Szabad Nép – 1952. január 13.

Pergel Józsefné, a parasztasszonyból lett
sztálinvárosi brigádvezető

A Sztálinvárosba robogó autóbusz utasai felfigyeltek egy idősebb asszonyra: szoros kis kontyát ősz szálak szőtték át, arcát zegzugos ráncok barázdálták. De olyan fiatalos hévvel beszélt Sztálinvárosról, mintha az ő keze nyomán épültek volna az ifjú utcák, mintha ő emelte volna az öntöde falait.
Oldalra hajtott fellel leste a pillanatot, amikor egyszerre tárul ki a város képe s diadalmasan pislogott az utasokra. Azokra meg átragadt az öröme, önfeledten csettintgettek, bólogattak, majd halkan megkérdezték egymástól: ki ez a boldog asszony?
– Pergel Józsefné – mondta egyszerre az autóbusz soffőrje meg egy baboskendős fiatal lány, olyan hangsúllyal, melyben egy kis méltatlankodás rezgett, hogy nem ismerik Pergelnél.
Mert Pergelnét mindenki ismert Sztálinvárosban.
Tizenhárom gyermekes parasztasszony, aki gazdasági cselédként robotolt grófi birtokon, kuláktanyákon. Az örök szolgaság, a sok gyerekszülés, gyerektemetés elnyűtték, elkoptatták. Tavaly került Sztálinvárosba, ahol a női építkezésen brigádvezető lett.

Odahaza látogatom meg Perkátán, ahol egy csendes kis falusi házban lakik a családjával öt gyerek zsibong körülötte, a hatodik, a legnagyobb a néphadsereg tisztje. A legkisebbik ötesztendős, maga készítette játékkal zörög a sarokban, vasdarabokból, fahulladékból állította össze. – Újító – villan Pergelné szeme.
A gyerekeiről beszél. – Hét elpusztult a tizenhárom közül. Nem kellett volna elpusztulniok. A mai szemmel, a mai világban életben tudtam volna tartani valamennyit. De hát olyan elesett voltam, olyan nyomorult! Egy óra járásnyira lakott az orvos Nem mertem kis bajért zaklatni, csak mikor már nagyon oda volt a gyerek. Patikára se telt, mondta is az orvos: én felírom, jó aszszony, csak aztán… S hümmögött, mint aki tudja, hogy hasztalan fáradozik, ha egyszer nem tudom előteremteni a gyógyszert, meg a csibelevest… Egyszer a kendőmet vittem a patikushoz, mert csak pár krajcár csörgött a zsebemben s úgy rimánkodtam, hogy adja ki az orvosságot. Ő meg egy ujjal seperte odébb a kendőt. – Mit kezdjek én ezzel a kosztolt kendővel…
Másik gyerekemet a javasasszony kúrálta a másvilágra. Volt, amelyiket a mezőn szültem meg, kapálás közben s a kötőmben vittem haza.
Sorra veszi valamennyi elpusztult gyerekét. – Olyan világban éltem – mondja elborult arccal -, hogy azon tusakodtam: a halott gyereknek vegyek-e koporsót, a betegnek orvosságot, vagy az élőket etessem az árából, hogy megmaradjanak.
– Nyolcéves koromtól kezdve ökröket vezettem a vetőgép előtt a grófi birtokon. Írni se tanultam, nem eresztettek iskolába. “Az iskolának nincs szüksége rád, az ökröknek megvan! – mondotta az ispán. Úgy mentem férjhez, hogy a nevem helyett keresztet kapartam a papírra. Egy kulákhoz szegődtünk el a férjemmel kapásnak. Aztán jöttek a szovjet hősök, jött a felszabadulás. Ez alatt a hét esztendő alatt születtem én meg, higgye el lelkem – fordul hozzám – hiába csüngött rajtam egy rakás gyerek. A férjem a pentelei építkezésre jelentkezett, én meg elrendeztem a házam táját s mentem utána.

