörtént volna, megkerestek a Mai Naptól, főmunkatársnak hívtak. Ott adtam be a koncepciót a későbbi Kiskegyedre, de mivel a Mai Reggel épp akkor ment tönkre, nem foglalkoztak vele. Egy másik kiadónak akkor bukott meg nőimagazin-kísérlete. Ebből a csapatból hívott fel egy volt kollégám, most jött el az én időm. Tetszett nekik az ötlet, kiküldtek Hamburgba, a tulajdonosokhoz. Én voltam a harmadik főszerkesztő-jelölt, hát nem voltak túl lelkesek, viszont én igen. Úgy hozta a sors, tárgyalnom kellett a Bild der Frau főszerkesztőnőjével, még itthon elolvastam a lap karácsonyi számát, és benne a főszerkesztő ünnepi jegyzetét. Nagyon magvas gondolat volt benne, valami olyasmi: milyen kár, hogy nincs mindig karácsony… Ez lett az én adum: elmeséltem a nőnek, milyen nagyszerű gondolat van a cikkében, még napok múlva is ennek hatása alatt voltunk. Bejött. Itthon már azzal fogadott a kiadó, mivel vettem meg a hamburgiakat…
– De ez mégiscsak szemrebbenés nélküli hazugság volt. Mennyit kellett hazudnod a pályád során?
– Annyit, amennyit mindenki hazudott a történelem egy bizonyos korszakában. De ezt nem is mindig éreztük hazugságnak. Ezért nem lehet megírni senkinek az életrajzát amíg él, mert az emberek saját maguknak is hazudnak. Hogyne hazudnának, ha tudják, amit mondanak, majd egy könyvben megjelenik.
– De ezek a hazugságok egy későbbi biográfia esetében is magukban hordozzák a tévedés lehetőségét.
– Ezért kell minden viszszaemlékezést forráskritikával kezelni. Itt van például Borovszky Ambrus, akit előbb kereszteltek meg, mint megszületett. A személyigazolványában az állt, született 1912. augusztus 1-jén. Az érdi anyakönyvben meg az áll: megkereszteltetett 1912. július 30-án. Ez csak egy ártatlan példa arra, hogy ha leülök és elkezdem írni A Boró című könyvet, már ott tévedhetek, hogy mikor született.
Persze nem életrajzot akarok írni. Én az embert akarom megmutatni, aki generációjának és osztályának különleges figurája volt. Akit nem amortizált le a hatalomban eltöltött hosszú idő, nem bukott meg vagy le, nem rántották maguk mellé a mocsárba kor- és eszmetársai. Borovszky Ambrusnak egész életében tartása maradt. Mi lehet a titka? Hogyan lett a Wekerle-telepi suszter fiából minisztériumi főosztályvezető, tiszta kezű vezérigazgató, miközben elkötelezett híve marad a rendszernek, de nem hülyült meg?
– Te elkötelezett voltál?
– Máshol, máskor is leírtam, igen. Persze nem azon a szinten, mint Borovszky. Én egy másik generáció tagja vagyok. Máshonnan indultam és máshová érkeztem. De tagadhatatlan, hogy pártlapnak voltam munkatársa, majd főszerkesztője. Ám ez még nem egyenlő a hülyeséggel. A Dunaújvárosi Hírlapnál többnyire olyanokat írtam, amit szívesen olvastak az emberek. Úgy emlékszem, engem mint újságírót sokan kedveltek, elismertek a városban. Mint kicsit nagyralátó fiatalembert, nem mindig. Végül is a város díszpolgára vagyok, a színházban bemutatták a drámámat, korosztályomból sokan köszöntenek az utcán, okkal feltételezem, kedvelnek itthon. Mert én szeretem a várost. Egy viszonzatlan szerelem nagyon fájdalmas lenne.
