– 25. rész –
Tehát a nyári vakációra boldogan mentem a tanyára.
Ez csaknem minden esetben – mármint az utazás – hajóval történt. A hajók bent Pestről, a jelenlegi Belgrád-rakpartról indultak.
Ide kellett tehát beutaznunk Pestújhelyről. Mivel csomaggal utaztunk, így a villamost vettük igénybe. Anyám már jóval előtte felkészült, s minden szükségest megvásárolt, mert hát üres kézzel “haza menni”, az nem való! Így kockacukor, Frank-kávé (ez cikóriakávé volt) tejkrém, (a lánytestvéremnek) cigaretta, (Pista bátyámnak) pipadohány, (öregapámnak) meg valami kendőféle (nagyanyámnak) került a csomagjainkba.
Abban az időben kétfajta hajó is indult Mohács irányába. Az egyik a DDSG (Donau Dampschiffart Gesellschaft) hajója volt, a másik a MFTR-é.
Mi kizárólag a DDSG hajóin utaztunk, mert ez indult pontosan délben, és három óra után, fél négy előtt érkezett meg Dunapentelére. Jól ismertem már ezeket a hajókat. “Karl Ludwig” meg “Josef Karl” volt a nevük. (Később aztán Greinre meg Tullnra keresztelték, sőt volt egy hajó, amely a Laudon nevet viselte.) Na, ezek osztrák illetékességű gőzősök még természetesen lapátkerekes járművek voltak, a meghajtásuk gőzzel történt, mégpedig úgynevezett “bukó” hengerekkel. Ez önmagában is érdekes látvány volt. A három hajófenékben elhelyezett henger úgy működött, illetve úgy hajtotta a közös tengelyen elhelyezkedő nagy lapátkereket, mintha egy ember sámlin ülne, melléhez emelt két kezében egy rudat tartana, és ezzel felállna-leülne, felállna-leülne… Hosszan el tudtam nézni. Számomra nemcsak érdekes volt, hanem mókás is.
A gépház mellett volt a kazánház. Itt embertelen munka folyt. Nyáron, rekkenő melegben dolgoztak a félmeztelen fűtők a meleget okádó kazánok előtt. Lapátoltak, majd hosszú piszkavasakkal elrendezték a tüzet, alsó karjukkal megtörülték verejtékes homlokukat, csapzott hajukat és kezdték elölről. Nem szívesen néztem őket, mert elítélteknek éreztem ezeket az embereket, akik valami büntetésből kell, hogy ezt az embertelen munkát elvégezzék.
Tudtam jól, hogy nem így van, de ettől a gondolattól nehezen szabadultam. Ha néha fel-fel néztek az őket bámulókra, akkor én mindig lemosolyogtam, hogy együttérzésemet tudomásukra hozzam.
Őszintén megvallva, talán egyetlen egyszer mosolygott vissza valamelyikük… (Ezen ma már nem csodálkozom!)
A hajó beosztása igen egyszerű volt. Közepétől hátrafelé volt az I. osztály, a többi a II. osztály, így az első fedélzet a “földszint” és a hajófenék. Ez nyáron ugyan hűvös volt, mert a fele a vízszint alatt volt, viszont látni jóformán semmit sem lehetett, de ősszel, amikor már megjöttek a hűvös idők, akkor bizony ez volt a legkellemesebb, bár a szellőztetése hagyott kívánni valót maga után.
A hajó leltárához tartoztak a négyhevederes X-lábú, összecsukható székek, amelyekből, ha az ember négyet-ötöt összerakott, akkor még aludni is lehetett rajtuk.
A hajónak érdekesége volt, hogy a kormányállás a nagy, széles kémény mögött volt. Szinte elképzelhetetlennek tartottam, hogy a kémény mögül kilesve a hajót megfelelően lehet kormányozni. Ez bizonyára valamilyen kazán-gépház konstrukció miatt alakult így; ezt a fehér, fekete galléros kéményt azután, ha a hajó híd alatt ment át, a matrózok a kapitány figyelmeztető sípszavára egy láncon lehúzták és mindaddig így tartották, míg a hajó át nem ment a kritikus helyen.
Ez érdekes látvány volt, mert ekkor olyanok voltunk, mint egy csatahajó, a lehúzott kémény óriáságyúnak tűnt.
