Dunaújvárosi Hírlap – 1980. április 4.

Ezeréves éhség

Jöttömre maga mellé ereszti a vasvillát, fejét lehajtva kilép a disznóólból, a kapuhoz jön, s már az alacsony kerítés fölött kezet ráz velem.
– Egy kicsit még várnia kell – rebbenti szét maga körül a tyúkokat -, hogy befejezzem a ganézást. Aztán meg hamarosan etetni kell.
Felkapja a nyírág-seprűt, az ólhoz ballag, s komótosan befejezi a takarítást.
– Hücske, hücske! – legyinti meg az egyik szabadulni vágyó malacot, s mert hasztalan a noszogatás, hátsó lábánál fogva húzza vissza a visító állatot.
A nyárikonyhában telepszünk le, de alighogy rágyújt az első cigarettára, megszólal a kerti csengő. Nem ritka ebben a házban a vendég. Most úttörők jöttek Gyuri bácsihoz, hogy a régi történeteit hallgassák. Nekik egy ilyen beszélgetés igazi élő történelemóra.
– A gyerekeknek már meséltem arról, amiért ide tetszett jönni – mondja, s a kályha mellé húzódik. – A földosztás, az ám, éppen harmincöt éve volt!
Mint rózsafüzéren a szemeket, úgy pergetjük vissza az időt.

1945. március 18-án lépett hatályba a Nagy Imre által előterjesztett miniszterelnöki rendelet “a nagybirtokrendszer megszüntetéséről és a földműves nép földhöz-juttatásáról” és kezdődött meg a magyarországi földbirtokrendszer drasztikus átalakítása. Az ország megművelt területeinek több mint egyharmadát osztották fel, mintegy 650 ezer személy között.
fotó: MTI/MAFIRT

Földreform Dunapentelén 1945-ben

A történelem, s a sors most kegyes volt; a levéltárban vaskos dossziét töltenek meg a pentelei földreform iratai. A gazdag anyag sértetlenül maradt ránk. Jegyzőkönyvek, kérelmek, határozatok idézik azt az ellentmondásoktól, hibáktól egyáltalán nem mentes, bonyolult és mégis nagyszerű időszakot.
A nevek ismerősen csengnek: Pék, Sutyera, Garbacz, Sóti, Beszerics, Pós, Sztanó, Siti – velük találkozunk ma is az üzemekben, gyárakban; az egykori földhözjuttatottak utódai ők.
Szemtanú kevés van. Elköltöztek, meghaltak – az István bácsit épp ma temették -, vagy az öregség gyengítette az emlékezetüket. Csavajda Gyuri bácsi a korához képest jó egészségben él, s tisztán emlékszik a történtekre. Ma is fújja az összes egykori nagybirtokos nevét, hogy kitől mennyit vettek el, s ki mennyit kapott. Pedig csak később érkezett. Pentelén már 1944 decemberében mozgolódni kezdett a Községi Földigénylő Bizottság, mert bár kommunista alapszervezet, pártcsoport nem volt, kommunisták azért éltek a faluban.
– Február másodikán, amikor Pentele végérvényesen felszabadult, engem Csősz községben vagoníroztak éppen – meséli Gyuri bácsi. – Csak április negyedikén kerültem haza. Megkeresett a Molnár Pista, meg a Varga Laci, hogy segíthetnék tán valamit, mert jól ismertem a határt, meg az uradalmakat.
Csakhogy a földosztás nem az egyik napról a másikra zajlott le. Előbb júliusban, később augusztusban sürgették a befejezését, de mert ez nem történt meg, 1945 októberében hivatalosan zárták le. Az eredeti 101 igénylő helyett 314-en kaptak földet, a később hazatérőknek pedig 223 holdat tartalékoltak. Gyuri bácsinak akkor már két gyereke volt, így ő is kapott öt holdat.
A földbirtokosok még hosszú hónapokon át kérvényeztek, vizsgálatokat indíttattak, s a zűrzavart csak tetézte, hogy a Községi Földigénylő Bizottság, a Megyei Földbirtokrendező Tanács és az Országos Földbirtokrendező Tanács ugyanazokban az ügyekben egymással ellentétes döntést hozott.
– És azt is kevesen tudják, hogy itt igazából kétszer volt földosztás. Mert volt egy elkapkodott, amikor a holdakat csak olyan lépésformán mérték ki, s aki jobban igyekezett, az a legjobb földből szakíthatta ki a magáét – meséli huncut mosollyal Gyuri bácsi. A mosoly azért van, mert ő még emlékszik, kik voltak az “igyekvők”. De neveket nem mond; ha élnek, azért, ha meghaltak, hát azért.

“Elűzni a grófokat! Leverni a karókat!”

