Benjámin László – Országúti jegyzet Sztálinvárosról
Az egész út egy villanás volt.
Az emberek, az újan-ácsolt
tetők, a serdülő falak,
– mint itt az út melletti póznák –
elmaradtak egy perc alatt,
míg gépkocsink az ifjú város utcáin
keresztülszaladt.
… Ezért nem írok róla ódát.
Petőfi és Vitéz gyalog járt.
Ahol az éj elérte, ott hált,
s faggatott éltéről-soráról
zsellért, juhászt, diákot, csaplárt.
Hallgatta népe szívverését,
fontolgatván a haza sorsát
s ha meggyújtotta faggyúmécsét,
tollán felfénylett Magyarország.
A nép szívét hallgatni – nincs szebb
költészet annál… Népem, intsd meg
forradalmár költők utódát,
ha ablakon át nézi őket,
akik Sztálinhoz írnak ódát
körzővel, vakolókanállal:
Szereted? Forróbban szeresd meg,
– ismerkedj meg jobban hazáddal.
Tudatos, pártos állásfoglalás jellemzi Benjámin költészetét. A szocialista realizmus nem csak témaválasztás kérdése, – ez igaz. De azért látni kell, hogy elsősorban mégiscsak azon múlik a dolog: mennyire tudja a költő, az író népe életének legdöntőbb kérdéseit a művészet eszközeivel felvetni és megoldani. Ebből a szempontból igen tanulságos Benjámin új kötete. Már a témák puszta felsorolása is megmutatja, hogy a költőt szenvedélyesen izgatják építésünk, harcaink problémái, ezek ihletik, ezek serkentik az írásra. Ebben a kis kötetben is szélesen, gazdagon bontakoznak ki az új életünkből fakadó témák: a Szovjet Hadseregről, a felszabadulási ünnepről, a pártról, az ötéves tervről, az ózdi kohókról, a tanácsválasztásokról, az összeesküvők leleplezéséről, Sztálinvárosról; a 800 millió békeharcáról, a küzdő Koreáról – azt lehetne mondani „alkalmi” témákról szól verseinek nagy része. S ez így is van rendjén. A nép azt a költőt érzi a magáénak, aki sajátjának vallja a nép ügyeit – nemcsak nyilatkozatokban, hanem költői alkotásaiban. Népünk azt a költőt érzi magáénak, aki – mint Benjámin is – tükröt tart „a magyar nép elé: önnön nagysága tükrét…”
/részlet Benjámin László Tűzzel, késsel című verseskönyvének megjelenéséről szóló cikkből – 1952. január 20. Szabad Nép
Benjámin László – wikipédia
