Magyar Nemzet – 1967. január 22.
Műteremlátogatás
a hatvanéves Domanovszky Endrénél
Domanovszky Endre hatvanéves. Pályája “kerek évfordulójához” érkeztünk, s most – a szokáshoz igazodván – végig kellene tekintenünk életművén, emlékezve, értékelve művészi tevékenységét, elidőzve kiemelkedő jelentőségű alkotásainál, méltatva az általa létrehozott értékeket. Domanovszky Endre forrongó, önmagát mindig megújító művészete azonban ellenáll az emlékező értékeléseknek, sodrását nem hajlandó az évszámok mérföldköveihez igazítani.
Domanovszky Endre Kossuth-díjas, Kiváló Művész, a Képzõművészeti Fõiskola fõigazgatója, festőművész a “Nyár” című gobelin-tervén dolgozik /1967
fotó: MTI/Szebellédy Géza
A műtermébe lépő látogatót két hatalmas karton fogadja a falra szögezve: az új gobelinek készülő tervei. Előttük egy szekrényke áll, rajta festékek, ecsetek, festőszerszámok. A sarokban, pár lépésnyire a gobelin-kartonoktól, a nemrég elkészült festmények sorakoznak. Fölöttük hatalmas ablak nyílik a kertre, éles fény vágódik be rajta most, ezen a szürke téli napon is.
A szoba átellenes fele a pihenésé. Kis asztal áll itt, néhány kényelmes székkel körülvéve, mögöttük könyvespolc húzódik a fal teljes hoszszában, efölött egy kissé megfakult, nagyméretű falikárpit, a mester egyik korai műve.
Domanovszky Endre festői világának megújulásáról másfél éve, a X. Országos Képzőművészeti Kiállításon bemutatott képek hozták az első hírt. Éles, tiszta színeik, feszesen tartott kompozíciójuk azt mutatta, hogy alkotójuk – bizonyos mértékig visszanyúlva korábbi, negyvenes évekbeli korszakához – eltávolodik a dolgokat kötötten leíró festői módszertől, s a hangzások és ritmusok általánosabb, de mindig konkrét, reális alapról induló, igazán szocialistarealista megfogalmazásait keresi .
Az új művekkel találkozó látogató most ennek a folyamatnak újabb fázisát figyelheti meg. A témák még egyszerűbbek lettek; portrék, csendéletek sorakoztak fel a műterem falai mentén, amikor szétrakták a sarokban álló vásznakat.
A sorozatot – kronológiai sorrendben – egy 1961 táján festett Női portré nyitotta meg. Kompozíciója még “átmeneti”; a mester előző – rajzosabb – és mostani korszakának jegyeit egyaránt megtalálhatjuk rajta.
A legújabb – javarészt a múlt évben készült és még sehol be nem mutatott – képek gazdag csoportjának alapvető jellegzetessége a hallatlanul dinamikus, erőteljes színvilág, a hideg-meleg, ellentétes színek dinamikája amelyre alkotójuk egész kompozíciós rendszerét alapozza. Ez jellemzi három portréját: az erőteljes, fekete vonalakkal kontúrozott sárga-zöld-piros színekből felépített Női fej-et, s amelynek kirobbanó energiáját még inkább felerősíti a jobb oldal határozott, fekete lezárása: a kék háttér elé állított sárga-fekete-barna árnyalatokból összeállított figurát és a harmadik, óriásira tágult szemű, drámai töltésű arcmást – s ez az alapja a csendéletnek is.
Ezek a csendélet-kompozíciók azonban sokkal többet jelentenek, mint tárgyak egyszerű, vászonra vitt együttesét. Alapjukat a dolgok által kiváltott asszociációk és a rajtuk túl levő, nehezen megfogalmazható érzések, indulatok jelentik. Domanovszky nem tárgyakat, hanem komplex színélményeket közöl rajtuk, merészen vágva egymás mellé az ellentétes árnyalatokat, foltokat. Sorozatukból a legnagyobb élményt talán a Virágcsendélet jelenti, amelynek fehér edényben álló, mélytüzű virágai szinte világítanak a fehér, zöld, fekete és kék színekkel felrakott háttér előtt.
A kompozíciók előzményét keresve Domanovszky Endre életművében, már az első áttekintés meggyőzheti a szemlélőt az idáig vezető út logikus ívéről. A kezdet – a főiskolás évek, a római tanulmányút s az első, 1929-es bemutatkozások a Tavaszi Szalon, majd az Ernst Múzeum tárlatán – rideg, novecentista fegyelmét hamar levetkőzi, kompozícióin győznek a színek. Sorozatos kiállításain, 1935 végén, 1938-ban, majd 1941-ben egyre erősödik ez a tendencia, s kiszélesíti műfaji érdeklődését is. 1935-ben megkezdi kísérleteit a gobelinnel. E műfajban keletkezett azután művészetének egyik csúcsa, sőt talán összefoglalója, az 1948-ban készült Bányászok című gobelin-terv, amelyet a “Közösségi művészet felé” címmel megrendezett tárlaton mutatott be.
A következő évtized nagyszabású murális feladatai: a Dunai Vasmű főbejáratának freskója, az oroszlányi freskó, a debreceni állomás falképei és a többi hatalmas munka, köztük az 1958-as brüsszeli világkiállítás magyar pavilonjának pannói, végre szabad teret engedtek Domanovszky dekoratív érzékének, monumentális műre termelt festői erejének. Ívük jelzi a korstílus változásait, s mesterük hangja is egyre biztosabban alkalmazkodik a témákhoz és az architektonikus környezethez. Közben azonban a régi kedves munkákra, a táblakép festésre, s a gobelinek tervezésére kevés ideje és ereje maradt. A gobelinek sorozata meg is szakadt egy időre, s csak az évtized végén találkozunk velük ismét művei között.
DOMANOVSZKY ENDRE
(Rózsahegyi György rajza)
Mostani korszakának kezdetét ez az újra megtalált műfaj és az egyre színesebbé váló festmények rendje jelzi. Rajtuk – ahogy előző váltásainál is tapasztalhattuk – nem szakít eddigi útjával, amúlt eredményeit szervesen építi bele az új művekbe.
A gobelin sajátos, napjainkban új életre kelő műfaja mindig fontos helyet foglalt el Domanovszky Endre művészetében. Tervein és megvalósult alkotásain szomjasan kutatta az anyagban való megnyilatkozás útjait, a dekorativitáson túl az emberi mondanivaló közlésének lehetőségeit.
Szinte aggályos lelkiismeretességgel készíti most alakuló terveit is. Apró vázlatokon, színkompozíciók tucatjain kísérletezett, mielőtt hozzáfogott volna az új mű részletes kidolgozásához a műterem falára feszített kartonokon. A két nagy terv édes testvére festményeinek, az élet öröme árad belőlük is, színeik csatája mély emberséget hord, a szépséget, a tisztaságot sugározza.
Domanovszky Endre nem pihen. Új tervek foglalkoztatják, a Miskolci Nehézipari Egyetem számára most szövik az általa tervezett hatalmas falkárpitot, a Disputát, s rövidesen befejezi friss munkáit is. Amikor most, hatvanadik születésnapján köszöntjük őt, nem a művészet “nagy öregét”, hanem újító kedvű, teremtő erejű, mindig fiatal mesterét üdvözöljük, sok munkás esztendőt kívánva neki.
Horváth György
A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.
