Apu meg azt mondta:
– Nagyi alaposan elkényeztetett titeket, hetekbe telik majd, mire visszanevelődtök.
A fiúk pedig már nem mondtak semmit, csak repültek boldogan Nagyihoz. Ezt a pillanatot várta Gergő, de nem türelmetlenül, mint máskor. Eszébe jutottak azok a szavak, amiket a barlangban mondott az öregapó.
– Tudod, nagy szerencse, hogy az ember nem tudja az időt siettetni – mondta a kislánynak – nagy baj származna belőle.
A kislány bólogatott, mint aki mindent ért, s pontosan így gondolja ő is. Idén csak augusztusban volt alkalmas idő, hogy nyaralni menjenek.
Végre ott álltak Nagyi háza előtt, s hátuk mögött a könnyező Nagyival, aki mindig elsírta magát valahányszor érkezett, vagy elment valaki, s integettek Anyuék után.
S most Gergő legszebb nyara következett, legalábbis így emlegette ezt a nyarat, még hosszú évek múlva is. Hogy miért volt a legszebb? Ő nem mondta meg, csupán így érezte, nekünk hát csak találgatni lehet.
Bizonyára más szemmel nézte mindazt a szépséget, amit a táj nyújtott neki. Aki változik, annak változnak az őt körülvevő dolgok is. Ám az is lehet, azért tartotta a legszebbnek, mert megismert egy olyan embert, aki aztán örök barátja lett. Az első, vagy második napon történt.
Szokásos felfedező útját járta, meglátogatta az ismerős helyeket, lement a falu aljában rohanó patakhoz is, hogy belelógassa egy kicsit kezét, lábát. A patakon túl hatalmas rét terült el, egészen a következő patakig húzódott, azután már az erdő kezdődött. A réten nagyon jó volt lenni. Valamikor régen igazi ártér lehetett, valódi zsombékok őrizték nyomát, a fű néha derékig ért, olyan állatkákat látott itt Gergő, amilyeneket sehol másutt nem talált. A patak menti fák egyikén meg egy ölyvpár lakott, a fűben hanyatt fekve szokta nézni keringő röptűket. A réten, ha nem eléggé óvatosan lépdelt az ember, könnyen madárfészekre léphetett, s nem egyszer volt már, hogy egymástól ijedt meg két ártatlan, Gergő és egy tojásain őrködő fogoly.
Kedvtelve hordozta végig tekintetét a réten, s észrevette, hogy nincs egyedül. Egy ilyen furcsa állatsereglettel sétáló embert pillantott meg. Az ember úgy nézett ki messziről, mintha pásztor volna, a nyája viszont igen különös társulatból állt. Gergő közelebb ment. Kíváncsi volt, ismeri-e ezt az embert, vagy új itt a faluban, s akkor viszont össze lehet ismerkedni vele. Hamarosan már jól látta az arcát, s biztos volt benne, hogy először látja.
Fiatal ember lehetett, noha majdnem mellig érő szakálla volt, erősen barázdált homloka, s vállig omló hajába fehér tincsek keveredtek. Sűrű szemöldöke árnyékából éles, huncut kék szem figyelte kedvtelve Gergőt, figyelte a kisfiú szájtáti csodálkozását a furcsa csapat láttán.
Gergő legalább tízféle állatot számolt meg hirtelen, voltak közöttük össze alig illő jószágok, láthatóan teljes egyetértésben. Két-három kecske mókás kis pofácskával, egy szép csavart szarvú juh, csak később tudta meg, ennek rackajuh a neve, egy csodálatos páva, amely éppen vidám kedvében lehetett, mert állandóan nyitogatta, zárta pompás farktollait, egy egész csapatra való totyogó kacsa, kisebbek, sárgapelyhesek, s nagyobbak, mellüket méltóságosan kidüllesztők.
S a legnagyobb csoda, ott sétált és legelészett köztük egy foltos őzgida, hatalmas szemei, mint izzó széndarabok fénylettek. Mindezek közül, mintha csak tréfából tenné, ugrált, viháncolt három puli, egy fehér és két fekete. Gergőt teljesen lenyűgözte a látvány, ilyesmit nem, hogy nem látott még soha, de elképzelni sem tudott eddig.
A szakállas türelmesen kivárta, míg kicsodálkozza magát, aztán megszólalt. Úgy kezdett beszélni, mintha csak egy éppen az imént abbahagyott beszédet folytatna.
