Látszatra ugyanolyan kisfiú volt, mint a többi. Barna haja rakoncátlanul göndörödött, sötét szeme huncutul csillogott, keze, lába hosszú, alakja nyurga, vékony, ha nevetett kis gödröcske jelent meg arcának jobb oldalán. Mondom, látszatra, mint a többi, valójában mégis más.
Mint mindnyájan, akik hasonlítunk, mégis különbözünk mindenki mástól. Gergőnek hívták, a tizedik évében járt éppen, amikor a csodás dolgok történtek vele. Persze, mindannyiunkkal történnek csodák, talán csak nem vesszük észre, elmegyünk mellette, és büszkén kijelentjük: csodák nincsenek! Gergő észrevette a maga csodáját, átélte és megváltozott tőle. Úgy írom le, ahogy tőle hallottam, nem teszek hozzá, el sem veszek, ennek nem örülne. Ő azóta felnőtt lett, de nem felejtett el semmit.
Olvasd hát figyelmesen és tudd, ha csodára vársz és nagyon akarod, eljön.
Ami vele megtörtént, az bárkivel, bárhol megtörténhet.
Első fejezet, amelyben egy kisfiú útjára indul, de csak kerülővel érkezik meg, mert közben valami igen furcsa történik
Az eső épphogy elállt, a fákról a szél még nyakába lódította a maradék vizet az óvatlan embereknek. Gergő a tócsákat kerülgetve, át-meg átugrálva közeledett az útkereszteződés felé. Bárki azt mondhatta volna, hogy nyakig sáros és vizes, ő azonban tagadná. Nem mintha hazudni akarna, egyszerűen nem veszi észre, nem érzi. Ő már csak ilyen.
Minden szökkenésénél nemcsak furcsa cuppanó hangot hallatott, hanem különös, kicsit tompán hangzó csattanást, mint amikor mondjuk dobókockákkal teli bőröndöt lóbálunk. Az előbbi hangot nyilván csuromvizes cipője adta, ez utóbbit pedig egy fekete tokbazárt szerszám, egy hegedű, így cuppogott és zakatolt hát barátunk, mindenki azt hihette nagyon siet, ám ez csak a látszat volt. Valójában ezekben a pillanatokban azt is elfeledte hová megy, s talán ő lepődött volna meg a legjobban, ha valaki megkérdezi, miért van nála a hegedű.
– Jé, hát nálam van? – ez lett volna a tekintetében.
A lámpához érve csak feleszmélt, néhány másodpercnyi piros elegendő volt arra, hogy megbeszélje magával:
– Hová is megyek én? No persze, zeneórára!
Nem volt ez valami fényes következtetés, a maga részéről egyáltalán nem szeretett zeneórára járni, sőt néha pokolba kívánta az egészet. Ez volt az egyik, amit nem szeretett.
Egyszer a tanító néni egy órán azt mondta, írja fel mindenki egy papírra ezt a két szót egymás mellé: szeretem, nem szeretem. Aztán írja alá, de teljesen őszintén, ami érzése szerint oda való. A szeretemhez ezek a szavak kerültek: játszás, focizás, tévénézés, evés, alvás, s még hosszas gondolkodás után, mert nem tudta, hogy tulajdonképpen ez is kell-e most, ezt írta: anyukámék, testvéreim, még nagyon sokan és a Dzsoni. A nem szeretemhez pedig a következőket írta: tanulás, felelés, takarítás, veszekedés, olvasás, s amit annyira nem szeretett, hogy el is felejtette, odaírta a végére csupa nagybetűvel: HEGEDÜLÉS.
Nos, ilyen volt barátunk és a hegedű viszonya. Persze, egy percig sem kell azt hinni, hogy Gergő egy elvetemült, megátalkodott gyerek lett volna. Csak éppen kicsit nehéz eset, ahogy ezt mondani szokták. Kilógott a sorból. Szülei igazán nagyon szerették, de gyakran értetlenül álltak különös dolgai előtt, s csak csóválták fejüket: most mit csináljunk?
