Úgy, ahogy történt – 21. rész

– 21. rész –

Így az én “Évközi értesítőm a mindennapi iskola I. osztályáról”
Karácsonykor az alábbi képet mutatta:
“Magaviselete…………. dicséretes
Szorgalma………………. dicséretes
Előmenetele……………..kitűnő
Mulasztott……………….. — félnapot
Nem igazolt……………… — félnapot
Jegyzet: (nem volt semmi megjegyezve)

Thuránszky Rezsőné
tanító”

A kedves tanító néni felhívta a figyelmet, hogy ezt majd minden szülőnek alá kell írnia, mégpedig az ő neve alatti kipontozott sorban, de hogy semmi gond ne legyen, még egy kis ceruzás keresztet is tett az illetékes sor elé.
Nagy örömmel vittem haza életem első bizonyítványát, amelyben az illetékesek minősítették elvégzett munkámat. Ezt a szép bizonyítványt azután Édesanyám írta alá, mégpedig szemrebbenés nélkül, hogy “Fekete István”. Itt van előttem áldott kezének hamisítása…
Számomra ennek az időnek legérdekesebb élménye az évenkénti látogatás volt a Városligetben. Nem a parkok növényeinek szépségéért, nem is a jó levegőért, hanem kizárólag a mutatványos bódék megtekintéséért jártunk el oda.
Itt kell megjegyeznem, hogy eléggé el nem ítélhetően, abban az időben számomra igen kellemes volt a nagy kék autóbuszokból kipufogó benzingáz illata. Mindösze ennyi volt a a kapcsolatom az autóbusszal, mert mi mindenhová kizárólag villamossal mentünk. Azt természetesen vettük tudomásul, hogy vannak nagy, kék buszok és azok “közérdekű” járművek, de eszünkbe sem jutott, hogy azokon mi is utazhatunk, mint ahogy nem jut most sem eszembe, hogy kísérletet tegyek egy űrhajós utazásra. Akkor ennek oka kizárólag a viteldíjban megmutatkozó nagy különbség volt, ugyanis esetenként még a villamosra való sem jött össze.
Így hát Apámmal vagy Anyámmal, s némi elemózsiával látogattunk el e nagyszerű helyekre. Az sem jutott eszünkbe, hogy a mutatványos utca tőszomszédságában levő ún. “Angol-parkba” is látogatást tegyünk, azon egyszerű ok miatt, hogy oda még a puszta belépésért is fizetni kellett, így hát igen jó volt a díjtalanul látogatható mutatványos sor. Az is érdekes, hogy a Népligeti látványosságok megtekintéséig soha el nem jutottam. Valószínű azért, mert oda legalább villamos-átszállóval tudtam volna kiutazni és ez a körülmény már eleve elvetette az ilyen természetű érdeklődésemet.
Ha ebbe a csodavilágba a fürdő felőli oldalról indultunk el. Akkor az út két oldalán legelöl, máris két nagy forgó, ringlispilre invitáltak a “hintás” legények. Remek lovakon lehetett lovagolni, amelyeket rugós szerkezetük miatt alaposan meg lehetett hajtani. Voltak gyönyörű hintók is, amelyek felett egy tündér-féle hölgy fújta a harsonát, de voltak kis körbe forgatható 5-6 személyes kis kerek kagylók, amelyek közepén egy autókormány-szerű kereket lehetett forgatni, így az egész kis rendszer a nagy ringlispil forgása mellett még ellenkezőleg is mozoghatott.
Nekem – mondanom sem kell – a rugós lovak tetszettek a legjobban! (úgy értem, hogy nem a lovak rúgtak, hanem a mozgató szerkezetük volt a rugós.) Sajnos, ezeket – kis súlyom miatt – mozgatni nem tudtam, és így be kellett érnem a mozdulatlan (de szépen ugró!) lovakkal.
Egy menet ebből elég is volt.