Az ötös főépítkezésre kerültem. Féltem ám nagyon, meg kell vallanom. Mezei munkához voltam szokva, gondoltam mi lesz itt én velem, kinéznek maguk közül a többiek, hisz semmit sem tudok Azt se, hogy mi az a százalék, meg hány köbméter, amit talicskázok, egyszóval semmit az égvilágon! Csak járt a kezem, csak lestem, hogyan csinálják mások. Aztán egyszer rámszólt az egyik fiatalasszony: idenézzen, Pergel mama, itt fogja a talicska szarvát, így könnyebb. A másik meg kitanított, hány talicska tesz ki egy köbméter homokot. S egyik estemunka után – emlékszem jól, mert nem lehet azt elfelejteni – együtt maradtunk, hogy új brigádvezetőt válasszunk. S egyszerre csak innen is, onnan is hallom a nevemet. – Mit akartok tőlem? – Hát hogy én legyek a brigádvezető. – Én? – s csak törölgettem a homlokom, úgy elöntött a forróság.
– Maga hát! Magát választjuk.
Hogy én egy nyolctagú brigádnak legyek a vezetője?! Elsírtam magam. Csurom víz lett az arcom. Másnap már nekibátorodtam, kieszeltem kinek, hogyan lehetne még jobban hasznát venni. “Már szervez Pergel mama” – mondották az asszonyok és megölelgettek.
Újra előveszi a táskáját, a táskájából a tokot, a tokból a vastag selyempapírréteget, melyből a tagkönyvét bontogatja ki. – Együtt őrzöm a tagkönyvemet, meg a fiam képét. – Mondani akar még valamit, de elresteli magát, zavartan köhint. – Az ember ki sem meri ejteni, ami megfordul a fejében, mert olyan szép az. A fiam a néphadsereg tisztje. Sári lányom idejön vasbetonszerelőnek. Mariskát is idehozom kőművesátképzősnek. Ferkót villanyszerelőtanulónak. Mind együtt dolgozunk, az egész család.

– Mondd el Rákos elvtársat – kéri Mariska, élénkszemű, barna kislány s a lábához kuporodik. A többiek körülállják. Látszik rajtuk, hogy ezerszer hallották már, kívülről tudják minden szavát, de nem győzik elégszer hallani.
– Olyan tisztesség ért engemet – kezdi Pergelné és sóhajt. Mosoly röppent fel ilyen vidám kis sóhajokat. Aztán meg a fejét rázza, mert szavakkal ki sem tudja fejezni, hogy mit érez. – Rákosi elvtársnál jártam küldöttségben, amikor arra kértük, hogy Dunapenteléből Sztálinváros legyen – mondja végül.

Városnév születik

Sári abbahagyja a krumplihámozást, Mariska szájmozgással kíséri az anyja szavait:
– Nem akartam hinni a fülemnek, amikor szóltak nekem. Hogy én szemtől szemben álljak Rákosi elvtárssal, én, aki a jegyző elé se jutottam húsz álló esztendeig. Úgy vert a szívem, majd kibökte a bordámat. Azt se tudom, hogyan kerültem Budapestre. Egyszer csak ott állok a nagy terem közepén és két kézzel kapaszkodom a kis mérnöknőbe, mert az izgalomtól alig álltam a lábamon. Földes elvtárs meg egyre biztatott: Ne izguljon már no!
Az “újító” Jani magasba vonja szemöldökét, pontosan tudja, mi következik, pirosra gyullad az arca az örömtől. Mariska meg szemével nógatja az anyját, jaj, mondja már, folytassa.
– Aztán belépett Rákosi elvtárs… Mintha minden izgalmamat egyszerre elvágták volna. Olyan nyugalom szállt meg, nem is tudom szavakba foglalni azt a nyugalmat. Kezet fogott velem, tenyerében tartotta a kezemet, melyből alig tudtam kisúrolni a téglaport. És apróra kikérdezgetett. A falumbeli aszszonyokról kérdezősködött, vajjon ők tudják-e, mi lett belőlem Pentelén, s kedvet csináltam-e nekik, hogy idejöjjenek. S azzal búcsúzott el, hogy ígérjem meg neki: megtanulok írni. Vagy tán nem akarok levelet írni a hadnagy fiamnak?
– Rákosi elvtárs nevét már le tudja írni édesanyám! – szól közbe Mariska. – S húsvétra levelet ír a bátyámnak.
– Tán még előbb – veti közbe Pergelné. – Az olvasás megy, mint a vízfolyás! S ha néha nehezen megy valami, eszembe jut, mit szólna Rákosi elvtárs, ha nem tudnám megcsinálni. Nekidurálom hát magam, mert tisztán akarok én őelőtte állani.
A fejét ingatja, fészekhez hasonló kis kontya meg-megrezzen. Tán azért is szeretnek itt engemet, mert megtanítottam az asszonyokat, hogyan kell elfelejteni, hogy az ember valamikor öreg és fáradt volt.

Palotai Boris

Építők Lapja – 1952. február 26.

