Vasárnapi Ujság – 1874. deczember 20.
ROSTI PÁL
1830-1874
apjaink társadalmi élete végetlenül különbözik husz-huszonöt év előttitől. Jobbra, roszabbra, óriási változást talál az, ki a forradalom utáni korszakot átélte s a mai társadalmon figyelemmel s összehasonlitólag tekint át. A politika, melytől kényszerűleg el voltunk zárva, legalább nem mérgezte meg életünket s nem zavarta fel békés házainkban a testvérek és rokonok egyetértését. Mint a zivatar elől ösztönszerűleg egy csoportba gyülekező madarak, összetartott az egész nemzet. S lehet mondani, hogy a társadalmi élet Magyarországon soha sem volt sem elevenebb, sem nyájasabb mint a Bach-korszakban. Azonfelül, a politika nem emésztvén föl minden valamire való tehetséget, nem táplálván minden előre törekvő dicsvágyat, a tudomány, irodalom s társadalmi működés sok olyan elmét és szivet vont magához, melyet ma kétségkívül a parlamenti küzdelem emésztene föl s égetne össze. A gazdasági egyletek, a jótékonysági intézmények, a tudományok egy-egy különleges ágát mivelő társaságok s a máig is élő és életképes irodalmi vállalatok egész sorozata e politikailag oly sivár s gyászos emlékű éveknek köszöni létrejöttét. Szólammá vált köztünk, kivált egy időben, szidni, átkozni a Bach-korszakot; s igazunk is van, politikai és alkotmányos, állami és szabadsági szempontból. De e szomorú korszaknak társadalmilag sokat köszönhetünk; nemzeti összeforrást, igen sok jó napot társadalmilag, sok nemes és közhasznú kezdeményt, mely ma is gyümölcsöz. A közös szerencsétlenség és elnyomatás e szomorú korszaka megtanított bennünket arra, amit jobb napokban megtanulni nem tudtunk: az összetartásra és egyetértésre.
Ebben az épen most vázolt korszakban tűnt föl társadalmi életünkben az a férfiú is, ki hosszas szenvedés után, a fővárostól félre, rózsái közt hunyt el nemrég, de aki az ötvenes és hatvanas években sokak előtt ismeretes és kedves volt, s tevékenységének a társadalmi élet nem egy terén feltűnő jeleit adta: Rosti Pál.
Rosti Pál
Előkelő családból származva (atyja Albert Békésmegyének alispánja s országgyűlési követe volt), mely a telet rendesen Pesten töltötte; rokonságban állva az Amadé, Eötvös s Trefort-családokkal (mind a két miniszter nejének fivére), a felsőbb körök azon részében, melyek az irodalom és tudomány s átalában a szellemi érdekek iránt érdeklődnek, Rosti fiatalsága óta bejáratos volt és a magasb miveltség elemeit nemcsak könyvekből, hanem a kiválóbb szellemekkel való érintkezésből is sajátíthatta el. Kora ifjúságától fogva szép és nemes hajlamai voltak s nem tartozott azon fiatal emberek körébe, akiknek passiói a tivornya és kártyaasztalig, vagy legjobb esetben a lóistálóig és a kutyaólig terjednek. Barátja s mivelője mindenféle sportnak, de szerette a virágokat, rajongott a zenéért s komoly tanulmányt fordított annak elméletére. Igy szelleme egyaránt meg volt óva az elsekélyesüléstől és az elsivárodástól. Sőt maga a tudomány, különösen az ember- és nép-isme, erősen foglalkoztatta s lekötötte érdeklődését. S épen e körbe esik életének legnagyobb eseménye is: amerikai utazása.
Az első magyar fényképező turista
Az ötvenes években, mikor a hazafiaktól a tett pályája el volt zárva s az ifjuságra nézve a jogi és publiczistai pálya épen nem ígérkezett kecsegtetőnek, a fiatal Rosti Pál – miután a forradalomban mint Károlyi-huszár vett részt, s a besorozás elől, sógora Trefort közbenjárásával, külföldre, jelesen Münchenbe menekült: ott előbb a természettudományokra, különösen a vegytanra, melyhez utóbb Párisban a fényképészetet is kötötte; utóbb mindinkább a földrajzi és népismei tanulmányokra fordított komoly előkészületek után (melyeket könyve előszavában ír le) megindult 1856. aug. 4-én, az “Alma” nevű franczia csavargőzösön a Havre-de-Grace-i kikötőből, a föld túlsó oldalára. Hazánkfiai közül többen, a forradalom viharától szétszórva, Északamerikában, a szabadság klasszikus földén települtek le. Rostit azonban kizárólag a tudomány érdeke s az ismeretszomja vonzotta az új világba. Ő az Egyesült Államok helyett Mexikót, Texast, Habanát s Közép-Amerika szigeteit kereste föl; a természetet és az embereket ott akarta tanulmányozni, legélesebb különlegességeiben. Egész európai készülékkel ment oda, hogy benyomásait ne hagyja elröppenni. A rajzolásban és festészetben elég előismeretet szerze magának, hogy fényképezőgépét maga kezelhesse és levett képeit művészileg alakíthassa. Mindarról, amit érdekesnek, feltűnőnek vagy tanulságosnak talált, fényképet vett föl, és néprajzi s természeti tárgyak, képek és alakokból oly gazdag gyűjteményt állított össze, minővel csak kevesen dicsekedhettek. Két s fél évi ott tartózkodás után, 1859. febr. 26-án hazájába érkezve, tapasztalásait s képei nagy részét egy pompás utazási munkában adta ki, mely máig is a legszebb magyar díszkönyvek egyike. E műve szerezte meg számára az akadémiai tagságot is; e megtiszteltetés 1861-ben érte.
