Dunaújvárosi Hírlap – 1978. október 3.

Dunaújváros /2022

Pro urbe nostra

Egy novellával vitatkozva

Dunaújváros (Dunapentele, Sztálinváros) megjelenése az ország térképén egyedi jelenség volt.
Ez az egyediség sok rokonszenvezőt és nem kevesebb ellenszenvezőt támasztott az ország írástudói között is, de – talán éppen városunk egyedi, s lényegileg nehezen megragadható volta miatt – mind ez idáig egyetlen igazán jó, írói hitellel bíróprózai írás: novella, elbeszélés, regény nem született (beleértve Barsi Dénes írásait, s persze a magaméit is), ami ennek a városnak lényegét adekvát módon kifejezte volna. Vers igen, próza nem. S hosszú idő után, a szomszédos Bács-Kiskán megye folyóiratában, a Forrásban most újabb prózai kísérlet látott napvilágot, mintegy megelevenítendő az ötvenes évek Penteléjét.
Amikor Cicero tulajdon házáért – Pro domo suo – mondott beszédet, ékesebben szóló volt az, mint amikor pénzért teljesített ügyvédi feladatot, s emberileg nagyon szűkebb is érthető ez a légkörű lokálpatriotizmus; bizonyára meg fog tehát bocsátani az említett novella, a “Szerelmünk,Pentele” szerzője Ember Mária, habár nem cicerói ékesszólással, de a szokásosnál – legalábbis irodalmi recenzióban szokásosnál – erősebben leütött mondatokkal kísérelem meg bebizonyítani írásának írói hiteltelenségét. Nem, szó sincsen arról, mintha a történetíró vagy szociográfus számára elfogadhatatlanul nyakunkba varrt tárgyi tévedéseket akarnám felsorolni, a tárgyi pontosság ugyanis, vagy másképp: a “számszaki hitelesség” semmiképpen nem lehet ismérv egy szépirodalmi mű megítélésénél. Tehát bármennyire viszket is az ujjam hegye, egyetlen ilyen tévedését sem pécézem ki, noha nyolcat-tízet kapásból ide lehetne iktatni. De nem teszem, mert egy meghatározott helyhez és időszakhoz kapcsolódó szépirodalmi műnél egyáltalán nem az a fontos, hogy megtörtént-e, hogy úgy történt-e, hanem az, hogy megtörténhetett-e, hogy úgy történhetett-e. S éppen ez a baj ezzel a novellával: az, hogy így nem történhetett.

Szerelmünk, Pentele

Dunaújvárost lakó polgártársaim most bizonyára azt várják, hogy felsoroljam, mi nem történhetett így Dunaújvárosban (Pentelén, Sztálinvárosban). Az érdekes az, hogy ami így nem történhetett, az nem Dunaújvárosban, hanem az országban nem történhetett így (s hogy nem történt így, az most, a novella írói hitelessége szempontjából teljesen mellékes.) Miről is van szó? Arról, hogy Budapestről leküldenek az épülő városba egy DISZ-instruktort, nézzen utána, mi a helyzet odalent, miért nincsenek a munkásszállásokon ifjúsági szervezetek. A Pentelén töltött idő a novella kilenctized részét teszi, az egytized maga a keret, aminek a kedvéért szükség volt Pentelére: a DISZ-instruktor titkára aggódik a novella hőséért, baráti érzelmeket táplál iránta, s fél, hogy a századforduló táján Amerikába tántorgott nagy-nagybácsi utódai miatt hősünknek kellemetlensége lesz, Truman szekerének tolójává fogják minősíteni, megbízhatatlanná válik. A novella végén ez a sejtelem be is bizonyosodik: az instruktort felfüggesztik munkaköréből, többé már nem instruktor, s még csak be sem számolhat a Pentelén tapasztalt tarthatatlan állapotokról.
No de, mondhatná bárki, ettől még lehet jó, hiteles az a novella, nem? De igen. Csakhogy ebből a novellából nem az derül ki a művészi megjelenítés eszközeivel, amit csaknem három évtizede valamenyien tudunk, s amiről több mint húsz éve történetírásban és szépirodalmi formában őszintén és nyíltan beszélünk (hogy tudniillik a “fordulat éve” után a személyi kultusz törvénytelenségeinek időszaka következett és ez óriási károkatokozott a szocialista gazdaságnak és az ideológiai felépítménynek egyaránt), nos: nem ez derül ki e novellából, hanem éppen szerkezete következtében megfordul a logikai sorrend. E novellából az dereng elő ki nem mondottan, hogy a diszes fiú szerencsétlen sorsa, a vele való bánás, illetve elbánás abból a sok disznóságból következik, amit ő Pentelén tapasztalt, holott a törvénytelenségek Pentelén éppúgy ilyesféle következményekkel jártak, mint fent Budapesten vagy Kecskeméten, vagy Csurgón vagy Jászberényben – az egész országban. E novellát olvasva szinte bűntudatot érez az ember, mert félreérthetetlenül azt inszinuálja, mintha az ország minden akkori bajának oka ez a szerencsétlen, mert mégcsak maroknyi, születésén éppen csak túljutott város lett volna.
Hogy az írónak nem ez volt a szándéka, az lehet, de sajnos teljesen mellékes, s ha esetleg azt akarta volna példázni ezzel az írással, hogy “mint cseppben a tengert” lássuk meg e fiú egyéni tragédiájában a várost, az országot fenyegető tragédiát, akkor ez csak szándék maradt. Alapjában téves e novella történeti látásmódja, egyáltalában következésképpen nincsen írói, művészi hitele.
Pro urbe nostra – városunkért ültem írógéphez. Hogy a végén egyáltalában nem védőbeszéd lett belőle, mert hiszen más város is ugyanezt a szerepet játszhatná e novellában, az legalább megvéd a soviniszta lokálpatriotizmus esetleges vádjától. Hiszen, budapesti születésű lévén, nyugodtan kölcsönözhetek idevágó mondást Mikestől: “Úgy szeretem már Rodostót, hogy soha nem feledhetem Zágont”.

Kemény Dezső

A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.