Néplap – 1953. február 8.

Sztálinvárosi történetek

Dávid Pál és brigádja példát mutat

Hosszú hónapokkal ezelőtt azt kezdték “rebesgetni” a sztálinvárosi Martin építkezésnél, hogy van az elegy téren egy kubikos brigád, melynek keze alatt csak úgy “ég”, pezseg a munka. Valahonnan Hajdú-Biharból jöttek ezek – mondogatták az emberek, de értenek a kubikoláshoz, a harchoz, annyi szent…
Mikor meglátogattuk őket, akkor épp lent, az óriási kubikgödör mélyén dolgoztak. Mellettük fáradhatatlanul futott, csattogott a két transzportőr fekete szalagja, röpítette a földet felfelé, melyet egy széles és ötletes padkáról terítettek rá ügyes munkáskezek. Dávid Pálék ekkor még csak 15 napja dolgoztak Sztálinvárosban, a 26/1. gyárépítő részlegnél, de hírük eljutott az új város minden szögletébe.

A Kerekes vasbetonszerelõ-brigád tagjai a Sztálin Vasmû hídfödém szerelésén dolgoznak /1953
fotó: MTI/Bojár Sándor

Ezzel a munkával, kóstoltak bele igazán az itteni életbe – mondja Dávid Pál, a brigád vezetője. – Új útra kerülni, az bizony először próbára teszi az embert – folytatja. Alig jöttünk ide Sztálinvárosba, még jóformán szét sem néztünk a házak körül, máris valaki átkiabált hozzánk az itteniek közül:
– “No, maguk abban a gödörben még a hideg vízre valót sem keresik meg!”
Ez a szó szíven ütött mindnyájunkat. Pillanatig hallgattunk, néztünk egymásra. De utána rögtön elhatároztuk, azért sem hagyjuk magunkat. Hadd beszéljenek, hadd pusmogjanak a rosszmájúak, mi majd megmutatjuk, mit tudunk. Gáborjánra, Zsolcára, otthoni házainkra, asszonyainkra, gyermekeinkre gondoltunk akkor mindnyájan, a szülőföldre, ahonnan elindultunk…
– Amit a Dávid brigád megígért, az tett is lett. Rövid idő alatt 1150 köbméter földet dobtak ki a gödörből. Munka után terített asztal mellett ebédeltek, este pedig tiszta lakás, villanyfény, könyvtár, klubszoba várta őket.
Kubikolás után a betonozás tudományába is belekóstoltak. Az elért 220 százalék mutatja, hogy itt sem vallottak szégyent.
A brigád igyekvő munkájának meg is lett az eredménye.
– Amikor felvettem az első sztálinvárosi fizetésemet s kezemben tartogattam 15 darab százast, bizony nem szégyelem megmondani, nedves lett a szemem – meséli tovább Dávid Pál a vele történteket.
– Én, aki csak kozmás tejben úszkáló savanyú túrón éltem a kuláknál, egyszerre emberré, a társadalom megbecsült tagjává lettem. Boldogan indultam haza, falumba, Gáborjánba látogatóba. Ajándékul gyönyörű játékbabát is vettem a lányomnak, az asszonynak meg takaros, szép ruhát. Amikor hazaértem, röviddel később már az egész falu megtudta ezt. Körülfogtak az emberek. Tizen is faggattak egyszerre, hogy hogy fest az élet Sztálinvárosban?
– Az első hónap 1510 forintot hozott – mondottam nekik.
Nem hitték el, kételkedtek.
– Ekkor a zsebembe nyúltam és elővettem a sztálinvárosi elszámolást. Ekkor már elhitték és csodálkoztak mindezen. Én pedig elmondtam: nincs ezen semmi csodálatos, ezt ők is megtehetik, ha Sztálinvárosba jönnek dolgozni!
Közel három hónap telt el már Dávid Pálékkal folytatott beszélgetés óta. Dávid Pál már sztahanovista jelölt. Több társával együtt gyökeret eresztett itt, ebben a napról napra szépülő, ifjú, a nagy alkotások levegőjét árasztó városban. Megtalálta jövőjét, számítását is. Mert Sztálinváros a jövő városa, melyet a most felnevelvő új nemzedéknek épít a jelen.

A Szlobodnyik László kétszeres sztahanovista dolgozó vezette ácsbrigád tagjai röpgyûlésen beszélik meg
a feladatokat a Sztálin Vasmû nagykohójának építkezésén /1953
fotó: MTI/Bojár Sándor

Ez a történet már egy fiatal lányról szól. Egy lányról, aki Böszörményből indult el és Sztálinvárosban vert gyökeret…
– Nyár volt. Forró, nem mérséklődő meleg. Az egyik napon, amikor a sztálinvárosi vasútállomáson megállott a személyvonat, fiatalok ugráltak ki belőle. Hajdúságiak. Ebben a csoportban érkezett meg Bíró Erzsébet is.
Sudár, vidám fiatal lány. A 26/1. Gyárépítő Vállalatnál kapott munkát. – Az egykori libapásztorlány, most élenjár a termelésben. Nem válogatott a munkában, ha kell téglát hord, maltert kever, ha kell, még a csákányt, lapátot is megfogja.
Bíró Erzsébet még soha nem dolgozott ekkora építkezésen. Úgy megszerette Sztálinvárost, hogy csak ritkán kívánkozott vissza Hajdúböszörménybe.
Most szakmát tanul, kőműves akar lenni. Ha ezt elsajátítja, akkor meg meg sem áll, a technikum letevéséig.
– Kitűző akarok lenni – mondja. – Valamikor a libák részére kerestem selymes legelőt, s most lehet, hogy egy pár év múlva majd én tűzöm ki egy olyan sztálinvárosi épület alapját, melyből vas és győzelem támad. Ezért tanulok, ezért dolgozom. A jövő a miénk, a fiataloké!

Épül a kohó, épül a Sztálin Vasmű /1953
fotó: MTI/Járai Rudolf

A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.