Major Mihály – A segédmunkás

Dunaújvárosi Hírlap – 1975. június 6.

Városalapítók

A segédmunkás

Major Mihálynak, a Dunai Vasmű ötvenhárom éves segédmunkásának eleddig még soha nem tűnt fel, hogy miért éppen az Ismeretlen Katona emlékművénél helyezik el leggyakrabban tisztelgő koszorúikat az országlátogató államfők. Holott Major Mihály is az ismeretlen katonák népes táborába tartozik.
Nem csinált ő karriert. Nincs különleges tette. Kis parazsa volt mindig a megtervezett nagy tüzeknek. Szegény penteleinek született és hat testvér között meg kellett tanulnia a lemondást.
Gyermekkoráról faggatom. Kis csend után ennyit mond:
– Hat elemit jártam. Többre nem futotta. Földdel dolgozott a család. Ha hívtak, napszámba is mentem.
– Az ifjúság? – teszem fel a kérdést.
A válasz:
– Jött a háború. – Várom az újabb mondatokat. De Major Mihály nem szól. Mélyet szív füstölgő cigarettájából, s amíg kifújja a füstöt, én addig a homlokán öt hosszanti ráncot számolok. Még néhány percig tart a csend, aztán kérdezés nélkül beszélni kezd.
– A háború után az új demokratikus hadseregben is szolgáltam. Az utászoknál voltam aknaszedő.
– Mi volt a rendfokozata?
– Honvédként szereltem le 1946-ban.
– Aztán?
– Földet kaptam. Öt hold jutott. Ami haszon lett volna, azt elvitte a fuvar. A perkátai út építésénél kezdődtek el a munkakönyves éveim. Szalagra kaptam a fizetést. Volt munkám rendesen, így hát 47-ben meg is nősültem. Lányunk meg fiunk született. Az asszony beteges szegény. Ha tehette, persze dolgozott, segített. Most otthon a ház körül tesz-vesz, állatokkal is foglalatoskodik. A fiam viszont tanult ember, sofőr lett. Ma már ez is szakma.
– Segédmunkásokra éppúgy szükség van, mint gépkocsivezetőkre.
– Ez igaz. De munka és munka között nagy ám a különbség. Nekem elhiheti. Én voltam zsákos, uszálykirakó, kubikos, szénlapátoló, útépítő, betonkészítő, de jártam a pentelei határt mérnökökkel is. Ott voltam a Béke téri út építésénél, ott voltam a 6-os út építésénél, dolgoztam talicskával, kordéval, úthengerrel és isten tudja még mivel nem. Ennek ellenére igen-igen legatyásodtam. Egy ing nem sok, annyit se tudtam venni. A koszt is soványan jutott. Műszakonként viszont 17-18 csillét kellett kiraknom, ha keresni akartam.
– Mire emlékszik legszívesebben?
– A fiam születésekor két nap szabadságot kaptam.
– Ha már a szabadságnál tartunk, mikor volt üdülőben, hányszor töltötte pihenéssel a szabadságát?
– Soha… Mindig akadt valami sürgősebb. Az ember, mint a magot elhinti a dolgát, s ha jól csinálta, akkor arra lehet is építeni. Látja… előbbre léptem én is az életben. Házat építettem. Van fürdőszobám. Sőt, a telket megfeleztem a lányomékkal, hadd építsenek ők is.
– Kölcsönt vett fel az építkezéshez?
– Nem vettem. Lassacskán összegyűjtöttük a pénzt. Amikor megvolt, úgy éreztem, becstelen lenne megfejni az államot.
– Most mi a munkája?
– A hideghengerműben az emulziós tartályokat, a csatornákat tisztogatom. Korábban tízen dolgoztunk, most öten vagyunk. De ezt is csinálni kell. Mi lenne, ha mindnyájan odébbállnánk.
– A munkáját itt őrzi a város. Részmunkák ezek, amik nélkül soha nem készülhetett volna el egyetlen alkotás sem. Hisz a jó segédmunkás, a segédmunkák szakembere. De nem akart valaha is szakmát tanítani?
– Ács szerettem volna lenni. Jobb lett volna fönt a magasban, a friss levegőn dolgozni… meg talán onnan messzebbre látni…