A föld miatt érzett öröm hamar alábbhagyott, amikor kiderült, hogy nincs mit és mivel vetni. Kevés volt az igavonó állat, így annak ellenére, hogy nem is jutott mindenkinek föld, tavasszal mégis 1500 hold állt műveletlenül. A lovasgazdák már trágyát hordtak, amikor az újgazdáknak még egy négyszögöl vetése sem volt. A Földigénylő Bizottság elvetette a volt nagybirtokosok állatait (Dóra Szilárd tíz lovából kettőt), de a Megyei Földbirtokrendező Tanács – mint már annyiszor – ezúttal is szembehelyezkedett a Földigénylő Bizottság radikális, de ésszerű határozatával, és a volt nagybirtokosoknak adott igazat.
De a lovak kérdésében a falun belül is voltak összetűzések. A bizottságnak május utolsó két hetében csak lólopás ügyben háromszor kellett igazságot tennie a penteleiek között. A kitartóbbak külföldre indultak lóért (a faluból egyszerre öten is nekivágtak Németországnak), kis túlzással tehát azt is mondhatnánk, hogy a pentelei lószaporulat egy grazi cirkuszi lónak köszönhető.
– Igazi segítséget az jelentett – mondja Gyuri bácsi -, hogy a szovjet lovasok egy napi jó abrakért, egy zsák búzáért felszántották a földeket. Mert volt ám itt sok egyedül élő asszony, seregnyi apró gyerekkel, akik éhen is halhattak volna a földjükről. Én magam negyven holdat is műveltem, ilyen szerencsétleneknek, mint ez az asszony is volt. De mégsem ez volt az általános. A földosztás után mindenki úgy élt, ahogy tudott.
De az igazi gondok csak ezután jöttek. A lépésre kimért földet földmérők pontosították, s előfordult, hogy az egyik gazda által már bevetett föld a mérés után a másikhoz került, aki aztán róla a termést learatta.
Bizony, nehéz idők voltak azok. Mindenki élt, ahogy tudott. Magának.

Ezeréves földéhség? Az újtelepi nyomorék csak ingatja a fejét.
– Nincs már becsülete a földnek! Ezek a karmok itt – mutat a pálhalmai buszra váró gyerekekre – már azt sem tudják, mi a föld és föld közötti különbség. A lányoméknak sem kell, azt mondják, ők nem túrják a földet. Beköltöztek a városba. Hogy százéves földéhséget elégített ki a földosztás? Hát tudja, mit mondok én erre? Azt, hogy gyorsan jóllaktunk! Gyorsan jóllaktunk, bizonyúristen!
Hümmög még egy darabig, aztán dühösen, nagy erővel a földhöz üti a botját és elbiceg.

Örökség a Pipacs-dűlőben

Nehéz dolog ez a földdel. Van igazság abban, amit az újtelepi nyomorék mondott, de látom, hogy szombat-vasárnap hány tömött busz megy a kulcsi, rácalmási, kisapostagi, nagyvenyimi telkek felé. Tudom, hogy a téeszfiatalok között egyre többen ragaszkodnak a háztájihoz. A város határában pedig néhány hete kezdtek újra parcellázni és “földet osztani”. És a jó, a jobb földhöz való ragaszkodás miatt csak nagy sokára, és többszöri nekifutás után sikerült a téeszközgyűlésen megszavaztatni két szövetkezet egyesülését.
Az lehet a baj, hogy némelyeket vonz, némelyeket taszít a föld. Mert a földosztás még ma is úgy él emlékezetünkben, hogy a népi demokratikus forradalom egyik legnagyobb vívmánya. S közvetlenül ehhez kapcsolódik a földosztást követő – sokakban akkor fájó emléket hagyó – szövetkezetesítés.
Az embereknek nem maradt idejük örülni.

Visítanak a disznók. Hat óra van, etetni kell. Egyedül vágok neki a határnak. Jó ideje megyek már, végiggyalogolok a venyimi úton, magam mögött hagyom a téesz sertéstelepét. A domb tetején, a második dűlőútnál megtalálom azt a helyet, amelybe Csavajda György verhette a maga karóját. Jó földet kapott, a Tibor László (később Frankl László) földjéből mértek ki neki. A mellette lévő parcellát a Földigénylő Bizottság első elnöke, Bánkuti János kapta.

 Habsburg Birodalom – Kataszteri térkép (XIX. század)

Innen a dombtetőről messzire ellátni. A Sigray Béla és a Dóra birtokán, meg a Frankl földjének egy részén most a pálhalmai célgazdaság gazdálkodik. A Földváry-földön a Vörös Csillag téesz kukoricatáblái vannak. S ha Dél felé fordulok, látom az egykori Simonyi-birtokra épült Béke városrészt. A lábam alatt már az idei vetés sarjad.

Jakab Klára

A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.