Mi legyen, ha kiderül, hogy napok óta nem csinál házi feladatot, s nem azért, mert nem akar, hanem azért, mert elfelejtette; ha nem mutatja meg a beírást, miszerint az órákon nem figyelt; ha amikor rákérdeznek: hát mit csináltál, azt feleli: gondolkoztam, és már nem emlékszik miről; ha kismacskát rejteget a padláson, és minden ennivalóját odahordja; ha ugyanez a kismacska, vagy éppen egy másik a cipősszekrényben éjszakázik, mert a padláson olyan hideg van és akartam szólni, de úgysem engedtétek volna be, és annyira aranyos, ha összes félretett pénzét, amiből pecabotot akar venni, egyetlen pillanat alatt a legdrágább macskaeledelre költi, s a környék összes kóbor macskáját jóllakatja vele; ha mindig mindenhonnan elkésik; ha legjobb barátaival vadul összeverekszik, mert egymáson esett sérelemért akar elégtételt venni, vagy mert azt mondták egy ismerős kiskutyára, hogy vacak korcs; ha hűtő mellé kifolyt tej, összetört tojás, szétégetett konyharuha bizonyítja, hogy madártejet akart csinálni meglepetésként, ha legféltettebb játékai egyszercsak eltűnnek otthonról, s helyettük néhány vacak, rejtély, mire való holmi hever a polcon, s cseréltem, mondja ő ilyenkor védekezve; sorolhatnám még, hát tényleg: mi legyen? Mi a helyes eljárás az ilyen esetekben?
Mindenki tanácstalan, maga Gergő is, hiszen fogalma sincs miért fordul minden a visszájára, mikor ő mindig csak jót akar? Behúzott nyakkal tűri hát a dörgedelmeket, megadóan viseli a büntetést, mindent megígér, sőt többet is, mint amennyit elvárnak tőle, aztán eltelik csendben egy kis idő és kezdődik minden előlről. A büntetésekkel soha nem száll szembe, mindennel egyetért, sőt talán néha kevesli is, ilyenkor önként vállalt vezekléseket rendel el magának.
Ilyen volt ez a mai hegedűóra is, nem úgy figyelmeztették rá, most ő akar menni, már reggel óta készült, mondogatta magában el ne felejtse. Ma mennem kell, el kell mennem – ismételgette ünnepélyesen. Most éppen egy hörcsög miatt kellett a vezeklés. Tegnap reggel derült fény a néhány napja tartó titokra. Anya gyanakodva szimatolt a szobában, rothadt almacsutkára, vagy penészes párizsis zsemlére tippelt, de amikor felemelte a papírkosár fedelét rémülten hőkölt hátra.
Három vaksi aranyhörcsög bújt egymáshoz, s a hirtelen fény miatt ijedten vigyorgott. Estig kapott határidőt Gergő, hogy a kisállatokat oda vigye, ahonnan hozta, ám ez korántsem volt olyan egyszerű. Ott ugyanis már hallani sem akartak róla, még inkább a három kisautót is visszaadták, amit adott értük. A lábát lejárta, amíg gazdát talált nekik, így is az utolsót vattába bugyoláva egy ajtó előtt hagyta, becsengetett és elfutott, otthon persze várta a fekete leves, aztán meg éjszaka arról álmodott, hogy a kishörcsög sír az ajtó előtt, mert kicsúszott a vattából, fázik és azt nyafogja, Gergő segíts! Reggel iskolába menet bement abba a lépcsőházba, hogy meglesse mi van, de a kis állat már nem volt ott. Délelőtt ettől aztán nem tudott figyelni, hol a hörcsögre gondolt, hol pedig az önként vállalt büntetésre, a zeneórára. Így jött el a délután esővel, széllel, s ő most ott állt a lámpánál, s várta, hogy zöldre váltson. Ekkor azonban furcsa, alig hallható hangot hallott. Valaki, vagy inkább valakik azt mondták: Gergő! Rögtön az álma jutott eszébe, megrázta a fejét, na nem, ez már a valóság. A hívás azonban megismétlődött, nem türelmetlenül, inkább biztató szelídséggel: Gergő, Gergő!
S ahogy szétnézett, hirtelen igen különös dolog történt.
Még látta a járókelőket, még hallotta az utca zaját, de fokozatosan minden elhalkult, elmosódott, kellemes zsongás vette körül, halvány kék, zöld, ibolya színek terjengtek, tisztára, mint a szivárvány, gondolta.
– folytatás hamarosan –
Gergő és az a csodálatos másik világ
Megjelent: A Hírlap – 1994. szeptember 20.
A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.