ÖRVÖS LAJOS:

SZÍVVEL ÍRT BETŰK…

AZ AUGUSZTUS VÉGI NAP sárgán csillant az épülő falakon s úgy ragyogta be a síkságból kiemelkedő hatalmas házakat, mint valami éjszakai építkezésnél a reflektor… Csak a szél ne fújt volna, mert felkavart minden port, akár a sivatagban.
Az asszonynak telistele volt már a szeme, hát behúzódott egy fal mögé, az ember meg odament utána, lapáttal a vállán.
– Nézd a – mutatott egy távolabbi házra, amelyet körbefogtak a pallók. Azt a nők építik..
Az asszony kidörzsölte szeméből a port s levetette kendőjét, hogy megigazítsa a haját. Olyan ötvenéves forma volt: alacsony, szélescsontú, hallgatag. A bőrét valamikor régen még kicserzette a pusztai szél, s szinte nyűhetetten lett. Éppen csak barázdákat vésett belé az idő, a régi hosszú idő, amikor egy nap gondja száz nappal is felért. Tömött őszes haja most kibomlott…
A férfi meg elmélázott ezen s eszébe jutott sok keserves év… Évek erdeje, a traktor kuláktól-kulákhoz, nyomorúságból-nyomorúságba vetődtek… S elvonultak szeme előtt a tanyák, a szőlők, ahol rogyásig dolgozott s az évszakok csak annyi változást hoztak, hogy egyszer kikapált, másszor meg be. Az öröm meg pillanatnyi volt, ha összebújt a vackon ezzel a csontosbarna asszonnyal alkony s hajnal közt a hidegben…, de csak még nehezebb lett, hogy született a gyerek…, hiszen bánatból született s újabb bánatot hozott. Az irtóztató kötél most elszakadt, amely a nyomort, a megaláztatást,a rabságot bogozta családjához.

Tevan Zsófia és a női építkezés

Az asszony kibámult a fal mögül, a nyakát meg felfelé nyújtogatta… Hogy azt a hatalmas házat a nők építik… Az állványok, mint óriási gombostűk tűzdelték körül a falakat, a vödrök ég s föld közt himbálóztak a kötélen, elnyújtott kiáltásokat hallott, aztán éneket is a magasan futó pallók felől, ahol bekötött fejjel, habarcsos kanállal, meg tudja a csuda mivel járkáltak a lányok.
– Hát ide jössz?
Az asszony kilépett a fal mögül a szabadba s körülnézett… köröskörül épült a város… az üres ablakokra, ahol most a szél viháncol, képzelete szelíden felrakta a függönyt, a szobára meg, amely csak malteroskockának látszott, ráfestette a virágos mintát..  és nem merte tovább gondolni…
– Vigyázzon öreganyám! – bökte oldalba egy taligás fiú s már odébb is ment a hepehupákon. Az ura felnevetett, ő meg igazított kicsit a haján a kendő alatt, aztán elmosolyodott maga is… Öreg vagyok?… Na, majd meglátjuk…
Harmadnap már ő is az épületen dolgozott. A kendőt jól megszorított a fején, s kék vászonnadrágot húzott fel, mert ebben a kutya szélben mégsem illik a szoknya…
– Pergel néni, hozza már a maltert! – kiabálták a kőműveslányok.
– Hozom, csak győzzétek!
Pergel néni, azt a deszkát! Pergel néni, sikálja fel a szobát! – szólt a munkavezető, az Éva. – De úgy, hogy ez lesz a magáé… S már csattant a vizes rongy a padlón.
– Pergel néni az ablakokat! Iderakja majd a függönyt.
S az újságpapírral fényesíteni kezdte az üveget.
Egy napon Éva, a munkavezető, aki ide-oda lótott futott, behívta Pergelnét a parányi irodahelyiségbe.
– Pergel néni, az építésvezető megvan elégedve nagyon a munkájával. Ezentúl maga vezeti a segédmunkás-brigádot. – Most már maga felelős érte, hogy rendben menjen a munka…!
– És már szaladt is…
Egészen lehűltek az őszi reggelek. A munkások, főként a nők, felöltöttük azt a kék vattával bélelt kezeslábast amely még a szibériai télben is meleget tart…
De hát fordulóban volt már az évszak. Pergelék Járáspusztáról Perkátára költöztek s megígérte az építésvezetőnő, hogy amint lehet, a városban kapnak lakást.
Esténként az asszony elgondolkodott a teherautón, amely hazafelé szállította őket. Oldalán állt Etelka, a leánya. Ő most a gyárépítésnél dolgozik. Ott volt az ura, a sztahanovista kubikosbrigád tagja. Pergelné kibámult a teherautóból az ugráló dombokra s túl a dombok hullámzó vonalán messzire elnézett; melegség öntötte el, pedig ugyancsak fújt a szél… Pista fiára gondolt ,aki nemrég lett hadnagy… Úgy érezte, kimondhatatlanul sokat köszönhet új életének… s már azt is tudta Pergelné, hogy kinek köszönheti ezt az új életet…
A síkság közrefogta az országutat, csoportföldek húzódtak errefelé. S hirtelen arra gondolt, milyen szép volna, ha azt a várost, amit ő is épít, amelynek házai erre az új világra néznek, úgy hívnák: Sztálinváros…
– Éhesek már biztosan a gyerekek… – szólalt meg Etelka s összébbhúzta magán a kabátot.
Odahaza volt három gyerek… – ilyentájban már türelmetlenül várták őket. A tizennégyéves Laci és Mária, meg a hétéves Jancsi. Az asszony boldogan sóhajtott.
– Hiszen van odahaza ennivaló… ad nekik Mária, ha éhesek…
A következő napon félrehívta Évát, a munkavezetőt s kicsit szorongva elmondta neki, hogy mire gondolt ő a teherautón. Évát is magával ragadta a gondolat. S ízlelgették az új nevet, a szél meg elkapta, s vitte, vitte…. hogy hogy nem, már egyre többen mondogatták az épülő házak, gyárfalak között: Sztálinváros…
Egy napon küldöttség kereste fel a pentelei pártbizottságot. Pergelné is ott volt. Elmondták, miért jöttek s a párttitkár szeme felfénylett, mikor először hallotta szájukból a város új nevét…
Leültette őket, a munkáról, a jövőről beszélgettek, s közbe-közbe is felbukkant a szavak, a tervek öröméből immár ismerősen: Sztálinváros. Néhány nap múlva hivatták Pergel Józsefnét a pártirodába. A titkár hangja ünnepélyes volt, mintha ő maga sem tudná, hogyan fejezze ki magát:
– Készüljön fel Pergel elvtársnő ma este… holnap Budapestre utaztunk küldöttségben és személyesen mondjuk el Rákosi elvtársnak a pentelei dolgozók kívánságát: november 7-re, a Nagy Októberi Forradalom ünnepén Sztálinvárosnak akarjuk elnevezni Dunapentelét..