Miskolczi Miklós Borovszky Ambrusról írt könyve gazdag képanyaggal 3 évvel később, 2012-ben jelent meg A Boró – Egy szocialista karrier titkai címmel. Munkácsi Imre az alábbi sorokkal mutatta be a kiadványt a Dunaújvárosi Hírlap olvasóinak:
Több szempontból is hiánypótló (város)történeti kötet
“Ez a könyv arra vállalkozik, hogy eleddig ismeretlen képet közvetítsen a Boróról. Elhallgatásokról, titkokról szól…” – írja Miskolczi Miklós Borovszky Ambrusról készült monográfiájának ajánlójában. Talán súlyos feltételezés, de nem kizárt, van, lehet olyan olvasó, akinek már a név problémás. És ez nem feltétlenül a hálátlan utókor amnéziája, sokkal inkább az egymást váltó kor(szak)ok értékrendeket át- és felülíró mechanizmusa.
A Boró – Egy szocialista karrier titkai című könyv hiánypótló munka. De nem csak a főhős, a száz éve született, s lassan tizenhét éve elhunyt legendás vasmű- és városépítő “vezér” miatt. Hiszen “A Boró” sorsától, küzdelmeitől elválaszthatatlan a város még ma is tartó küzdelme az elismertségért, az ellenszenv ellen. Mondhatnánk, egy újabb lokálpatrónia Miskolczi-mű, ha csak egy kicsi pátosz is szorult volna a sorok közé.
Ebben a százhuszonnégy oldalban azonban semmi pátosz, semmi hősiesség nincs. Három lépés távolság van még a főhőstől is, ahogyan ő is mindenkivel szemben megtartotta ezt a távolságot. Még akkor is, ha a szerző szerint barátságos ember volt. De nem barátkozó, így aztán a szerző sem hivatkozik 1956-tól kezdődő, és Borovszky Ambrus 1995-ös haláláig tartó személyes ismeretségükre, amely idő alatt a Dunaújvárosi Hírlap újságírója, később főszerkesztőjeként is alkalma volt akár személyes információk gyűjtésére. Ám ezeket nem publikálja, mert ez a könyv nem róla, hanem A Boróról szól. Ezért dolgozik dokumentumokból, kortársak és a főhős visszaemlékezéseiből, az Oral History Archívumában, a Szakszervezetek Központi Levéltárában és más helyeken fellelt interjúiból.
Az sem véletlen, hogy Miskolczi Miklós csak három évvel ezelőtt, majd másfél évtizeddel Borovszky Ambrus halála után kezdett a monográfia megírásához, mert vallja: tárgyilagos és pontos életrajzot élő emberrel, élő emberrel nem lehet megrajzolni. Márpedig a szerző kínosan ügyel a pontosságra, s emiatt helyenként az olvasó számára már-már idegesítő akkurátussággal teszi helyre az emlékező(k) kisebb-nagyobb tévedéseit. De ezt a kritikát is vállalja – éppen az írás hitelessége miatt. Ahogyan vállalta az újabb és újabb nekigyürkőzéseket Borovszky Piroskával is, Borovszky Ambrus lányával, ha a családi dokumentumok vagy a legendárium egy-egy féltett, inkább titkolni vágyott darabjáért kellett harcolnia.
Titkokból és legendákból nem szűkölködik ez a látszólag karcsú kötet, ám ezekre a szerző egy szóval sem pazarol többet, mint amennyi bennük van. Vagy: amennyit ez A Borónak számít(hat)ott. Mint például az az elhíresült bon motja, amit egy (nyugat)német szakmai küldöttség Hányan dolgoznak ebben a gyárban? kérdésére talált volt mondani: … csak a fele!
Hiánypótló a kötet azért is, mert nem a szokványos vasműs történet, nem a gyárról szól. Ez tisztán Borovszky Ambrusról szól, a múlt század elején Érden, törvénytelen gyerekként született, öntőmesterből vezérigazgatóvá lett emberről, aki Dunaújvárosban hunyt el a múlt század végén. Akit a hálátlan utókor hajlamos a sokadkézből megismert legendákból megítélni, de inkább legendástul elfelejteni. Pedig nagy kár, pótolhatatlan veszteség lenne ez egy olyan városban, amely város még annyi évet sem élt meg, amennyi legnagyobb legendájának megadatott…
Megjelent: Dunaújvárosi Hírlap – 2012. május 5.
A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.
