Dunaújvárosi Hírlap – 1964. augusztus 20.

Megnyílt a Vasmű Klub

Egy előadóterem, klubszobák sora, társalgó-helyiségek – külsőleg ez a Vasmű új klubja. Valódi képét azonban nem ezek adják meg, hanem az a társadalmi és kulturális élet, aminek Vasmű-viszonylatban központja lesz.
– Tartalmas, az egész üzemet összefogó művelődési fórummá szeretnénk fejleszteni – határozza meg a klub célját Molnár Andrásné, a Vasmű kultúrigazgatója. – Minden nap más KISZ-alapszervezet tartja majd itt a taggyűlését, klubestjét, így havonta sor kerül valamennyire. Emellett kötött programok és kötetlen foglalkozások sorával biztosítjuk, hogy mindenki megtalálja az őt érdeklő elfoglaltságot, szívesen járjon szórakozni, pihenni a klubba.

A papíron régen elkészült tervek most már sorra meg is valósulnak. Szerda este nyitották meg az új Vasmű Klubot, s a művelődési intézmény már első este változatos programok színtere volt. Megindult a klubélet is.
– Augusztus 20-án – mondja Molnár Andrásné – külföldi vendégeink érkeznek. Dunaújvárosba látogat a lengyel fémipari dolgozók arany éremmel kitüntetett, 86 tagú Rzeszowiacy ének-, zene- és táncegyüttese. Baráti találkozót rendeznek a klubban az ének- és a tánckarral, este fél nyolckor pedig ünnepi műsort adnak a Szabadtéri Színpadon, vagy rossz idő esetén a Vasmű kultúrtermében.
A Vasmű Klub változatos programot ígér látogatóinak. Helyet kap itt az oktatás, olvasóterem, társasjátékok, zenegép s más szórakozási lehetőségek várják a klubtagokat. Az új intézmény munkáját még csak a tervekből lehet megítélni. Ezek viszont arra vallanak, hogy a Vasmű Klub jelentős művelődési otthona lesz a városnak.

Nyolcemeletes garzonház, klub és áruház

Dunaújvárosi Hírlap – 1964. augusztus 28.

KÉTFÉLE ÍZLÉS, KÉTFÉLE SZEMLÉLET

Szükséges megjegyzések egy héttel a Vasmű Klub megnyitása után

Egy hete nyitották meg a Dunai Vasmű dolgozóinak klubját. Külsőségeiben páratlan szépségű kulturális intézménye ez Dunaújvárosnak. Finta József tervező (néhány hibától eltekintve, amelyekről a műszaki átvétel idején írtunk) egészében lenyűgöző szépségű otthont varázsolt a Vasmű dolgozóinak. Méltót arra, hogy a szocialista kultúra egyik jelentős központja legyen a városban.
Lassan, tapogatózva költözik be az élet az új klubba. Egy hét után csak elhamarkodott véleményt lehetne mondani arról, hogy milyen lesz az a tartalom, mely kitölti majd az új, tetszetős formákat. Az új törekvésekkel, igényekkel együtt biztosan helyet kér az üvegcsarnokokban a régi is. Az elavult ízlés, szemlélet és igény, amit sajnos nem lehet csak úgy kívülrekeszteni sehonnan. És ez nem jóslat. Máris jelentkező valóság.
Megfontolandó: elhallgassam-e bizonyos hibák jelentkezését, csak azért, hogy az ünneprontás vádját elkerüljem, vagy vállaljam a kákán is csomót keresők olcsó népszerűségét, és csemegézzem a hibákon. Más szándék vezérel. Vannak esetek, amikor becstelenség a tényeket elhallgatni.
Nem vitatható a jószándék, amellyel az új klubot otthonossá, praktikussá akarták varázsolni a berendezők. Nem vitatható az a jószándék sem, amely a kulturális tartalom első jelentkezési formáját megjelölte. De vitathatók a következmények.

