Sztálinvárosi Hírlap – 1959. december 24.

Újsághír: A Városi Tanács engedélyezte a disznóvágást a város területén

Disznóölés az Arany János utcában

Téli reggeleken, amikor még szürkület lepi az óvárosi portákat, a hideg levegőbe gyakran belehasít egy-egy éles disznóvisítás. Utána sercen a gyufa, fellobban a láng, s zizegve égő szalma alatt perzselődik a jó kövérre hízott sertés.
Nagy esemény ez minden családnál. Még a sertés ott röfög az ólban, amikor már megkezdődik a tervezgetés: ki legyen a böllér, mennyi szalonnát hagyjanak meg, hány rőf kolbászt készítsenek. S amikor elérkezik a nagy nap, a férfiak néhány kupica pálinkát nyelnek, mielőtt beleeresztik a kést a jókora állatba.Vagyis előre isznak, nem a medve, hanem a sertés bőrére, zsírjára.
Perzselés után megkezdődik a komoly, nagy munka: a “téli aratás” – ahogy egy ember az Arany János utcában mondotta. Szaporán dolgozik a kés, forog a húsdaráló, sustorogva forr az üstben a víz.
Ezen a reggelen, amikor kint járunk az Óvárosban, egyszerre több helyen is vágnak. Csak az Arany János utcában három portán lobog a tűz, ropog a rőzse, serceg a kés alatt a vastag szalonna.
Horváth Ignácék kunyhójából jó pecsenyeszag árad ki, amikor benyitunk a kiskapun, hogy fényképezőgépünkkel megörökítsük a nagy eseményt.

A férfiak mindjárt azzal fogadnak bennünket, hogy éppen jókor jöttünk, mert ilyet úgysem lehet mindennap látni. Ilyen hatalmas állatot.
– Négyen fogtuk le – mondja a házigazda -, de alig bírtunk vele. Olyan volt, mint egy borjú. Majdnem három mázsát nyomott. Nem hiszem, hogy az Óvárosban akadna párja -, s egy nagy sonkát mutat, amely lehet úgy 18-20 kilós.
– De lesz zsír is bőségesen – veti közbe a barátságos háziasszony.
– Mennyire számítanak?
– Legalább nyolcvan-kilencven literre. Aztán szalonnát is hagyunk, meg tölteléket is készítünk elegendőt.
– S ki eszi meg ezt a rengeteg disznóféleséget?
– Hát mi ketten, az urammal. Mert tetszik tudni, kell nekünk az erő a közös munkához…
– Szóval termelőszövetkezeti tagok?
– Mi igen – nyomja meg a szót a házigazda. – Nem úgy, mint egyesek, akik még mindig nadrágszíjparcellákon bajlódnak -, s mosolyogva néz testvérére, Horváth István egyéni gazdára, aki nevetve fogadja a tréfás kihívást.
– Mégis engem hívtál böllérnek – vág vissza a testvér.
– Hát persze. Legalább láthatod, milyen disznót vágunk mi, szövetkezetiek. Meg aztán a borunkat is megkóstolhatod.
A következő percben előkerül a demizson, melyben a közös és a háztáji szőlő levének zamatos keveréke vegyül. A jó bortól még vidámabbak lesznek a kedélyek. Sok tréfálkozás után végül is komolyra fordítjuk a szót.
– Milyennek ígérkezik az idei esztendő végeredménye?
– Azt majd a zárszámadás mutatja meg. Remélem, jó lesz – mondja a házigazda. – Mert aki dolgozott, annak nem maradhat üresa kamrája sem.
Ez igaz. Példa rá ez a fényképes riport, amelyet Horváth Ignác disznóöléséről készítettünk.

– ms –