A legutóbbi közgyűlésen elfogadták a “Pro Cultura Intercisae”-díj alapításáról szóló rendeletet. A díj a kimagasló teljesítményt nyújtó alkotó- és előadóművészeknek, közösségeknek adományozható, vagyis mindazoknak, akik a város kultúrájáért, közművelődéséért, hazai és külföldi elismertségéért maradandót alkottak. A kedden elfogadott rendelet értelmében a díjat egy évben legfeljebb három személy vagy közösség kaphatja. A közgyűlés különösen indokolt esetben eltérhet a fenti kitételtől, az viszont immár eldöntött tény, hogy egy személy vagy közösség egyszer kaphatja meg az új városi kulturális elismerést.
Külön szabályozza a rendelet a javaslattétel szabályait. Ennek lényege, hogy minden év november 30-ig bárki javaslatot tehet az adományozásra (a javasolt nevével, címével, tevékenységének ismertetésével és annak méltatásával). A javaslatokat december 31-ig rangsorolva terjesztik a közgyűlés elé, a díjat évente január 22-én – a magyar kultúra napján – adja át a polgármester. A “Pro Cultura Intercisae”-díj a pénzjutalom mellett egy intercisai lelőhelyű figurális bronz kocsidísz másolata (képünkön).

Megjelent: Dunaújvárosi Hírlap, 1996. július 11.

Dunaújvárosi Hírlap – 1997. február 1.

PRO CULTURA INTERCISAE

A magyar kultúra napján adta át először Almási Zsolt polgármester a tavaly alapított “Pro Cultura Intercisae”-díjat. A város kultúrájának népszerűsítéséért, kimagasló kulturális tevékenységért járó elismerést idén a Dunaújvárosi Acélszobrász Alkotótelep és Szimpozion, valamint – posztumusz – Vágó Eszter régész-muzeológus kapta.

Dunaújvárosi Hírlap, 1997. január 23.

Bár a díjátadásról részletesen beszámoltunk lapunkban, egy összeállítás erejéig visszatérünk a kitüntetettek pályájára. Az alkotóteleppel kapcsolatban Klein András Miklóst, a Dunaferr-Art Alapítvány kuratóriumának elnökét kérdeztük. Vágó Eszterre a hajdani ásatások egy állandó résztvevője, valamint Kemény Dezső 1970-ben lapunkban megjelent írása emlékezik.

“A díjat egy csapat kapta, mégpedig jelentős csapat: mindenek előtt az ötvennél is több művész…”

– A díjátadás utáni szavaiból kiderült: büszkék az elismerésre. Mire a legbüszkébbek?
– Természetesen az elkészült művekre, de arra is, hogy időben megtaláltuk azt a formát – az acélszobrász telepet 1983 óta alapítványként szervezzük -, amely garantálja a biztonságos működést. Vagyis lehetőséget teremtettünk arra, hogy jó művészek nívós alkotásokat hozzanak létre, s ami nem elhanyagolható szempont, az elkészült alkotások a várost gazdagítsák. A művésztelep fő támogatója kezdetektől a Dunaferr, ám azt is meg kell említenem, hogy a város – az önkormányzat mellett cégek egész sorát említhetem – minden segítséget megad a zökkenőmentes munkálkodáshoz. Én e segítségek körébe sorolom a most kapott díjat is: erőt ad a további munkálkodáshoz.

Dunaújvárosi acélszobrok

– Az indoklás szerint a díjtöbb mint két évtizedes munkájuk elismerése…
– A díjat egy csapat kapta, mégpedig jelentős csapat: mindenek előtt az ötvennél is több művész, aki az elmúlt évtizedek alatt megfordult, dolgozott a városban. Ezen a téren külön is büszkék lehetünk arra, hogy szakmai körökben egyre szebben cseng Dunaújváros neve: a pályázók számán is mérhetően növekszik a telep hírneve, s fontos, hogy ide nagyon jó kvalitású művészek jelentkeznek. De ha már a csapatnál tartunk: egy másik fontos kör a kivitelezést, valamint a szobrok karbantartását és felújítását végzőké. Egy-egy acélszobor elkészítéséhez éppen úgy szükség van az öntők, kovácsok, hegesztők, lakatosok és mérnökök szakértelmére, mint a vezetők segítő támogatására. A partfal gondozói nélkül pedig egyszerűen eltűnnének a szobrok. Ezt a felbecsülhetetlen értékű munkát egészíti ki a szervezők, az alkotótelepi tanács és kuratórium tevékenysége. Pontosan persze nem tudom megmondani, de valószínűleg több ezres az összlétszám…
– Az imént említette a szakmai “elhíresülést”…
– …e témakörben jelentős fejlemény, hogy Billy Lee, a tavalyi alkotótelepen részt vett művész és tanár elvállalta, hogy az amerikai földrészen képviselője, kvázi utazó nagykövete lesz az alapítványnak. Ez óriási fegyvertény: e régióból eddig is sokan jelentkeztek – várható, hogy még többen fognak…
– Nem lebecsülve a szakmai közösség súlyát – nyitnak a nagyközönség felé is? Elsősorban erőteljesebb propagandára gondolok.
– A minőségi, hatékony propaganda nekünk is sok fejtörést okoz. És teszünk is ennek érdekében: nyomdába került például a húsz éves gyűjteményi katalógus. Százhatvan oldalas, színes, képekkel illusztrált, két nyelven megjelenő összefoglaló munka lesz – valószínűleg sokat segíthet az alkotótelep népszerűsítésében. További halaszthatatlan feladat a szobrok feliratozása, már készülnek a tervek, hogyan lehetne egységes, jó megoldást találni.
– Mit hoz a jövő?
– Egy év múlva egyfajta “szerviz”-alkotótelepet tervezünk. Néhány meghívott alkotó dolgozik, de e mellett a sajnálatosan eltűnt szobrok pótlása lesz a fő feladat.
– Ha jól tudom, az ezredfordulóra egy nagyszabású programmal készülnek…
– Így igaz. Szeretnénk 2000-ben – az államalapítás évfordulóján – minden földrészről egy-egy művészt meghívni Dunaújvárosba…

