Várostörténeti kutatásaim során talán a legszomorúbb események közé tartoznak az 1950-ben végrehajtott kitelepítések. Ezek nem kerültek címlapra, a korabeli propagandasajtó természetesen igyekezett eltitkolni minden ezzel kapcsolatos információt, a hírek ebben az időben inkább a városunkba érkező szovjet sztahanovistákról szóltak, akik az általuk bemutatott munkamódszerrel próbálták felgyorsítani az építkezés amúgy is feszített tempóját, de a jelenlegi történelemkönyvek is csak érintőlegesen említik történelmünk egyik legborzasztóbb tisztogatását.
Kérem engedjék meg, hogy röviden felidézzem a történteket, és az ehhez vezető események sorozatát.
Dunapentelén, a II. világháborút követő földreform során kilenc nagybirtokból teremtették meg a szétosztható földalapot, melynek célja a nagybirtokrendszer megszüntetése és a földműves nép földhöz-juttatása volt. Ennek köszönhetően 1945. április 28-ig 1285 holdat 106 családnak adtak át majd május 2-ig még a többit, amikor a földosztást gyakorlatilag befejezték, ám a parasztság még nem lélegezhetett fel teljesen.
A Magyar Dolgozók Pártjának főtitkára 1948. augusztus 20-án kecskeméti beszédében hirdette meg a “kuláküldözést” mint a szocializmus építésének, a mezőgazdaság kollektivizálásának fontos eszközét. Az államhatalom az úgynevezett kulákokat a kapitalista rendszer utolsó maradványainak, a mezőgazdaság átszervezésének fő akadályozóinak tekintette. A kulákokat a “dolgozó nép” ellenségének kiáltották ki, és megindult a béreseket foglalkoztató módosabb parasztok módszeres üldözése. Kuláknak az minősült, akinek 25 hold vagy annál több szántója, 5 hold vagy annál több szőlője volt, továbbá a cséplőgép-tulajdonosok és malmot üzemeltetők.
1948. november 27-én hozott központi határozattal megkezdődött szovjet mintára a kollektív gazdaságok kialakítása, ez azonban már az elején nehézségekbe ütközött, mivel a parasztok ragaszkodtak a földtulajdonukhoz. Leginkább azok tiltakoztak, akik 20-25 holdon felül gazdálkodtak, hiszen ezek életképes, önálló árutermelésre alkalmas birtokok voltak. Megtorlásként, jobb belátásra kényszerítés céljából ezért 1949 év elejétől már készültek a kuláklisták, minek köszönhetően óriási terheket róttak rájuk, folyamatosan emelték az állami begyűjtés normáit. Amennyiben ezeket nem tudták teljesíteni – akár a rossz termés vagy az időjárási viszonyok miatt -, megjelentek az államvédelem emberei és megkezdődött a padlássöprés.
A kulákokat megbélyegezték, igazolványukban ott virított a nagy K betű, amely iskolás gyermekeik neve mellett is szerepelt az osztálynaplóban. Gyerekeiket középiskolába csak nehezen vagy egyáltalán nem vették fel, legfeljebb lakóhelyüktől távol, felsőoktatási intézménybe pedig még a legjobbak sem kerülhettek. A nagypolgárság, az arisztokrácia vagy a régi politikai elit tagjait is megbízhatatlanoknak ítélték. Sokukat kiköltöztették a házukból, vagyonukat elkobozták, őket pedig lepusztult kényszerlakhelyekre telepítették ki, vagy munkatáborokba zárták.
A cél, hogy a társadalom szövetét szétszaggassák. Ha egy faluból csak három családot elvittek, akkor a többi garantáltan gyorsabban „masírozott be” a TSZ-be.
1950. november elején Dunapentelén rendkívüli tanácsülésen állították össze a helyi kuláklistát. Sajnos a végrehajtó bizottság ülésének jegyzőkönyve a levéltárban már nem megtalálható, az akkori tanácselnök pedig többszöri próbálkozás ellenére is elzárkózott az érdemi válaszadás lehetőségétől, így továbbra sem tudunk semmit arról, hogy pontosan mi alapján történt a családok kiválasztása.
Ilyen hangulatban érkezett el 1950 november 30-a. A családok már a lefekvéshez készülődtek, miközben rendőrök lepték el a falut, és elkezdték kézbesíteni a kitiltási határozatokat, melynek során a helyi rendőröket kikapcsolták az akcióból. Az addig becsületes, dolgos emberekből hirtelen közbiztonságot veszélyeztető bűnözők váltak.
A közös háztartásban élőkre vonatkozó azonnal végrehajtandó kitiltási határozat, mely ellen fellebbezni természetesen nem lehetett rögzítette a kitiltás tényét, és egy rövid indoklás, miszerint a további tartózkodás Dunapentele területén a közrend és a közbiztonság szempontjából aggályos és káros. Ennek következtében teljes családokat telepítettek ki, ingó- és ingatlan javaikat lefoglalták, állami tulajdonba vették. Az államosított lakóépületekbe ezt követően vállalatok települtek, telephelyeket, ideiglenes szállásokat hoztak létre.