 

A zömök, barna asszony úgy érezte, kemencénél is jobban melegíti a kezeslábas s elpirult, mint egy kislány… Ugyan mivel érdemelte ki, hogy megláthatja Rákosi elvtársat, beszélhet vele. Hiszen nem csinál ő egyebet, mint hordja a maltert, a téglát, mossa a padlót, az ablakot, befűt a kályhákba, hogy száradjanak a falak… Miért éppen ő… De titokban meleg büszkeség járta át szívét… olyannyira, hogy fájt is, mint, amikor kicsinyét hordozta a szíve alatt… s elhomályosult a szeme…
– Pergel néni!…  – buggyant ki a pártbizottság titkárának száján, aztán csak összeráncolta a homlokát s nem szólt többet.

A DUNA FELETT keringtek a sirályok s olyan tisztán látszottak a hegyek, mintha közelről nézte volna az ember.
A pentelei küldöttség csendesen lépkedett a pártközpont folyosójának futószőnyegén. Pergel Józsefné, mintha álomban járt volna, amikor beléptek a fogadószobába. Mind izgatottabb lett, alig bírt egy helyben állni a többiek közt… S akkor egyszerre kinyílt az ajtó. Megjelent Rákosi Mátyás… barátságosan mosolygott s nyújtotta kezét, Pergelné pedig, amióta megpillantotta, csodálatosan megnyugodott… S miután előadták a kérést, Rákosi elvtárs meleg pillantása arcról arcra szállt, aztán külön-külön is elbeszélgetett mindannyiukkal…
Óh, az a pillanat, amikor feléje fordult…
– Hogyan került Dunapentelére? – kérdezte barátságosan.
– Vágytam oda… – felelte az asszony.
– És megelégedett? Nem nehéz a munkája?
– Nagyon jól megy nekem a munka… amikor el akartak helyezni az épületről könnyebb munkára, visszakértem magam…
Rákosi elvtárs egy pillanatig elgondolkozva nézett rá, aztán a küldöttség felé fordult.
– Átképzős tanfolyamra kellene mennie…
– Nem tudok olvasni… – mondta halkan az asszony, s kicsit lefelé nézett.
De Rákosi elvtárs biztató szavára újra felemelte fejét.
– Meg kell tanulnia!
Pergelné elmosolyodott.
– Idős vagyok én már arra… sok családom van… nagyobb a gondom…
– Ha egy hatéves gyerek meg tud tanulni írni, hogyne tudna egy szorgalmas munkásasszony?
Pergel Józsefné úgy érezte, különös fordulat állt be életében. Hiszen az utóbbi években csodálatosan alakult át egész élete, családja sorsa, de így még sohasem töltötte el a büszkeség… Írni tanulna most?… Amikor hat gyermeket megszült már, s úgy is boldog az élete?… De hiszen minden dolgozó embernek boldognak kell lennie ezen a földön, s ahhoz talán kevés is, amit ő ad…

