Dunaferr – 1992. november 26.
Valahogy úgy alakult, hogy mindig a Duna mellett laktam – most, hogy egy másik városba járok dolgozni, elképzelni sem tudom, hogyan élhetnek ott az emberek – folyópart nélkül?! Pedig hány és hány település van ilyen az országban…
Lehet, hogy nemsokára a Duna-parti települések is folyópart nélküliek lesznek…
Nem vicc, nemrég jártam Rajkán, amely ugyebár folyópart, a Duna partja mentén terül el. Kőhajításnyira onnét a szlovák határ – és a dunacsúnyi gát, amellyel a szlovák területen folyó folyamot a határról szlovák területre terelték. Több dilemmát is okozva ezzel. A nemzetközi egyezmények úgy rendelkeznek, hogy határfolyók esetében a határ a sodorvonal közepe, hajózható folyók esetében a hajózócsatorna középvonala. Mármost Rajkánál, hol a folyó hajózható volt, a Dunából nem maradt más, mint egy ötven méter széles, egy fél méter mély víz, amely már nem hajózható.
Hol itt a határ?
És hol a határ a Duna tönkretételében?
Európa legnagyobb folyója mintegy ötven kilométeres hosszon haldoklik: a nyári aszály miatt a Szigetköznek a főág gátjain kívül lévő része amúgy is kiszáradt. Ezek az őszi esőzésekből és áradásokból jutottak vízhez – eddig. Eztán aligha. Szakértők szerint száz nap víztelenség visszafordíthatatlan változásokat okoz. A bürokratikus ízű fogalmazás azt rejti: a holtágak élővilágának hamarosan befellegzett.
Lesz helyette egy erőmű – szlovák kézben… Szerencsére a Duna nem kismiska, pillanatnyilag a folyam teszi a legtöbbet saját magáért. A gát, melyet szlovák területen építettek ellene, egyelőre nem képes teljesen megzabolázni. A teljes vízhozam mintegy negyede áttör a köveken, magával sodorva az egyköbméteres betonkockák: a gát legfőbb alkotó anyagának jelentős részét. Egy másik negyedet (ezek, sajnos, csak becslések: semmilyen szakmai kapcsolat nincsen a magyar és a szlovák vízügyi szervek között) a hol működő, hol nem működő szlovák zsilipen engednek a régi mederbe Rajkánál: különben a Duna felgyülemlett vize az egész miskulanciát szétroppantaná.
Hogy ebből mi lesz, a szlovák erőművön kívül, hogy a Duna kritikus ötvenkilométeres szakasza, ne adj Isten, a bősi erőmű szakaszos működtetése esetén a teljes észak-magyarországi Duna-szakasz hogyan tudja kiheverni ezt a durva beavatkozást a természetbe, amelynek ráadásul magyar oldalon még a megtervezhető kárcsökkentő berendezései is hiányoznak – ez egyelőre a jövő titka.
A bős-nagymarosi (rajkabősi, dunacsúnyi-bősi, stb., stb.) erőműrendszernek azonban van egy másik, nagyon veszélyes hatása is. És ebben a hatásban már nem csak a körültekintő intézkedésekkel, hatékony diplomáciai akciókkal adós kormány a ludas, hanem az oly önzetlenül, dacosan, hangosan – ám legalább annyira hatástalanul fellépő környezetvédők is.
A bősi mizéria eltereli a figyelmet a folyó általános rossz állapotáról.
Néhány héttel ezelőtt volt szerencsém motorcsónaktúrán részt vennem a Dunán. No, nem nagy távolságon: mindössze Dunaújváros és Ercsi között. Vaságyastul is legfeljebb, ha negyven folyamkilométer. Két nap alatt.
Kétszáz kilométernek tűnt. A százhalombattai pakura, igaz, majdnem teljesen eltűnt. A középső Duna-szakaszt egykor olyannyira elfertőző, a fürdőzést szinte lehetetlenné tévő szennyeződés azonban nem azért nem látszik, mert nincs a vízben (legfeljebb nem pakurát, hanem valamely más olajszármazékot engednek a vízbe Battánál), hanem azért, mert a víz általános romlása miatt már nem látszik.
Jellemző, hogy ez évben már azért tiltották meg a fürdőzést a Dunában, mert fertőzésveszély fenyegetett. Hastífusz lehetősége.
Őszintén szólva, csodálkozom, hogy csak most tiltották meg…
Az élővilág egyre pusztul a Duna partjain, egyre kevesebb az élőhely a halaknak, madaraknak, kisállatoknak. Az, hogy kistelepülések tisztítatlanul engedik szennyvizüket a folyóba, már eltörpül amellett, hogy a főváros, és a partmenti összes város gyakorlatilag egy-az-egyben engedik a vízbe végterméküket. Legfeljebb oly önáltatással, mint nálunk is a vasmű némely használt vizét: a csővezeték torkolatát a sodorvonalba fektetve. De ez sem igaz minden kimenő szennyvízre: lásd a Papírgyári utat keresztező nyílt csatornát, amely igencsak habosan bugyog a folyóba, a part mentén… Nem is beszélve a Dunába érő városi szeméttelepről, a Papírgyár melletti zagytóról – amelyek ugyancsak összeköttetésben vannak a legnagyobb európai folyammal…
Nem is annyira rossz nyelvek szerint Dunaújváros alatt azért érzékelhetetlen a vízminőség romlása, mert már a város feletti víz minősége is értékelhetetlen, ezért nem mutatható ki romlás…
Szóval, Bős elterelheti, és élek a gyanúperrel, hogy máris eltereli a figyelmet ezekről, az erőműhöz képest kisebb, de összességében mégis legalább akkora nagyságrendű problémákról. Attól tartok, ha sikerülne valamiféle kompromisszumra jutni a szlovákokkal a Duna-monstrum ügyében (bár sikerülne – ám ennek nagyjából annyi az esélye, mintha a miniszterelnök Marxot, Engelst, és Lenint éltető beszédet mondana holnap a Parlamentben), ha az a nagy dolog megoldódna, félő, hogy a folyóért aggódok, és a folyót felelőtlenül veszélyeztetők egyaránt megelégedetten hátradőlnének székükben: lám, mekkora hasznot hajtottunk az eljövendő nemzedékeknek, megmentvén a nagy folyamot…
S közben folyna tovább a folyó tönkretétele, kevésbé látványos úton, de annál hatásosabban.
Pekarek János
A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.