Az új Vasmű Klubban ugyanis kétféle ízlés harcol. Egy nagyvonalú, széleslátókörű, igényes ízlés, amely a belső terek kiképzését, elrendezését és célszerűségét meghatározta, s ehhez válogatta össze az építőanyagokat, színeket és formákat; és egy másik ízlés, amely kilépve a hagyományos lakáskultúra szűk köréből egy társadalmi célt szolgáló létesítményben társadalmi rangra óhajt emelkedni, a maga kicsinyességével, igénytelenségével.
Miről is van szó? Arról, hogy a tervező által elképzelt belső tér áttekinthetőségét sikerült tökéletesen elrontani a rózsaszín csíkos vitrázs függönyökkel. A hallba belépő ugyan megsejti az egész épület nagyszerűségét, mégis úgy érzi, hogy egy múlt századbeli kifőzdébe, vagy egy “lakására sokat adó” háziasszony konyhájába toppant. A klubszobák egymásba nyíló üvegajtóit bizonyos meggondolások folytán le kellett zárni. De az üvegajtó fölé felkerültek a karnisok is, a függönyökkel. Ez teljesen szeparálta a kis klubszobákat. Az utcára nyíló falnagyságú ablakok reluxái mögé csipkefüggönyt varázsolt az ízlés, amivel egy intim hálószoba illúziója teremtődött meg.
A tervező elgondolásainak ez a határozott és magabiztos keresztülhúzása pénzbe is került. A tényekhez tartozik az is, hogy a városban élő szakemberek – tervezők, építészek, képzőművészek – felajánlották segítségüket a klub berendezéséhez a klubot üzemeltető szakszervezeti bizottságnak. A segítség azonban nem igényeltetett. Így aztán a “nálunk a pénz – nálunk a döntés joga” szemlélet alapján sikerült a kultúra új fellegvárába a “díszpárna-ízlést” becsempészni, társadalmi rangot adva ország-világ előtt annak a szemléletnek, amelyet lassan már a magánlakásokból is kisöpör az idő.
S ez a formai eklekticizmus még elviselhető lenne, ha nem párosulna egy súlyos tartalmi következetlenséggel, ami a klub életének első pillanatától kísért. És ebből már tréfa nélkül le kell vonnunk a következtetést, mert sem ennek, sem más klubnak nem lehet feladata eszmei zűrzavar előidézése.
Horváth László festményeinek kiállításáról van szó, a szándék itt is dicséretes: egy munkás-festő alkotásaival köszönteni a munkásklub megnyitását. Azonban aki a kultúra területén tevékenykedik, annak nemcsak szándékkal, hanem a következményekkel is számolnia kell. Horváth László kiállítása a Képzőművészeti Alap véleményezése nélkül, népművelési felügyelő tudta nélkül került a nyilvánosság elé. S ezzel nemcsak személyesen Horváth Lászlónak, hanem a szocialista kultúrának is sokat ártottak a klub vezetői. Nem kell sok hozzáértés kimondani a szigorú, de igazságos ítéletet: a kiállított festmények egy tehetséges dilettáns alkotásai. (Horváth Lászlónak számolnia kellett azzal, hogy ha képeivel a nyilvánosság elé lép, a félreértések elkerülése végett munkájáról is a nyilvánosság előtt kell ítélkeznünk).
E tárlat bírálatának szükségét elengedhetetlenné teszik azok a bejegyzések, amelyek a látogatási naplóban olvashatók. “Végre, látunk valamit!” – kiált fel az egyik látogató, ezzel mintegy nullává redukálva mindazt az erőfeszítést, ami a városban a szépművészeti propaganda érdekében Horváth László kiállításáig történt. A napló más helyén ezt olvasom: “A máshol látott groteszk ábrázolások itt (ti. Horváth kiállításán – a szerk.) nem érezhetők.” Vagy: “Az új művészet keresése nem a felismerhetetlen, kifordított, modern formákban van.” Egy további bejegyzés szerint Horváth László festészete a modern festészet, alkotója jó úton halad, mert a “mai igényeknek” megfelelően fest.
És se szeri se száma a dicsérő jelzőknek. (Persze, szép számmal vannak figyelmeztető, bíráló, vagy éppen elmarasztaló vélemények is, sajnos többnyire olvashatatlan aláírással, vagy álnéven). A dicséretek túláradása a dilettantizmusnak szól, szembeállítva vele a művészetet. Egyes vélemények elolvasása után azt hihetné az ember, hogy valami egészen újat, valami magas szinten művészit, az emberi érzések mélységeit találja majd a képeken. Aztán csalódottan állapítja meg, hogy az óvárosi utcák, a Duna-part és néhány emberi arc ügyes, és eléggé élethű lemásolásáról van szó csupán, és nem művészi élményről.
A klub vezetői vettek maguknak annyi bátorságot, hogy e kiállítás megrendezésével figyelmen kívül hagyják azokat az erőfeszítéseket, amelyek városunkban is folynak a művészetet szerető, értő és igénylő közönség kineveléséért, amelyek a giccs és az ízléstelenség makacs befolyását igyekeznek mérsékelni. Még az sem volt drága, hogy félrevezetve a művészet iránt érdeklődő embereket, művészetként tálaljanak nekik olyan munkákat, amelyek művészi értéke nagyon is vitatható.
Persze, hogy azok, akiket sohasem tanítottak meg különbséget tenni a művészet és a dilettantizmus között, az ismerős környezet hű tükörképe láttán felkiáltanak: Ez az igazi művészet! És hisznek a kultúrpolitikusnak, akinek hivatásából adódóan nagyon is jól kéne tudnia, hogy félrevezeti ezeket az embereket.

Tévedés lenne azt hinni, hogy az új Vasmű Klub a megbékélés, a nyugalom otthona lesz. Az a harc, ami a régi és új között folyik a társadalomban és az egyénekben egyaránt, kirekeszthetetlen innen is. Szórakoztatni és nevelni szép munka, de értéke attól függ, hogyan szórakoztatunk és mire nevelünk. S a klub vezetőségének az első naptól tudni kell, melyik oldalon a helye ebben a harcban.
Az első hét krónikájából, persze, mindezt elhallgathattam volna. Hiszen ezek csak epizódjai a klub egészségesen kialakuló, kulturált életének. De már ma sem elhanyagolható epizódok ezek. S mint ahogyan csúnya dolog keresni a csomót a kákán, ugyanolyan csúnya, ha látjuk, hogy nőtt rajta véletlenül, és mégsem szólunk róla.

Nagy Jenő

Dunaújváros /1964
fotó: MTI/Járai Rudolf

Fotók:

• József Attila Könyvtár helytörténeti galériája
• Dunaferr 50
• MTI

A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.