Sztálinvárosi Hírlap – 1959. május 22.
Májusi séta a Duna-parton
Ahogy az idő felmelegszik, egyre népesebbé válik a Duna partja. Családokat láthatunk, amint pokróccal, élelemmel felszerelve sétálnak a hűvöset árasztó víz felé, mert a 24-25 fokos melegben már jólesik megpihenni egy-egy fa hűsében, vagy megmártózni a langyos hullámokban.
Duna-parti sétánkat lent a radari kis hajóállomásnál kezdjük. Rácz Menyhért, az állomás vezetője, elgondolkozva néz a lassan távolodó “Délibáb” motoroshajó után.
A forgalom után érdeklődünk. Rácz Menyhért elmondja, hogy mióta a melegebb napok beköszöntek, napi 500-600 utas keresi fel a kikötőt. Vannak közöttük munkájukból hazafelé igyekvő dolgozók, de többségükben horgászok vagy kirándulók, akik csoportosan járnak át a folyó túlsó oldalára, hogy kipihenjék magukat.
Nem messze a kikötőtől a 26. Építőipari Vállalat marófejes rakodógépe tölti az odaérkező tehergépkocsikat és dömpereket sóderral. Kiszeli Pál gépkezelő ismerteti a rakodógép teljesítőképességét. Óránként 30 köbméter sódert tud felrakni, de volt már olyan nap, hogy ezer köbméteres teljesítményt ért el. Egy tízórás műszak alatt általában száz darab Skoda gépkocsit “pakolnak meg”. Az alig mosógép nagyságú villanymotor naponta 100-120 ember verejtékét takarítja meg. Így az emberek, amikor lesétálnak a Duna-partra, nemcsak a természet szépségében gyönyörködnek, hanem ebben a gépben is, amely az emberi erő szülöttje és legjobb segítője, ezért is illeszkedik bele a Duna-part természeti szépségébe.
A strand környéke is megtelt emberekkel. Itt egy bokor árnyékában mezítelen hátú munkásfiúk fekszenek, kezükben könyv, újság. Amott a verőfényes partszegélyen egy fiú és egy leány sütkérezik, csendesen beszélgetnek. A gyermekek népes serege a Duna hullámait vette birtokába. Röppennek a labdák, csobbant a víz, s egy három-négy éves kisleány, akire fél percig nem figyel anyukája, a bokáig érő vízben gondosan “kimossa” ruhácskáit és cipőit is.
Fönt a szakadék szélén a Landler Jenő úttörőcsapat “Ezüstliliom” őrse ütött tanyát. A szerdai szünidő jól összeesett a tikkasztó meleggel. Tucatnyi leányka sündörög Balogh Klári és Török Olga körül, akik az őrsnek nemcsak legidősebb tagjai, de kitűnő szakácsai is. A jól megtermetts lábasban fortyog a paprikáskrumpli, és Szévaldi Zsuzsa, Tóth Kati, Balogh Julis meg Török Marika alig várják már, hogy megteríthessenek a pokrócon. Tóth Pali az egyetlen fiú az őrsben. Neki jutott az a megtisztelő szerep, hogy az étel minőségét ellenőrizze.
A strandtól nem messze, a csónakház körül is megelevenedett a Duna-part. Az akácvirágokkal együtt beköszöntött az evezősök időszaka is. És a horgászok? Őket sem kell félteni. Ahogy délután elnéptelenednek az üzemek, úgy népesedik be a partmente az öreghegy alján és a Szalki-sziget körül. Ott ülnek éjszakáig s a kiszámíthatatlan szerencsét várják, a tapasztalt horgászok szerint a horgászsportnak éppen a várakozás, a titokzatosság a szépsége és éltető eleme.
És természetesen nem feledkezünk el azokról sem, akiket nem a hullámok, nem az evezőlapátok és nem is a magány csalt le ide a víz közelébe. És talán nem is a természet szépsége, hiszen azt sem “eredetiben” szemlélik, hanem, ahogy egymás szemében visszatükröződik. Tőlük a riporter nem is kér interjút. Úgy is tudja, mit éreznek. Ildomosabb visszakanyarodni a város ezerszínű fényei felé, amelyek csillognak az öreg Duna felett, akár egy csodálatos igazgyöngy.
– nö –
A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.