Sikere azonban nem bilincselte le egészen az irodalomhoz. Írónak, mesterségére nézve, sohasem tekintette magát; ő a mivelt műkedvelő szerény dicsőségével megelégedett e téren is. A művészet irányában is a műkedvelő, de egyszersmind a műértő szerepe jutott neki. A festészetben alapos tájékozottságát már említettük. Még nagyobb volt ez a zenében. Anélkül, hogy maga hangszereket játszott volna, nagy jártassággal bírt a zene elméletében s valódi műértő volt. Mint ilyen, különösen a klasszikai zene iránt viseltetett előszeretettel s Beethovennek alig volt nálunk lelkesültebb bámulója és avatottabb értője, mint ő. Tevékeny részt vett a klasszikai zenehangversenyek rendezésében és hatott ez irány népszerűsítésére. A Wagner-zenének is nagy kedvelője volt s annak nálunk meghonosításán működött.
Még nagyobb mérvű részt vett a vízisport terjesztésében. Csolnakász- és hajósegyleteket alakított, versenyeket rendezett stb. Legnevezetesb vállalata volt e téren ama nagy csolnak-út, melyet 1862-ben Birly István barátja társaságában hajtott végre. “Ellida” nevű csolnakjukon, melyet Angliában készittettek. Rotterdamtól kezdve a Rajnán föl s a Dunán le, mindenütt vizén jöttek Pestig, a mi – kivált az út első rajnai része – nemcsak hosszú, hanem ép oly nehéz út is s bizonyos tekintetben a Zubovics-féle lovaglási vállalathoz hasonlítható, mely napjainkban oly nagy feltűnést okozott világszerte.
Csolnak-Út Rotterdamtól Pestig
E vizi utat már angolok is próbálták, de sikeretlenül, Rosti és Birly előtt, kiknek az fényesen sikerült. Bel- és külföldi lapok sokat irtak felőle s magasztalták a férfias ügyességet, kitartást és sikerét. Utjokról Birly szép leirást is adott egy illustrált diszműben; s a nagy utat tett csolnak ma is megvan, itt Pesten.
Átalában Rosti Pál a nemes élvezetek s szép foglalkozások embere volt s barátja és előmozdítója mind annak, ami ezek körébe tartozott. Buzgólkodott a képzőművészeti társulat érdekeiben, s áldozott magának a művészetnek érdekében. Amit nála sokkal gazdagabbak nem tettek: maga is festetett néhány képet jelesebb művészekkel maga számára, amit külföldön minden vagyonos és művelt ember megtesz, de ami nálunk, ritkaságánál fogva, említésre méltó.
Pár év óta ritkábban lehetett találkozni vele a fővárosban, hol azelőtt a társadalmi s művészi mozgalmakban oly tevékeny részt vett. Egy súlyos és következményeiben veszélyes betegség, melynek hosszas szenvedések után áldozatul is esett, a magányba vonulásra késztette. A Duna mentén, nem messze a fővárostól, a fehérmegyei Duna-Pöntöle, e bájos fekvésű s dús tenyészetü falun kivül feküdt ízletes lakhelye, kert közepette, mely ritka szép és gazdag rózsagyűjteményéről nevezetes.
Egészséges korában is e kis Tusculanumban talált menedéket a világ zaja elől, s büszkélkedő gyönyörrel ápolta felséges virágait. Élete utolsó éveiben sem lett hűtlen hozzájuk. Családja nem lévén, a természet és a szép ölén lelte föl enyhületét. Itt barátai, különösen zenész és festő ismerősei, rokonai társaságában feledte fájdalmait s édesitette meg magának az életet.
Az idén utóljára látta virulni s elvirulni szép rózsáit. Most már csak sírjára hullhatnak levelei, mert alig 44 éves életének s szenvedéseinek e hó 7-dikén vetett véget a halál.
—á—r—
A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.
