Úgy, ahogy történt – 45. rész

– 45. rész –

Már az evés elején elfeküdt az asztal közelében, a lámpa fényében és igazi bölcsességgel várta, hogy sorra kerül. Abban egy percig sem kételkedhetett, hogy valamiből is kimarad.
Én ugyan esténként oda-oda vetettem pici kolbászdarabot, vagy ha éppen baromfi volt, akkor a csirkebőrt a legsürgősebben, de ezt nem nézték az enyéim jó szemmel. Azt hiszem, az volt a véleményük, hogy ezzel az ajnározással elkényeztetem a ház hűséges őrzőjét. Pedig a borjúnagyságú bernáthegyink talán észre sem vette, hogy kapott valamit, annyi volt ez számára, mint egy szúnyog, vagy talán egy légy.
Vacsora után elmentünk köteleket csinálni a másnapi munkához. Ha ebbe én hamar beleuntam, akkor anyám egy kis melegített vízben, lavórba állítva lecsutakolt, rám adta agyonfoltozott, használt kis ingemet, amely a hálóing kitüntető és megkülönböztető nevet viselte, azután a kis szobában lefeküdtem. Arra nemigen emlékszem, hogy a többiek mikor tértek nyugovóra, mert ilyenkor az igazak álmák aludtak.
Reggel – illetve – hajnalban ismét korán keltünk. Bár én – mint már írtam – gyűlöltem a korai kelést – ilyenkor eleven voltam és friss. Előző este kirázott és kiszellőztetett trikómat és klottgatyámat magamra kapva már kész is volt a toalett. Kiszaladtam a kút melletti vályúhoz, kétszer-háromszor megmostam arcomat a két markomba fogott vízzel, közben egyszer a számat is kiöblítettem, és kezdődhetett a nap!
Ha kicsit korábban sikerült a kelés, és még a nap sem bukkant ki a dunai oldalon, akkor otthon ettük meg a reggelit. Ez a szokásos módon történt.
Aztán a kaszások a vállukra vették az előző este kikapált szerszámaikat, a nők a sarlót, a nagy csöcsöskorsót friss vízzel és még kezembe a szandált a tarló ellen.
Aztán elballagtunk.
Ilyenkor ismét Pollák barátom hajtott ki a gulyára, és ha már olyan nagy volt a learatott tábla, hogy azon disznaink is legelhettek, akkor ő is oda hajtotta ki őket. Ez felettébb tetszett nekem, mert ha elfogyott a terítenivaló kötél, akkor eladalogtam az én pásztorbarátomhoz és kettesben jobban ment a felvigyázás.
Ezt persze nem nézték szívesen. Az igazság az, hogy a tanya népe nem bírta elviselni a nem munkával foglalatoskodót! Ha már a gyerek olyan nagyocska volt, hogy bármilyen feladattal meg lehetett bízni, akkor azt a feladatot meg is kapta.
Így lettem én ilyenkor a learatott gabonatáblán – Pollák barátom mellett és egyidejűleg – libapásztor. Nem is lett volna ebben semmi hiba, mert a libára könnyebb ügyelni. Ezek lassabban szedik a szemet a törzs között, aztán meg nem érdeklődnek annyira a közeli kukoricás iránt mint a sertések.
Vadonatúj madzagostorommal keményen irányítottam a gágogó hadat, amely mintha érezte vona a rája váró szabadságot, nekilódulva hangos neszezéssel, rövid másodpercekre fel-felszállva siettek a tarlóra, mintha tudták volna, hogy hova is kerülnek. Alig tudtam őket követni, ostorom biztatására nem volt semmi szükség.
Hogy falkám hány állatot számlált, azt pontosan nem tudom. Talán még öreganyám sem tudta volna pontosan megmondani.
Ezzel úgy voltunk, hogy pontosan tudtuk lovaink, teheneink, anyakocáink, hízóink és süldőink számát. A szárnyasokból meg annyi volt, hogy azokat különösebben számba sem vettük. Lehetett libánk ötven-hatvan körül.
De az is meglehet, hogy több. Csirke meg tyúk annyi, amennyit nagyanyám ültetett. A libát, kacsát csak akkor tartottuk számon, amikor bekerült a tömőbe, elsősorban nem a mi ellátásunkra, hanem a piacra. Ha – ritkán is -, de előfordult, hogy a róka felénk látogatott és ennek valami nyomát láttuk az ólak körül, különösen, ha még kárt is okozott, akkor sor kerülhetett az összeszámlálásra a veszteség nagyságát megállapítandó, de nem volt sok értelme, mert azt sem tudtuk, mennyi volt a létszám a koma látogatása előtt.
– Amennyi megmaradt, az mind itt van!
mondta ilyenkor nagyanyám, s nem volt különösebben bánatos, de Pista bátyámat, vagy öregapámat azért serkentette, hogy
– Ugorj csak fel a padlásra és hozd le mindkét nagy csapdát, mert hátha újra megjön a nyüves!
Ez már izgalamas dolog volt, szinte vadászélmény.
Bezsíroztuk az elég rozsdás szerszámokat, egy párszor kipróbáltuk és élveztük hatalmas csattanó csapódását.
– Na, ha ez elkapja, akkor lesz ám rókaprémes kabátunk lelkesített nagybátyám.
– És ha csak a farkát csípi meg?
érdeklődtem én
– Akkor nem lesz, mert azt a róka inkább otthagyja. Nem láttál a gyöpön (így is hívtuk a legelőt) farkatlan rókát? Ezek mind így menekültek.
Bólogattam, hogy láttam, bizony láttam, de igazánból bizony nem láttam farkatlan rókát; ez csak olyan kisgyereknek járó magyarázat volt, s talán nagybátyám akadt meg rajta legjobban, hogy lehet, hogy tényleg láthattam farkatlan rókát…
De most libapásztori munkámról szeretnék szólni, azt azért nem feledve, hogy a róka egy darabig – talán évekig is – nem jelentkezett.
Nem volt nekem libáinkkal semmi bajom, csak az a hatalmas, nyüves gúnár ne lett volna! Ilyen ellenséges, sziszegő és félelmetes jószágot nemigen láttam. (Mit is láthattam volna, hisz 6-7 éves lehettem, de igaz, hogy a későbbiekben sem került hasonló a szemem elé.)
Az igazat megvallva, féltem tőle. Nem is kicsit.
Ezt azonban megvallani az illetékeseknek nem mertem, mert féltem, hogy kinevetnek. Persze könnyű volt nekik. Ők magasak voltak, meg háromszor-négyszer olyan nehezek, mint én, aztán meg erősek is, de ez az átkozott gúnár volt olyan nehéz, mint én magam. És – ráadásul – mintha tudta volna, hogy tartok tőle, egyre jobban elszemtelenedett.
Pollák barátomhoz fordultam tehát tanácsért, aki azt mondta, hogy vágjak oda kis ostorommal keményen, attól úgy sem lesz olyan baja, amelyet rajtam számon kérnének, lehetőleg a fejét célozzam, mert a tollán keresztül meg sem érzi.
Igen ám! Ha már olyan közel került undok, sziszegő csőrével, hogy a fejére vághattam volna, akkor már én menekültem, örülve, ha nem jön utánam. Végül is szóvá kellett tennem egy vacsora alkalmával. Nagy megértésre találtam. Pista bátyám azt mondta
– Pistikám, ha mégegyszer neked próbál jönni, kapd el a nyakát és jól vágd a földhöz, majd mórest tanul!
Hogy ő ezt hogy gondolta, nem tudom. De azt, hogy én bevárjam ezt a dögöt, arra még gondolni se mertem.