Dunaújvárosi Hírlap – 1975. május 13.
Városalapítók
Simó néni
Simó Györgyné, a gyulai főorvos húszéves cselédje 1950 szeptemberében felpakolta gyermekeit, fogta kis motyóját, s Békésből elindult az ország másik felébe, Dunapentelére, várost építeni. Persze, ez így túl szépen hangzik, s nem hiszem, hogy az akkori fiatalasszonyt elsősorban a városteremtés feladata buzdította volna. Sokkal inkább az a prózai ok, hogy azt hallotta: itt könnyen lakáshoz lehet jutni. Kaptak is lakást, Baracs-Templomoson, s 1962-ig onnan járt be dolgozni.
Munkát is kapott, vasvázkötöző lett az elemgyár akkori elődjénél, a 26/3-as építőknél. S azóta is itt dolgozik.
A hőskorról ő sem tud mást mondani, mint a többiek, akik akkor kezdtek. Csináltak nádpallóból valami féltetős munkahelyfélét, ha hideg volt vascsillékben tüzeltek. (“Olyan szagunk volt, mintha putriból jöttünk volna” – mondja most vidáman.) Mindenki saját magának volt az anyagmozgatója, hordták a betonvasat, drótot.
– Mennyit vittek egyszerre?
– Mennyit? Ki amennyit elbírt, teljesítménybérben voltunk, hajtottunk.
Csinált lágy vasas gerendát, áthidalót, villanyoszlopot, beton szőlőkarót, bányagerendát, s ki tudná megmondani mi mindent és mennyit. Huszonöt éve vasvázat kötöz. Az utána következő legrégebbi dolgozó is csak huszonegy éve van a vállalatnál.
– Simó néni, nem unja ezt a munkát?
– Ezt nem lehet megunni, én nagyon szeretem. Egyszer elvittek könnyebb munkára – ez mostanában történt, néhány éve -, hogy kezeljem a cementadagolót. Csak a gombokat kellett nyomogatni, de én másnap már visszakértem magam. Csak azt tudom csinálni amit szeretek. Tízéves korom óta dolgozok, de még eddig senki sem panaszkodott a munkámra.
Simó Györgyné huszonöt éve vasvázat közöl Dunaújvárosban. Ezalatt felépült a város, s ő egyedül felnevelt négy gyermeket. A legnagyobb, Jancsi a fésűsfonodában dolgozik, Ica, a lánya itt dolgozik vele, már tizenhat éve. Itt van a kisebbik fia is, Pista, aki nemrégiben szerelt le, s most a gépészeti üzemnél építőgépész. A legkisebb, Zsuzsa most fog érettségizni a gimnáziumban.
– Kutatóorvos akar lenni – mondja róla büszkén Simó néni. – Ezért nem is akarok még nyugdíjba menni, hadd tanuljon. Nekem úgy sem volt rá lehetőségem. Amikor meg lett volna, hiszen sokan felnőtt fejjel ültek az iskolapadba, akkor pénzt kellett keresni. Négy gyereket egyedül felnevelni nem könnyű. Pedig segítettek a vállalatnál is. Amit lehetett, mindent megadtak. Dehát csak egyedül voltam, húsz éve mindig egyedül.
Simó néni látta a város születését. Ott volt, amikor az első téglasort rakták, s látja, hogy ma szinte hetek alatt épül fel egy toronyház. Nem tudom megállni, hogy ne kérdezzem meg tőle, melyik városrész tetszik neki a legjobban.
– Nekem? – kérdez vissza. – Nekem a Május 1. utca, a “bivalyok” tetszenek a legjobban. Azokba jóformán minden vas az én kezemből került. Akkor még nem volt előregyártás, mindent a helyszínen csináltunk. Igyekeztem is mindig a födém közepén munkát találni, mert olyan mélységiszonyom van, hogy biztos leszédültem volna. Bosszantottak is a többiek vele. De most nagyon jó érzés végigmenni az utcákon. Mindennap látom, hogy mit csináltam a huszonöt év alatt.
– Simó néni, hamarosan ötvenöt éves lesz. Nem gondolt még a pihenésre?
– Huh, ne bosszantson. Azért vagyok csak mérges, ha azt kérdezik, mikor megyek nyugdíjba. Itt a férfiak is azzal szekálnak, ha anyagért pörölök velük, hogy ugyan már mit sietek, miért nem megyek inkább nyugdíjba. Azt szoktam nekik mondani, hogy még hetvenéves koromban is itt fogok körözni. Mert most már nagyon jó ám. Nézze csak ezt a szép nagy csarnokot. Nem gémberedik meg télen az ember keze, azután a daruk szinte az ember szájába hordják az anyagot, csak kötözni kell. Pont most menjek el, amikor már minden jól megy? Van egy kis kertem Kulcson, van rajta már egy ház is. No nem igazi, csak egy olyan bodega-féle, a vállalat adta. Szépen kitapétáztam, műanyagpadlót raktunk le, aztán, ha van szabad időm, oda megyek ki. Elteszek-veszek a kertben, a jó levegőn. Mindaddig dolgozni akarok, amíg látom, hogy kell az én munkám is… Egy szőlőtőke gondozásához is szeretet kell, mert ha nem szereti az ember amit csinál, az olyan is.
Simó Györgyné huszonöt éve érkezett Dunapentelére. S azóta azt csinálja, amit szeret. A szeretetét falazta-betonozta be a város házaiba, hogy “amit raktak délig” este is, és évtizedek múltán is álljon, hirdesse a munka szeretetét.
Ami egy szőlőtőke gondozásához is kell.
D. Kiss Csaba
A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.
