Gergő lehajtott fejjel hallgatott.
– Remélem, mindent megjegyeztél, s mégegyszer nem követed el ugyanezeket a hibákat?
– Mégegyszer – ijedt meg Gergő – hát azt mondtad, nem lehet már visszamenni!
– Ezen valóban nem, de te még életed kezdetén vagy, talán tanulságos az itt szerzett tapasztalat. De te nem ezért jöttél, tudni szeretnéd, hogyan keresd a helyes utat, igaz? – kérdezte az öreg, s Gergő csak bólintott. – Így hiszed, ám nem vetted észre, hogy itt minden összefügg. Emlékezz, mit mondtam – emelte fel az ujját az öregember -, itt mindennek következménye van. Mindennek, amit teszel, vagy mondasz, sőt gyakran annak is, amit csak gondolsz. Ezért az első lépés, hogy az utat megtaláld ez legyen: bármit teszel, gondolj a kődarabra, amit megrúgtál, gondold át, mi lehet a következménye annak, amit tenni fogsz!
– És így megtalálom az utat? – hitetlenkedett Gergő.
– Még nem találod meg, de így jutsz hozzá közelebb. Aztán: odafigyelsz mindenre, ami körülötted történik, figyelsz a fákra, madarakra, az emberekre, ez nagyon fontos. Mindig figyelned kell, hisz nem tudhatod honnan, mikor érkezik jelzés számodra, ami az útról tudósít. Különösen keresd azt, ami szép, tiszta és egyszerű.
Gergő némán nézett a tűzbe.
– Van még valami – érintette meg szelíden a a vállát az öregapó -, s talán ez a legfontosabb. Adok neked valamit. Nézd – Gergő ezüstös keretben egy képet látott az apó kezében, parányi ovális keretecske volt, s ahogy átvette és maga elé tartotta, meglepődve kiáltott fel. A képen egy ismerős arc, ám fogalma sem volt kié. Egy szép kislánynak az arca, s ez a kislány mosolygott. Mit mosolygott, nevetett rá. Picike kislány volt, nagy kék szemekkel, barna göndör fürtöcskékkel. Hogy mitől lepődött meg Gergő. Hát mert ez nem egyszerűen egy kép volt, a kislány élt, integetett, még hallotta a hangot is, arcocskája kipirult, úgy sikongatott és tapsikolt.
– Ki ez? – nézett az apóra – milyen csoda ez itt?
– Az most nem számít ki ő, ha szerencséd van, egyszer úgyis megismered. Fontosabb, hogy miért kapod. Látod, most vidám, nevet, örül mindennek. Örül neked, s mert itt jó, biztonságban van. Ez valóban csak a képe, ő még egészen máshol van, s csupán neked elevenedik meg. Vidd magaddal, ő nagyon sokat segíthet majd neked. Ám vigyázz nagyon! Csak akkor vidám és boldog, ha szeretet van körülötte. Amint gonoszság, harag, irigység, s ki tudja még mi rossz veszi körül, beteg lesz és szomorú. Ha ez a rossz sokáig tart, bele is pusztulhat. – Gergő nagyon megijedt.
– És én védjem majd meg? De hogyan?
– Ki fogod találni – mosolygott az apó – azt hiszem, most ideje indulnotok!
Ezt már nem csak neki mondta, hanem valahová a háta mögé. Gergő megfordult, s látta, hogy az Őrzők már ott állnak mögötte.
– Mindent megjegyeztél – kérdezték -, hasznos volt az út?
Gergő bólintott, nem mert megszólalni nem volt ereje. Hirtelen ólmos fáradság vett rajta erőt, még hallotta, amint az öreg azt mondja csendesen:
– Ez meg fogja találni – aztán érezte, hogy felemelik, mintha lassú ringatással vinnék, valami távoli, szép zenét is hallott, de a szemét már nem tudta kinyitni.
Hatodik fejezet, amelyben úgy tűnik, Gergő csak magára számíthat, illetve ott van még egy kép, de egyelőre több gondot jelent, mint segítséget
Mire reggel nagy nehezen felébredt, testvérei már elmentek az iskolába. Anyu aggódó arccal hajolt föléje.
– Nem tetszel nekem mostanában – nézte az arcát fürkészve Anyu – biztosan van valami bajod, csak nem mondod.
