Dunaújvárosi Hírlap – 1975. június 3.
Városalapítók
A miniszter
Tíz éven át, 1961-ig építette Dunaújvárost. Az elején, a legnehezebb tíz évben volt igazgatója a Dunaújvárost építő vállalatnak, ma építési és városfejlesztési miniszter Bondor József.
A tavalyi beszélgetésünket rögzítő hangszalagot a központi könyvtár őrzi, a helytörténeti dokumentumok között. A hangszalagról felidézett emlékek segítségével igyekszem az alábbiakban Bondor Józsefet is bemutatni.
– Diósgyőrben, Kohászati Műveket a Lenin átépítő vállalatnak voltam az igazgatója, amikor megkaptam ezt a megbízatást. Az egész országban nagy visszhangja volt a párt felhívásának, hogy egy új várost, egy új gyáróriást kell építeni, amihez hasonlót a magyar építőipar még nem produkált, amihez fogható vállalkozás még soha nem volt, okkal vonzott tehát engem is, okkal fogadtam, mint mások is nagy örömmel és rendkívüli érdeklődéssel ezt a feladatot. Amikor kijöttem a minisztérium kapuján, elhatároztam, hogy azonmód megnézem, hova küldenek engem. Rögtön kocsiba ültem. Ez ősszel volt. Áthaladtam a falun, kerestem, hol lesz itt a város. Egy nagy pocsolya kellős közepén találtam magam, ahol óriási nyüzsgés volt. Le is sodortak minket az út szélére. Elakadtunk. A teherautók tetejéről a munkások egy kicsit kárörvendően nézték a mi nyamvadt kocsinkat. Talán, mert – ahogy ők mondták akkoriban – elég sok táskás ember érkezett, különböző tanácsokat, utasításokat hordtak… Mert enyhén szólva kaotikus állapotok uralkodtak. Óriási tömegben jöttek az emberek, nem tudta az egyik, hogy kicsoda a másik…
– Az előbb azt mondtam, hogy ilyen nagyszabású vállalkozásra ebben az országban még nem volt példa. Nos, tulajdonképpen építőipar se nagyon volt. Nemrég ünnepeltük az államosítás jubileumi évfordulóját. Minden ágazat fel tud sorolni egy sereg üzemet, amit államosított. A magyar építőipar néhány rossz szerszámon kívül egyebet nem igen államosíthatott… Az első nagy próba, amit önként vállaltak a magyar építőmunkások, Budapest újjáépítése volt. Ekkor alakultak ki azok a kontúrok, amiből később az ipar kifejlődött, aminek nagy iskolája Dunaújváros lett. Mert jóformán nincs az országban olyan építőipari vállalat, ahol volt dunaújvárosiak ne dolgoznának. Hatalmas iskola volt ez az építkezés. Írástudatlan emberek érkeztek, akik ott találkoztak először a kultúrával… Hogy úgy mondjam: sajátos körülmények között. Emlékszem, hogy az építők részére épített József Attila kultúrotthonba felfogadtak egy embert, aki azt a feladatot kapta, hogy a belépők gumicsizmájáról lehúzza a sarat. Ezért fizették. Az érkezők Dunaújvárosban láttak először színházat, mozit. Sokan Dunaújvárosnak köszönhetik, hogy kiemelkedtek abból a sorból, amelyben addig éltek…
– A fiatalokat azonnal bedobtuk a mélyvízbe. Nem volt más lehetőség. Amikor megérkeztek az egyetemről, nálam jelentkeztek, és amikor megmondtam nekik, hogy építésvezetők lesznek, emlékszem, milyen ijedten néztek rám. És közülük sokan ma vezető beosztásban dolgoznak a magyar építőiparban.
– Nem véletlen, hogy éppen Dunaújvárosban produkálta a legtöbb újat a magyar építőipar. Emlékszem a különféle gyorsfalazási módszerekre. Ezek ma minőségileg nem igen felelnek meg, de akkor az első forradalmi lépésnek számított a gyorsfalazás. Az első vakológép idején, igaz, hogy több került a földre, mint a falra, de az emberekben már megvolt a törekvés, hogy gyorsabban, jobban csinálják. Mi akkor azt mondtuk: nem vakológép kell ide, hanem, olyan elem, amit nem kell vakolni. És később a középblokkos épület után az első panelház is Dunaújvárosban született meg.