Bal oldalon a mutatványos tér sorában a Feszty-körkép kerek épülete következett. Apám sokat mesélt a gyönyörűséges körpanorámáról, amelyen Árpád apánk és a honfoglaló seregeink éppen elkezdték honunk elfoglalását, meg aztán a táltos áldozatot mutat be, a seregeink lezúdulnak a völgybe, a szerencsétlen szlávok nyakára. Apám – hogy az igazat mondjam – nem tartotta a szlávokat szerencsétleneknek, ezt már én tettem hozzá – hogy nyilván örülhettek, hogy ennek a harcias és kiváló nép alattvalóivá válhattak. Tulajdonképpen az én érdeklődésem – abban az időben – kielégítést is nyert ezzel. Számomra érdekesebb látnivalók akadtak. A körképpel szemben volt a “Plasztikon” (nem vagyok benne biztos, hogy pontosan ez a név szerepelt a bejárat felett; az is lehet, hogy a szabályosabbnak tűnő “Plasztikum”, sőt minden bizonnyal ez utóbbi). Volt még valami kiegészítő címe is ennek a műintézetnek, valami “egészségügyi és nemi felvilágosító bemutató”. Itt nem sokat időztünk, különösen Anyámmal nem, bár ha megkérdezem, hogy mi lehet ott bent, Apám még el tudta mondani, hogy mindenféle híres meg gonosz emberek szobormásai, az emeleten meg olyan dolgok vannak, amelyek nem kell, hogy engem érdekeljenek. Nem is érdekeltek!
Így aztán a sárkányvasúthoz jutottunk, amely sokkal izgalmasabb volt és nekem egy menet itt “kijárt”. Akkor még szép, és ápolt volt ez a mese-vasút. Nem poros, vacak, rongyos és rozzant figurák várták a sárkány-vonta kis utasokat, hanem a mesék ismerős alakjai, amelyek mozogtak a kifogástalan környezetükben. A hét törpe házikójában rend volt, minden kis edény és szerszám a helyén. A függönyt is épp akkor mosta ki Hófehérke.
Nagyszerű élmény volt!
Nem akarom az olvasót a mutatványos sor világával untatni, de még egypár számomra érdekes látványosságot szeretnék bemutatni. Ezen az oldalon volt akkor a “Csodák” c. látnivaló, amely az idők folyamán bizonyára a korszellemnek megfelelően nevet is cserélt (mint később – a saját szememmel láttam – 1944 előtt a Plasztikumban bemutattak egy jelenetet, amelyen egy német mesterlövész egy lövéssel öt vagy hat szovjet harcost lőtt agyon, a háború után is láttam ugyanezt, csak ott már szovjet mesterlövész szerepelt és az áldozatok németek voltak. Ugyanaz a helyzet, azonos figurák, csak ruhát kellett “váltani”. Az meg volt elég…).
Tehát a “Csodák”. Ennek a látványosságnak – mint később megtudtam egyidőben egy Ackerman nevű úriember volt a kikiáltója. Neki az volt a feladata, hogy a műsorra sejtelmesen utalva, a legjobb becsalogató szöveget igen fennhangon elmondja, ezzel jegyváltásra késztesse a nagyérdeműt.
Ő aztán tüneményes munkát végzett! Nem hiába tartották az egyik legjobb kikiáltónak.
Az egyik év látnivalója Tagranoff volt, a majomember. Ackermann becsalogató “kikiáltásából” egy-két mondatot szóról-szóra tudok még ma is idézni:
– Hölgyeim és uraim! A világon egyedül itt tekinthetik meg Tagranofft, a majomembert! Nem tudni, ki az apja, ki az anyja. Egy szibériai (!) őserdőben találták. Teste egy tökéletes embertest, feje egy tökéletes majomfej!

Folytatás hamarosan…

Úgy, ahogy történt

Megjelent: Dunaújvárosi Hírlap – 1994. január 12.

A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.

Dunaujvaros