A listán szereplőket öt felé telepítették: Szarvasra, Kondorosra, Túrkevére, Hajdúnánásra és Püspökladányba, ahol a helyi kulákokhoz szállásolták el a családokat, s jobb esetben a szállásadó megosztotta velük a házát, de volt olyan kitelepített is, aki istállóba került. Állandó ellenőrzéseknek voltak kitéve, és a kijelölt lakhelyet nem volt szabad elhagyniuk.
Farkas Lajosné, Juliska néni, aki november 30-án csupán 27 éves volt, így emlékezett vissza a sorsfordító napra:
– Legfőképpen azt nem értettük, hogy ha a papának szól az idézés, nekünk miért kell mennünk a kicsikkel, s főleg miért szerepeltünk úgy a papíron, mint akiket a papa tart el? Az addig rendben volt, hogy egy tanyán éltünk, de külön háztartásban. Ellenkezni azonban nem mertünk. Azt ugyan el kell ismerni, hogy a rendőrök jóindulatúak voltak és türelmesek, de mégiscsak fegyver volt a kezükben.
Annyi holmit vihettek magukkal, amennyi a szekéren elfért, a két lóból két tehénből pedig egyet-egyet. Valamelyik rendőr megsajnálta őket, és így szólt:
– Vágtak már disznót? Szúrjanak le gyorsan egyet. Vigyék magukkal…
Először tiltakoztak. A deportált zsidók jutottak eszükbe. Mire is gondolhatlak volna másra? Ki tudja, mi lesz útjuk végcélja, ott aztán mindent elvesznek… Végül hajlottak a szóra, a leölt disznót úgy ahogy volt, földobták a szekérre.
Közben Andris egyre rosszabbul lett. Lázgörcsöt kapott, a szemei fönnakadtak. De menni kellett. Könyörögtek, legalább őt hagyhassák itt a rokonoknál, nehogy meghaljon útközben. A rendőrök visszautasították a kérést, csak annyit mondtak a családfőnek:
– Vigyék magukkal. Jóember, ide nem jönnek vissza, soha többet!
Míg a vasútállomásra értek, a két asszony szaladgált a szekér körül, hol az egyik, hol a másik síró gyereket nyugtatgatva. Összesen 42 pentelei család várakozott a peronon. Végképp nem értették, ki válogatta őket össze és mi szerint: a Dóra uraság, Pálmai jegyző, tanyasi paraszt… Farkas György és Pálmai jegyző döbbenten néztek össze. Délelőtt találkoztak, amikor az öreg Farkas békekölcsönt jegyeztetett. Nem gyanakodtak még semmire…
– Fogalmunk sem volt arról, hogy mit akarnak tőlünk és hova visznek – emlékszik vissza Farkas Lajos. – Nem foglalkoztunk mi akkoriban politikával, túrtuk a földet reggeltől estig, néha a szánktól vontuk el a falatot, hogy a háború után lepusztult gazdaságunkba jószágot vehessünk. Mi negyven holdon gazdálkodtunk, de a felét béreltük. Ezért a földért csukták ránk a marhavagon ajtaját. De akkor, kérdem én, a Gölöncsér Imrét, akinek a házán kívül csak egy lova volt, miért vitték el?
A vagon résein keresztül lesték, merre halad a szerelvény. Elhagyták Budapestet, s amikor átértek a Tiszán is, teljesen kétségbeestek. Úgy gondolták, nem állnak meg Oroszországig. Tévedtek. Farkasék Püspökladányba kerültek.
Enyhülés csak Sztálin halála után volt érezhető, oldódtak a szigorúságok, 1956. október 9-én pedig a sztálinvárosi rendkívüli tanácsülésén elismerték az elkövetett hibákat. Az elkövetett bűnöket, és az ezzel járó következményeket viszont ezzel már nem lehetett jóvátenni.
Vajon hogy lehetne elfelejteni azt a sok szenvedést meghurcoltatást, amiben részük volt azoknak, akiknek bűnözőként kellett elhagyni őseik földjét? A veszteség óriási, és nemcsak a tragikus egyéni, családi sorsok miatt.
A fiatalabb generációk nevében itt szeretnék köszönetet mondani mindazoknak, akik hozzájárulásával méltó módon tudunk megemlékezni a kitelepítettekre, és mindazon történelmi bűnökre, melyből tanulva törekedhetünk arra, hogy ez soha többé ne történhessen meg újra. Emlékezni, és emlékeztetni. Hogy legyen mit továbbadni az utódoknak is, hiszen mint tudjuk: A múlt ismerete nélkül nem lehet jövőt építeni.
A 2011-ben felavatott emléktábla az épület oldalán többek között arra is figyelmeztet: soha többé ne engedjük meg, hogy éket verjenek közénk – fogalmazott az avatóünnepségen Jakóné Fekete Teréz, korábbi pentelei tanító, tanár Dunaújváros Díszpolgára.
P. Fekete István, pentelei gyökerekkel rendelkező író pedig a következő gondolatokkal egészítette ki:
– Emlékeznünk kell, mert csak az a történelem, aminek írásos emléke van, a többi mese, monda, legenda
Az egyik kitelepített család leszámlázottja dr. Borsos József pedig kiemelte: a kitelepített pentelei családok tragédiája arra is emlékeztet, hogy „voltak, akik az embertelen körülmények között is emberek maradtak”.
Horváth Tamás – dunaujvarosmesel.hu
Elhangzott: 2024. november 29-én a Pentele Klubházban tartott megemlékezésen
