Dunaújvárosi Hírlap – 1967. május 3.
Miért rút?
Engedjék meg, hogy szakítsak a hagyománnyal. Ezúttal ne arról regéljek, hogymiért szép és minek – hanem mi miért rút és egyáltalán. Elmélkedésemmel nem általában a rútot veszem célba, hiszen a rút önmagában még lehetne esztétikus, kifejező, vonzó, erőteli, művészi… Ezek a konkrét rútok azonban nélkülöznek mindenfajta esztétikumot, kifejezést, erőt, művésziséget. Oly bárgyú kőkolosszusok, hogy valami szobor-panoptikumban kellene mutogatni őket. Dunaújváros három új szobráról van szó. Szeretnék egy esetleges tévedést tisztázni. Nem szobornak újak, csak dunaújvárosi szobornak. E három szoborszörny pesti pincékben feküdt eddig gondosan elrejtve a világ szeme elől. A tulaj bizonyára örült, hogy végre megszabadulhatott tőlük könyvjóváírással, s ha egy kicsit rátartibbak a dunaújvárosi vevők, talán a szállítási költség tízezer forintját is fizették volna, csak legyen, aki elviszi tőlük a Labdarúgó, a Teniszező és a Vívó figurákat. Azóta már mindhárman ott feszílenek a központi sporttelepen. Oly sebességgel készítették el talapzatukat és emelték helyükre őket, amilyen tüneményes sebesség csak félresikerült alkotásoknak jár ki. Míg egy igazán művészi, nagyszerű szobornak két esztendő a várakozási ideje, addig ezeknek alig két hét volt…
Ungvári Lajos: Labdarúgó, Kamotsay István: Vívó és Kocsis András: Teniszező lány
fotók: Horváth Tamás
De beszéljünk a szobrokról. Vegyük példának a teniszütőt szorongató hölgy kőmását, melyet mellékelünk is, nehogy olvasóink valami másra gondoljanak.
A szobor kackiás menyecskét ábrázol rakettel a jobb kezében. Fejével harciasan elnéz valahová a távolba, keblei félelmetesen előredomborulnak, amolyan egész estet betöltő jelleggel. Kissé behajlított bal markában teniszlabdát szorongat. Még szerencse, hogy nem lendült magasabbra a karja, különben könnyen félreértenénk. Lábai kisterpeszben nyugszanak, s ha jobban megfigyeljük, jobb combján az a szúnyogcsípés is látható, melyet éppen teniszezés közben szerzett be. Ne tessék ezt túlzásnak tartani, hiszen ez a szobor, akárcsak két másik társa, rettentő nagy gonddal készült. Még a rakett húrozásátis maradéktalanul kivéste a kőfaragó. A drapéria legapróbb ráncát, a hölgy hajszálait is.
Kocsis András – Teniszező lány
Hát ha ennyire “élethű” egy szobor – kérdezhetné bárki – akkor miért rút? Miért nem művészi? – Nos, éppen “élethűsége” miatt. A művészetben ősrégi szabály – legalább olyan régi mint a művészet -, hogy “nem a való, hanem annak égi mása” az, amit művészi lényegnek nevezünk, érzünk. A műalkotás mindig kifejez, közvetít. Soha nem egyetlen embernek a mása. Még a portrék sem! Az igazi művész soha nem másolja szolgain a természet szerintit, hanem igyekszik abba az egybe sűríteni minden mondanivalóját, ami csak felvetődik az ábrázolandó személy vagy tárgy kapcsán. Igyekszik egyetlen alakba sűríteni, az emberekkel közölni, a nézők felé közvetíteni azt a különös lényeget, amitől a teniszező teniszező, a labdarúgó labdarúgó.
Mennél lényegesebb mozzanatot ragad meg az alkotó szobra elkészítésénél, mennél következetesebben igyekszik ránk kényszeríteni mondanivalóját, annál szuggesztívebb, művészibb az alkotás. Nos, a három szobor egyike sem mond semmit. Egyiknek sincs közlendője számunkra. Egyikben sem fogalmazódott meg a sport nagyszerűsége, emberformáló ereje, küzdelemre, vetélkedésre késztetése. Pedig ezek szimbolikus szobrok! Sportágakat kellene szimbolizálniuk. Az ember és a sport kapcsolatát. Adni valamit a homo ludensből, aki szívesen méri össze erejét a különböző sportágakban – jelen esetben labdarúgásban, teniszben s vívásban.
Most a szurkolókhoz szólok. Azokhoz akik szélben, fagyban, esőben, hóban és hőségben egyaránt ott vannak a küzdőtér körül. Akik nagy hozzáértéssel tapsolnak meg egy-egy játékos cselt, egy-egy erőteljes rúgást a váll-váll ellen feszülő küzdelmet. Vajon a Labdarúgó szobor jámbor panoptikum-figurája felkelti-e bennünk azt a sok-sok nagyszerűséget, izgalmat, érzelmi hullámzásokat, amelyeket a “foci” nyújtani tud?! Van-e valami ebben a szoborban, akár parányi is, amely kifejezi a labdarúgást?! Nem kell ahhoz művészetértőnek lenni, hogy belássuk, ezek a szobrok meg sem kísérlik hogy mondjanak, közvetítsenek valamit. Éppen mert egy az egyben “élethűek”, mert teátrális, semmitmondó pózban ábrázolnak egy-egy embert anyajegyet is megjelenítő alapossággal – minden olyan vonást elvesztettek, amely jellemző a művészetre.
Ezek mellett csak eltörpülnek az aránybeli hibák. A felállított szobrok és a tér közti összefüggések Mit számít ezek után, hogy méreteikkel teljesen elnyomják az épületet?! Bár meghatározott és harmonikus térviszonyok között talán kevésbé tűnnének rútnak, művészietlennek.
Panaszkodunk, hogy városunkban kevés a szobor. Lám, most egyszerre hármat is szerzett a város. Ilyenkor kényszerülünk ilyen fogalmazásra: segíts meg, uramisten, de ne ennyire!
Rózsa András
A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.
