Júniusi rögtönzés

Kemény Dezső

Júniusi rögtönzés

Álom lankasztja ujjamat szárán a tollnak;
lassú dongók papolnak,
oly bágyasztó a nyári délután.

Az ám,
ni, alszom is, fejem lebillen,
az illem
már
messze jár.
Anyósom, ki varrogatva
ablaknál ül pápaszemmel,
feddő hangon hajtogatja:
‘Ülni, írni, csukott szemmel?!”

Balkéz felől, a polcokon kék-sárga-
piros-zöld-barna tarkabarkaság:
könyvek. Mellettük fonnyadoz egy árva,
réten szedett, már hervadó virág,
mert kisleányom ötször is ledobta,
míg a Radarból futva hazahozta.

És jobbról nagy folyóirattorony,
hozzátámasztva áll gitárom,
húrján a napsugár fonal fonálra fon,
míg ablakom a park felé kitárom,

és nézem: mintha tíz év óta látnám
Sztálinvárosnak ifjú, zöld gyepét,
bokrát, virágát, fáját, s szerteszét
– oly ismerős vidék –
ugrándozó, víg gyermekseregét, –
csak három éve még.

Csak három év, és mint egy emberöltő;
még friss a malter, újak a csapok,
miről szóljon, ha nem erről, a költő,
– nem itt születtem, és most itt vagyok.

A holt anyagba, itt élsz, életeddel
kell életet lehelned. Szökni szégyen,
s bár fáj a Lánchíd néha, ne feledd el:
egészen
itt élsz, itt élsz egészen!

Ó, Pentele, Sztálinváros, – falucska,
modern házak és jámbor építők,
ravasz kohászok és csendes kovácsok,
mindenhez értő villanyszerelők,

horgászni járó könyvelők, cipészek,
sétálgató pincérlányok raja,
s ma délután a postások se késnek:
két kis óvónőt kísérnek haza.

Ó, Sztálinváros, jámbor egyszerűség
s hős munkatettek cseppnyi városa,
hidd el, nincs bennem semmi keserűség,
ha néha Pestre gondolok “haza”.

És mennyi szín, ha lépve lassú lábbal
a Sztálin-úton végig ballagok,
Pest és Hajdú, Borsod Zalával együtt
fülembe zengi: ezek magyarok,
más-ízű szóval – mind piros szívekkel
építenek és élnek, élnek itt,
sok ifjú pár indult itt, s tudja: meg kell
maradni, s éli legszebb éveit.

Szülnek, születnek, iskolába járnak,
van technikum és van gimnázium,
Eötvöst olvassák, differenciálnak,
– a városban élnek, nem falun –
s míg a tanárra várnak,
mint egykor mi, papírlabdát dobálnak.

És gondolj arra: itt is jó a hűség,
a ridegség itt éppúgy fájva fáj;
itt is van öröm és van keserűség,
itt is otthon vagy, – ez a Duna-táj.

Te építetted ezt kőből magadnak,
anyagból – élőknek te építed,
ne félj attól, hogy itt magadra hagynak,
fiad, lányod jövőjét szépíted,

s tanulj, míg itt élsz, másokat tanítva,
hogy szebb élet pezsdüljön fel nyomán,
s amíg a város sorsod gombolyítja,
légy élesztő itt – a hősök nyomdokán.

Hogy van itt rút is? Van. Hogy ostobákkal,
frázis-szajkókkal nem mégy semmire?
Hogy visszaélés, sikkasztás, latorság,
hazugság is van?
Eljöttél ide, –
és ezért is jöttél: ne legyen hazugság,
latorság, frázis pusztuljon vele,
és becsülettel és őszinte szóval
teljék a város ember-tengere.

Zúgjon, dagadjon ez a tengerár,
az ifjú város emberének árja,
s a város nőjjön sok-sok éven át
a Duna partján, utcáit kitárva…

Hogyan?
Igen.
Szegényke, felriadt,
jó, hallgatok már.
Csitt, te, kisfiam,
a csokiból holnapra is maradt,
aludj, drágám, már késő este van,

a nap lehullt a kenyérgyár mögött,
a lassú dongók, immár nem papolnak,
Sztálinváros bársonyba öltözött.

A nagyolvasztó ormai fölött
halk nyári szellő feljebb fújja lassan
ezüstös léggömbjét a holdnak.

Еgу-két csillag kihuny fent a magasban,
nincs semmi nesz,
eső szemez,
az Óváros felől kutyák csaholnak.

 

Megjelent: Dunántúl – 1955. október

A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.

Dunaujvaros