– Ha ma kezdenénk Dunaújvárost építeni, nagyon alaposan előkészítenénk a munkát. Megtanultuk, hogy ez alapfeltétel. Akkor erre nem volt lehetőség… Rácalmástól Dunaföldvárig mindenütt rakták ki az anyagokat, nagyon sokat elhurcoltak belőlük. Ki tudta volna azt megállapítani, hogy egy teherautó hova viszi a téglát; az építkezésre, vagy a szomszéd faluba? Azt hiszem, jónéhány ház akad a környéken, ami ilyen téglából épült… Meg aztán előfordult… Tudja, félelmetes volt a sár, a lösz rettenetes tud lenni, ha vizes. Szóval előfordult, hogy egy-egy ilyen “gumírozott pocsolyában” elakadt autó úgy mászott ki, hogy ledobálták róla az értékes anyagot, amit elnyelt a sár. Ilyen is volt. Nem mintha akkor ezt bárki helyeselte volna és ne küzdött volna ellene. Az első tevékenységem az volt, hogy egy területet bekeríttettem, s próbáltam az anyagokat befuttatni. Persze ez se sikerülhetett egyik napról a másikra. Eltartott néhány évig, mire kialakult a rend.
– A balesetek. Mindig megráztak. Az átlagnál több volt a halálos baleset. Az emberek életének megvédése sok gondot okozott a lösztalaj miatt. A löszben elég mély árkokat lehet ásni különösebb dúcolások nélkül… De sokszor maga alá temette az embereket… Ott haltak meg. Az ő életük is benne van a városban…
– Hősiesség. Lehetne a munkákat sorolni, amikor valóban hősiességre volt szükség. Például, amikor a hengerdét építettük és betört a víz. A víz kiemelése után meg kellett menteni az épületet. Aláfogni, hogy a csarnok le ne szakadjon. És olyan helyre bemenni, aminek az alapozása nem tudjuk, hogy hogy áll… ehhez halált megvető bátorság kellett.
– Akik építették, magukénak érezték a várost már akkor is. Amikor a kikötőnk átadás előtt állt, s elcsúszott a partfal, ha látta volna az embereket… Sírtak.
Bondor József, az új építésügyi és városfejlesztési miniszter leteszi a hivatali esküt Losonczi Pál, az Elnöki Tanács elnöke előtt a Parlamentben. /1968
fotó: MTI/Vigovszki Ferenc
– Elfogult vagyok Dunaújvárossal szemben. Ez a város, úgy ahogy van, szép. Magán viseli az építőipar útkeresésének jegyeit, de szép. Úgy megyek oda, mintha hazamennék. Mert előfordul, hogy vasárnaponként leszaladok, megnézem az új városrészeket. És ha vendégeket viszek, mert ha csak lehet, megmutatom Dunaújvárost, úgy vagyok, mint az érettségiző diák: várom, hogy mit szólnak a feleletemhez. Pedig én már hatvanegyben elkerültem a városból…
– Elég nehezen hagytam ott. Hogy el kellett-e jönnöm… Én a háború alatt kerültem kapcsolatba a mozgalommal. Megszoktam, hogy oda megyek, ahova a párt küld. Sohsem kérdeztem, mennyi lesz a fizetésem. Amikor Dunaújvárosba küldtek, azonnal mentem, pedig Miskolcon nagyon szerettem élni. Sok embert ismertem, sokan ismertek engem, talán szerettek is. De mentem. És mentem akkor is, szó nélkül, amikor Budapestre kerültem. De Dunaújvárostól nagyon nehezen szakadtam el.
– A fővárosi tanács elnökhelyetteseként kapcsolódtam be Budapest építésébe. A lényeg ezen volt, hogy építhettem. Ha újra kezdeném, akkor is építőnek mennék, mert szebb dolog a világon nincs… A mai Dunaújvárosban rengetegen laknak, akiket már nem ismerek. De ha elmegyek oda, és látom a nyüzsgő életet, a jólöltözött embereket, a várost, ahol mindig látni valami újat…; jó érzés, nagyon jó. Tudni, hogy én is hozzájárultam valamivel. Ennél jobb érzés nincs. Tudja, a munka, a jól végzett munka tudata csodálatos. Amikor még kőműves voltam és raktam a falat és este leszálltam az állványról, és visszanéztem, és jól nézett ki, akkor nagyon örültem, hogy szép falat raktam. Aztán amikor elkerült az ember a falrakásról, ez megmaradt. Örültem, hogy szép az épület, aztán amik sikerültek, az épületek, és ma is nagyon tudok örülni annak, hogy az egész ország egy hatalmas építésvezetőség, ahol tízezrével épülnek házak, gyárak, iskolák, óvodák… Ez, ez egy nagyszerű dolog. Azzal együtt, hogy sok gond van vele, de érdemes csinálni…
Aczél Gábor
A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.