Körömi András – azaz: Körömi bácsi – több mint egy évtizeden át, az ötvenes évek végétől Vágó Eszter 1970-ben bekövetkezett haláláig volt a régésznő ún. “ásóembere” a feltárásokon, így mesél arról az időszakról és Vágó Eszterről:
“A tanár néni igazi régész volt, szinte megállás nélkül dolgozott. Késő ősszel is kimentünk egy-egy avar kori cölöpös házhoz, ha kellett, volt, hogy karácsony környékén mire végeztünk az egyik szelvénnyel, a másik előre kijelölt helyét már belepte a hó. De ez őt nem nagyon érdekelte – mindent alárendelt a régészetnek, a leleteknek. Félcipőben is bement a vízbe, mert tudta, hogy ott egy római kori kerámiadarabkát talál…

Ásatási kép a hatvanas évekből – az álló alak Vágó Eszter

Szerette a kényes, nehéz feladatokat, lételeme volt a munka, éppen a nagy feltárások közben halt meg – mi is hallottuk, hogy rosszul lett. Ő hatalmas műveltségű ember volt, de soha nem kérkedett: végtelen szerény, közvetlen volt, és odafigyelt azokra, akikkel dolgozott. Most persze csak apróságok jutnak eszembe: egyszer télen dolgoztunk, minden nap hozatott forró teát nekünk – s volt, hogy rum is került bele…
Tavasszal, szinte az olvadással kezdtük a feltárást, aztán késő ősz előtt soha sem lett vége. Minden nap, volt, hogy szombaton is terepen voltunk. Én akkor a martinban dolgoztam, váltóműszakban, ha éjjeli műszakban voltam, délben már kimentem az ásatásra. A pénzért is csináltam, nem volna jó letagadni, de a társaság miatt is – azóta persze megöregedtünk, én is a nyolcvanat taposom…

Intercisa feltárásának újabb eredményei

Akkoriban nagyon lelkes gárda volt, ráadásul népes társaság, hiszen előfordult, hogy negyvenen ástunk egy feltáráson. Volt mit csinálni, és a támogatás is több volt, mint mostanában. Én jelenleg is pártoló tagja vagyok a múzeumegyesületnek, úgy tudom, rengeteg feltárnivaló maradt máig. Nekem a Duna-parti feltárások a legemlékezetesebbek: Vágó Eszter idejében egyszer került elő például három pecsétes, széles aranygyűrű, római kori kocsidísz onnan. Amikor valaki szólt, hogy rátalált valamire, mindenki odagyűlt: úgy tudtunk örülni, ha találtunk valamit! A régészeknél az a jelszó, hogy mindent ép állapotban kell felszínre hozni, s ha lehet, semmit sem szabad elmozdítani. Hát Vágó Eszter minden pillanatban megkövetelte tőlünk a fegyelmet – és ő is roppant precízen dolgozott. Nagyon lelkiismeretes volt…”

Egy régész halálára Lehetetlenség nem gondolnom rá, és lehetetlenségnek tűnik, hogy búcsút kell vennem tőle. A szavakat nem keresnem kell ehhez a búcsúhoz, hanem vissza kell fognom őket; egyszerű, lapidáris mondatok illenek csak hozzá, olyanok, amelyek nem hamisítják meg alakját. Csaknem két évtizeden át élt közöttünk. Szerényen, feltűnést nem keltve, hivatása természetéből fakadó csendes önérzettel. Az volt, aminek lennie kellett – ancilla culturae humani generis, szolgálója az emberi kultúrának, múltba süllyedt évezredek történetének ébresztgetője. Ha életének itt töltött idejéről krónikát írt volna, bizonyára a leletmentő ásatások történetének eseményei osztanák fejezetekre: a Rácdomb első újkőkori edénytöredéke, a háromezer éves bronzkincs, amiről ma Európa-szerte “kozideri” típusúnak nevezik a hasonló leleteket, a Rajna-vidékről idekerült terra sigillata-tál, Traianus Decius császár aranypénze, a gazdag avar sírok… Tanulmányai, publikációi nem a laikus kívülálló számára készültek, de mert az egyetemes kultúra kincsesházát gazdagították, valamennyien a magunkéinak tudjuk: történeti s történet előtti múltunk megismerése jelenünk megértéséhez ad támpontot és fogódzót. B. Vágó Eszter munkájának értelmét ez adta, ezért futott versenyt az idővel – tréningruhásan, hátizsákosan, kerékpárpedált taposva, ki a kutatóárokhoz és vissza a városba -, és túlhajszolt fizikuma végül is alulmaradt a versenyben. Halála napjának reggelén boldogan újságolta: egész életében arra vágyott, hogy egy ép, megbolygatlan római sírt találjon, és most végre sikerült. S ez a feltárás lett élete utolsó munkája – ott, az általa feltárt, ritka becsű sír mellett esett össze, és többé nem tért már magához. A rög, aminek titkát kutatta egész életében, ma őt is letakarja. Sorsával hiába perelünk, korai halálának fájdalmát csak életének értelme enyhítheti. Halála méltó halál volt – a régész halála. Kemény Dezső

Összeállította: Ny. Zs.

A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.