Gergő átölelte Anyu nyakát:
– Nincs semmi bajom, nincs, ha mondom – kiáltotta tréfásan, mint holmi mesebeli szegénylegény – legföljebb, hogy éhenhalok!
Ez megnyugtatta Anyut, elaltatta gyanakvását, csak Gergő aggódott titkon.
– Vajon helyénvaló-e, hogy Anyu előtt mindent elhallgatok, ezt feltétlenül meg kell kérdeznem az Őrzőktől.
Amíg öltözködött, mosakodott felidézte mindazt, amit az éjszaka látott, halott. Nehéz dolga lesz, állapította meg, ám ez némi büszkeséggel töltötte el. Már bezárta maga mögött az ajtót, mikor eszébe jutott a kép. Jeges rémület szorította össze szívét. Hisz Anyu az előbb indult a tegnapi nadrágjával a fürdőszoba felé, talán már be is tette a gépbe, s a kép ott van a zsebében. Lélekszakadva futott vissza, be a fürdőszobába. A nadrág még a ládán volt a többi ruhával. Gergőnek nagy kő esett le a szívéről. Anyu a szobából kiáltott:
– Itthon felejtettél valamit?
– Igen, de már megvan – kapta kezébe a képet és gyorsan ránézett. A kislány szája elé tett ujjal állt és huncutul mosolygott. Gergő gyorsan eltette, az előszobában majdnem fellökte Anyut, adott neki egy puszit, s kiviharzott az ajtón. Az iskolába érve szíve szerint mindenkinek megmutatta volna a képet, de tudta, hogy ezt nem teheti.
– Hogy is kell ezután élni – gondolkozott – mit is mondott az apó? Minden szépet megfigyelni, folyton vigyázni arra, amit teszek vagy mondok, s itt van még ez a kislány, őt is meg kell védenem, jajj – sóhajtott nagyot, mire felmondta ezt a leckét – élhet-e így egy kisgyerek, pláne olyan, mint én, akivel mindig történt valami?
– Mi van Gergő – hajolt oda a tanár néni – mi ez a nagy sóhaj, nem érted a feladatot?
– Értem én, csak nagyon nehéz – tört ki önkéntelenül.
– Dehogy nehéz, hogy mondhatsz ilyet – esett kétségbe a tanár néni – millió ilyet csináltunk már.
Gergő elszégyelte magát, és méllyen a füzetre hajolt.
Oda kell figyelnem – biztatta magát, s nekilátott a matekpéldának.
Bizony szegény barátunk nem ok nélkül sajnálta magát. Gondoljunk bele: nem kevesebb dolgot kellett megcselekednie, minthogy megváltoztatja magát, napról napra, percről percre önszántából, saját akaratából. Ember legyen a talpán, aki erre képes, hát még ha gyerek az illető! Csoda-e hát, ha nem ment mindig simán ez a változtatás? Ráadásul, mintha az Őrzők teljesen magára hagyták volna, s szegény Gergőnek csupán egy segítsége volt, ez a különös kislány a képen.
Persze, ha lehet egyáltalán segítségnek nevezni, ugyanis több gondja volt vele egyelőre, mint remélte. Ahogy telt az idő, a kislány egyre érzékenyebb lett. Először csak olyan dolgokért sírt, szomorkodott, ha Gergő harcba keveredett, vagy hazudott, ám később már azért is ferdén állt a szája, ha nem volt kész a lecke, ha otthon felejtett valamit, ha visszabeszélt Anyunak és hasonló apróságok. Ezeket eddig Gergő szinte észre sem vette, egyáltalán nem is tartotta olyan nagy bűnnek őket. És még ha csak sírt volna, de szemlátomást sápadtnak, betegnek nézett ki, arca beesett lett, szája halvány, szörnyű volt ránézni is. Persze, mindez az ő felelősége, ez a kislány, ki tudja hol, egyre betegebb lesz miatta, s ezt ott mindenki pontosan tudja, hogy ezért egyedül ő a hibás. Voltak idők, amikor úgy érezte feladja, nem bírja tovább. Ilyenkor egy ideig nem nézte meg a képet, dehát ez mire volt jó. Hiszen jól tudta már kép és kislány nélkül is, mikor tesz olyat, ami árt egy kislánynak. Néha úgy érezte, csapdába esett.
– folytatás hamarosan –
Gergő és az a csodálatos másik világ
Megjelent: A Hírlap – 1994. szeptember 29.
A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.