Tehát DDSG-hajóval utaztunk. MFTR-rel csak ritkán, mert ez este nyolc óra után indult és körülbelül éjfélkor érkezett Pentelére. Ez sehogy sem volt illeszthető a tanyai nép napirendjébe. Nem is lett volna helyes, így aztán MFTR-hajón csak jóval később utazhattam. Itt megmondom őszintén, hogy ezek a magyar hajók nekem jobban tetszettek, tiszta fehérek voltak, és a kémény a kormányos állás mögött volt.
Már ez is mutatja, mennyivel okosabb emberek építették! És még egy fontos műszaki valami: ezeknek a hajóknak nem olyan guggoló, hanem fekvő hengereik voltak, amelyek – Apám szerint is – sokkal több erőt tudtak kifejteni, mert nem “tornáztak”, mint a DDSG-sek, hanem kinyújtózva, hosszan dolgoztak.
Indulás után a Nagyvásártelepen sokat vártunk. Ott történt az első komolyabb berakodás: a vásártelepre hozott áruk ládáinak és üres kosarainak, vékáinak berakása. Ezeket a hajó fedélzeti részén, a lapátkerekek felett kialakított tereken helyezték el.
Budafok állomás következett. Nem volt sok beszálló, és így lassan már el is hagytuk a fővárost. Háros-sziget után, még az érdi téglagyár előtt találkoztunk hosszú éveken keresztül az első vízimalommal. Zöldre festették valamikor, de az évek során kopottá vált. Dunafüreden már a kiszállók voltak többségében. Abban az időben a parcellázások és az új tulajdonosok boldogan siettek ki a városból a saját telekre.
Ercsi után egy igen hosszú szakasz következett Adonyig. Ennek alsó végén jelentek meg az adonyi malmok, majd a hajóállomás. Itt is a kiszállók többsége jelentkezett. Ekkor már bőven volt hely a hajón, és szabadon lehetett sétálgatni, természetesen ügyelve arra, hogy az ember nehogy illetéktelen osztályra kerüljön, mert az esetenkénti ellenőrzés igen hamar a megfelelő helyre transzponálta vissza a delikvenst.
A rácalmás-kulcsi állomás után a hajó éles szögben tartott a bal part felé és hamarosan elérte a Csepel-sziget végét. Itt kezdődött az a nagy kanyar, amelynek egyik pontjáról már látni, vagy inkább sejteni lehetett a pentelei állomást.
A kiszállók lassan szedelőzködtek és elindultak a keskeny folyosón a hajó hátsó része felé, mert a kiszállás mindig itt történt. Ez volt az egyetlen alkalom, hogy II. osztályú jeggyel jogosan léptél az I. osztályba. Én még vetettem egy futó pillantást a hajó orrából a kikötőre, de az még távol volt, és csak azt láttam, hogy kocsik sora áll várakozón, de már sietni kellett a kiszálláshoz.
Mindig voltak nálunk szemfülesebbek vagy sietősebbek, ezek már elhelyezkedtek az ajtóban, úgy, hogy én a kikötés és a megérkezés örömteli pillanatait csak egy zsúfolt folyosóban éltem át, ahonnan csak a kabinok ajtajait lehetett látni és a ragyogó napfényt a folyosó végén.
Még éreztük az enyhe zökkenést, ahogy a gőzős a stéghez simult, begurult a járó, felhangzott a sípszó, egy öblös hang bejelentette: Dunapentele! Megkezdődött a sietős kiszállás.
Már a hajóhídon is a mi kocsinkat kerestem, az úgynevezett “szép kocsit”. Mert ez ilyenkor nekünk kijárt. Rövid idő alatt meg is találtam.
Ott állt Pista bátyám a fák alatt a szép kocsival, előtte meg két jó per lovunk: a Lidi meg a Julcsa, egy-egy istrángjuk levetve, hogy ne nyugtalankodjanak és még véletlenül se indulhassanak el. Hát megjöttünk! Itthon vagyunk!
Azt hiszem mind a hármunknak ilyen gondolatok jártak a fejében, de ezekről már nem beszéltünk.
Folytatás hamarosan…
Megjelent: Dunaújvárosi Hírlap – 1994. január 18.
A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.