– Azt gondoltam, ideje már hazairamodni. Nehogy azt hidd, hogy megelégednek a legelészéssel, otthon még várják a vacsorát. Aztán bizony eltart egy ideig, mire megetetem őket. S vannak még ám otthon is, csak nekik most nem volt kedvük kijönni. Elkísérsz? – tette még hozzá, főleg azért, hogy kizökkentse végre Gergőt abból a béna kábulatból, ami hatalmában tartotta.
A szakállas a falu aljában lakott, a patak partján, a malomban. Később Gergő persze mindent megtudott, hallotta a falusiak véleményét, aztán megismerte a szakállas különös történetét is. Most azonban csak annyit látott, amit elsőre látni lehet, hogy a szakállas jó ember, s ez elég is volt neki. Végignézte, hogyan eteti meg az állatokat, félig neki, félig az állatoknak beszélve, megpróbálta összeszámolni, hogy hány állat lehet az udvarban, de ez a folyton előbukkanó újabbak, s az elbújó régiek miatt lehetetlennek látszott. Valóban jó ideig eltartott, mire nagyjából elcsendesedtek az állatok.
– Behívnálak, de már sötétedik – szólt ekkor a szakállas – majd holnap, rendben? – Gergő bólintott, s elindult a kapu felé.
– Várj csak – kiáltott utána a szakállas – gyere, azért mutatok még valamit!
Megkerülték a malmot, s egy istállófélébe léptek. Kint még világos volt, de itt éppenhogy derengett még valami fény. Az istálló belsejéből vidám nyihogás hallatszott. A szakállas levett egy lámpást a gerendáról és meggyújtotta. A lámpás felcsavart lángjánál Gergő egy mesebeli táltost pillantott meg, legalábbis mindig ilyennek képzelte a mesék táltosait.
– Táltos a neve – mondta ugyanekkor a szakállas és megsimogatta a lovat. – Nézd csak, csillag van a homlokán, s mindent tud, csak repülni nem.
Este lefekvéskor Gergő azt kérdezte Nagyitól:
– Nagyi, ki lakik a malomban?
És Nagyi azt mondta:
– Ó, az egy nagyon különös ember. A tél végén érkezett, azt mondják, igen messziről, s hogy nincs neki senkije, csak az a sok állat. Találkoztál vele? Különben rendes embernek tartják itt a faluban. Keveset beszél, de mindenkihez szíves, s tudod ez nagyon számít. Rendes mondom, csak kicsit furcsa. Tartja ezeket az állatokat, de nem vág le egyet sem, nem eszi a húsukat. Azt mondják, ha egy elpusztul, eltemeti a kertje végében.
– Lemehetek holnap hozzá? – firtatta szorongva Gergő, hátha Nagyi óvatosságból félti őt a szakállastól. De Nagyi azt mondta:
– Persze, menj csak nyugodtan, inkább, mint egyedül a réten kóborolj, attól sosem voltam nyugodt.
Így történt, hogy másnap az egész délelőttöt, aztán később szinte az egész napot ott töltötte a szakállasnál, akiről akkor már tudta, hogy Mátyásnak hívják, s így is kellett szólítani, hogy Mátyás, s tegezni kellett, mert mint Mátyás mondta, tegezni kéne mindenkit, attól még lehet tisztelni, ahogy illik, mint ahogy magázva is sok disznóságot vághatnak egymás fejéhez az emberek, s Gergő mélységesen egyetértett vele.
Egyébként mindennel egyetértett, amit Mátyás röviden, de határozottan kinyilatkoztatott. Szép napok voltak ezek. Gergő megtanulta az állatok nevét, mindegyiknek volt, etette, gondozta őket. Együtt sétáltak ki a mezőre, volt úgy, hogy szinte egyidőben a napkeltével, szegény Nagyi kénytelen volt nyáron is használni az ébresztőórát, persze csak eleinte, mert Gergő hamarosan már maga ébredt a kellő időben.
Ha mégis valami miatt elaludt, akkor reggeli után ment ki, elesve így arra a napra a fenséges látványtól, amikor a keleti égbolton a felszáló pára gomolyításából egyszerre felpattan a vörösen izzó varázsgömb.
Megtanult mezítláb járni a harmatos fűben, így az igazi – monta Mátyás – így érzed igazán, hogy létezel.
– folytatás hamarosan –
Gergő és az a csodálatos másik világ
Megjelent: A Hírlap – 1994. október 4.
A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.