A TÉL BEKÖSZÖNTÖTT Sztálinvárosba, A léghuzam át és átjárta az ablaktalan, ajtótlan épületet, de a munka nem állt meg egy percre sem.
Pergelné, ha lejárt a munkaidő s hazatért Perkátára, elővette a gyerekek olvasókönyvét, palatábláját s ahogy aludtak, megpróbálta ő is az első betűt… Kicsit nagy volt, meg nem olyan szabályos, mint a könyvben, mert remegett a nagy igyekezettől a keze, de azért sikerült. Leírta az “a” betűt, az “o” betűt, meg még jónéhányat s elnézte sokáig, összefűzni már nehezebb volt őket. Csakhogy Etelka észrevette ám, miben sántikál az anyja s odaült este melléje. Hol meg a férje segített s végül a kisebb gyerekek is… az egész család. Ha bent maradt munka után a városban s még nem kezdődött a gyűlés, akkor is behúzódott az egyik épületbe s a rácsos, nyílt kokszkályhánál téglára fektette a papírt s úgy körmölt. Már kisebb szavakat is le bírt írni. Néha kikapta keze alól a papírt a léghuzam s kicsit bosszankodott, aztán meg nevetett: “Fussál, hiszen leírlak én újra, csak szerezzek egy kis papírt…”
– Talán az egyetemre készül Pergel néni – tréfálták a lányok, mert azok mindenkibe belekötnének, csakhogy nevethessenek.
De az asszony nem haragudott érte, hiszen maga sem tudta már, miféle tudományra jut el még az írásával. S egy nap, amikor a taggyűlésen tagjelöltből ünnepélyesen párttagnak nyilvánították, s elszorult nagyon a torka, azt találta mondani:
– Március 9-re megtanulok írni… és levelet írok Rákosi elvtársnak.
Utána meghökkent már kicsit, nem nevetnek-e majd rajta, de bizony mindenki örült, ezt olvasta le az arcokról s meg is tapsolták.
És odahaza a kis falusi házban, meg az épületek zugában vörös ujjakkal rajzolta egyre a betűket. S már gondolatban, ha nem is tudta volna még leírni, megszövegezte Rákosi elvtárs születésnapjára a levelet. Olyan kópertát szeretett volna küldeni, amilyet Etelka kapott az újpesti pártbizottságtól: zászló volt rajta, meg kis piros csillag búzakalásszal – a párt jelvénye…
– Pergel néni! – szaladt oda hozzá egy nap Éva, a munkavezető. – Győjjön már be egy kicsit az irodába, engem a szakszervezetbe hívattak s nincs, aki vigyázzon, mert eltört a kulcs s most hoznak újat.
– Vigyázok én szívesen, csak ne időzz sokáig, mert az én időm is drága.
– Éppen csak futok s jövök!
Az asszony leült odabent az asztalnál s hallgatta egyfelől a tűz duruzsolását, másfelől meg a szél zúgását. De nem bírt ülni soká tétlenül. Mit csináljon? Itt nem hordhat maltert, nem adogathat téglát, nem fényesíthet semmit… Akkor megpillantott egy nagy szelet papírt s heverő ceruzát…
Nem is a betűkre gondolt, amit máskor mindig elképzelt előre, mielőtt leírta volna.. most csak úgy elgondolkodott, néha meg kitekintett a havas házakra… majd ilyenbe költözik ő is nemsokára… És újra lefelé nézett a papírra, most nagy figyelemmel, mintha a legmagasabb emelet pallóján járna, vagy még annál is figyelmesebben… s nem is az ujja, hanem dobogó szíve vezette a ceruzát a papíron, amikor éles kacskaringós betűkkel leírta:

S hogy szemével látta, ily gyönyörűen tud írni, hirtelen, felcsuklón elsírta magát s míg az ablakon át bámészan nézték ujját a malterosfiúk, írta tovább a levelet

A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.