Új Művészet – 1992. január
Világokat elválasztó, világokat összekötő
Palotás József dunaújvárosi negyvennyolcas emlékműve
Wehner Tibor
Ha Budapest felől érkezvén a Dunaújváros régi, falusias településrészét – Dunapentelét – átszelő útról nem balra – a “szocialista” városrész rideg torony- és szalagházrengetege, beton- és paneldzsungele felé -, hanem jobbra fordulunk, akkor az enyhe lejtővel emelkedő út fölé magasodó dombon, egy régi temető előterében pillanthatjuk meg a Palotás József szobrászművész által tervezett, alkotott 1848-as emlékművet. A Pentele Baráti Kör szervezésében létrehozott, a város vállalatainak és intézményeinek, valamint a település lakóinak, az egykori nemzetőrök leszármazottainak anyagi támogatásával emelt monumentumot 1990. október 6-án, tehát már egy új korszak, egy új rendszer emlékműveként avatták fel. Palotás József 1848-as emlékműve által a város gazdag köztéri együttese – amelybe egyként jól illeszkedik Somogyi József Martinász című műve és Friedrich Ferenc Hasáb című kompozíciója – egy újabb, kiváló monumentális alkotással gyarapodott.
Épülő emlékmű /1990 szeptember FMH/
1848 forradalma és szabadságharca, tanulsága, példája és szellemisége ez idáig nem hagyott túlságosan mély nyomokat a magyar emlékműszobrászatban: néhány obeliszk, emlékoszlop, emléktábla mellett a forradalom és szabadságharc kiemelkedő személyiségeit (Bem, Görgey, Batthyány, Damjanich), a negyvennyolcas eszmény képviselőinek történelmi jelentőségű alakjait (Kossuth, Petőfi) őrzik emlékművek, s egy-egy csata egykori színhelyén (Pákozd, Vác, Ács) áll mementó. Gerenday Antalbudapesti, 1877-es keltezésű – a mai Gesztenyés-kertben álló – hősi emlékműve csupán egy szerény kivitelezésű obeliszk, Zala György budavári, Dísz téri honvédemléke – amely csataemlékmű -, és az ismeretlen művész által készített rákoskeresztúri 1848-49-es emlékmű a századforduló körüli években született, s egyik sem emelkedett nemzeti jelentőségű, kiemelt fontosságú emlékhellyé. Az ekkortájt – 1891-ben és 1905-ben – zajlott szabadságharc-emlékpályázat nem hozott eredményt, miként fél évszázaddal később az 1948-as centenáriumi év is méltó monumentum állítása nélkül telt el. Visszatekintve a közelmúlt évtizedeire, ma már világosan körvonalazódik – és végre körvonalazható is -, hogy miért úgynevezett felszabadulási, szovjet hősi, munkásmozgalmi és tanácsköztársasági monumentumok tömegét állította a közterekre az önmagát szocialistának nevező rendszer, s miért nem a szabadságot, függetlenséget, a magyar nemzeti identitást jelképező 1848-as forradalmat és szabadságharcot éltette, eszményeit, szellemét élesztette emlékműveivel. A budapesti, Szervátiusz Tiborn evéhez és modelljéhez kapcsolható, a nyolcvanas évek végén heves vitákat, közéleti viharokat keltő emlékműállítási kísérlet az átmeneti korszak hamvába hullt vállalkozásának bizonyult, s a közelmúlt nagyobb szabású kezdeményezései közül csupán a Máté István szobrászművész által tervezett, és építésztársával 1989-ben, pályázatnyertesként megvalósított, gyulai honvédtiszti emlékművet könyvelhetjük el eredményeink között.
Az országos figyelem hatókörétől távol, visszhang nélkül, a kritika teljes hallgatásával kísérten valósult meg a dunaújvárosi negyvennyolcas emlékmű, amely egy vidéki elszigeteltségében is folytonosan épülő, tudatos munkával épített életmű pillanatnyi csúcspontjaként minősíthető, és egyben egy emléktípus hagyományos kategóriáját szétfeszítő, köztéri nóvumokat is felmutató alkotásként ítélhető meg. Palotás József munkásságában – aki 1972-ben kapott diplomát a budapesti Képzőművészeti Főiskolán, és 1975 óta több kiállításon mutatta be műveit, s számos regionális tárlat díját nyerte el – ez idáig is jelentős szerepet játszott a monumentális feladatok megoldása. A napjainkban a középnemzedékhez tartozó szobrász a hetvenes években működésének színterén, Dunaújvárosban, valamint Komlón és Tiszaszederkényben állította köztérre nonfiguratív térplasztikáit, több portrét – Körösi Csoma Sándorét, Gárdonyi Gézaét, Móra Ferencét – készített el közintézmények számára, és 1987-ben Kehidakustányban valósította meg különös, absztrakt formarendbe illesztett, mészkőből és bronzból kivitelezett szökőkútját. Miként kisplasztikáit – a pálya egyik kulcsfontosságú művét, a Hedonista asztalt, monumentális alkotásait is megérintette az a – munkásságában egyre hangsúlyosabbá váló – tendencia, amely a művészt az elvont, nonfiguratív alakítás világában az organikus formákhoz vonzza: hullámzó felületek, domboruló- visszahúzódó testek jelennek meg művein – kitüremkedések, nyúlványok, csápok élénkítik az összképet, billentik meg az egyensúlyt -, amelynek elemei mintha fantasztikus, önmaguk rejtett, belső energiájától alakuló, élő szervezetek pillanatnyi megmerevedései lennének. Ez a fontos tartalmi vonatkozásokat hordozó – végső soron az élet lüktetését, hullámzását érzékeltető, játékos – formarend, a mindenütt felbukkanó dinamizmus, az élettelent is élővé alakító elv fogja össze a dunaújvárosi negyvennyolcas emlékmű részeit is. Palotás József az általa emlékműállításra megjelölt, kiválasztott természeti környezet, a laza, kertes beépítésű városias-falusias településrész adottságait mérlegelve dolgozta ki művének koncepcióját: a kompozíciónak és a térségnek, a beépített építészeti-szobrászati objektumoknak a terepviszonyokkal, a táj atmoszférájával való összehangolására figyelt leginkább. E szándék gondosan mérlegelt valóra váltása révén alakulhatott a háttérben elterülő temető – gyalogosan közelítve az emlékműhöz az öreg sírkövek sziluettje a dombtető körvonalán imbolyogva tűnik fel – monumentum-résszé, s ugyanígy, ha az íves vezetésű, dombra emelkedő úton megérkezünk az együttes magjához, a kapuhoz, akkor – a magaslatról a város felé visszapillantva – valamiképpen a műbe épülő, kompozícióvá szervesülő látképként bontakozik ki a látvány a szemlélő előtt. A hely szelleme sugallja, ráébredni kényszerülünk; mögöttünk a temető, a megnyugvás, az elmúlás birodalma, és előttünk a város, a lüktető élet színtere, s mi a határmezsgyén állunk – mindkét szférához egyszerre közel, mindkét szférától egyszerre távol.
Palotás József: Negyvennyolcas emlékmű, 1990, Dunaújváros,
süttői mészkő, svéd gránit (kapumagasság: 800 cm)
(Fotók: Lázár Zsolt)
Az emlékmű a domb tömegéhez, testéhez, felületéhez, hajlatához alakított, több, egymásnak fölé-, illetve alárendelt, egymással kapcsolatot tartó egységből áll. A központi – elhelyezése, méretei, kiképzése révén is kiemelt – összetevő az íves záródású, nyolc méteres magasságba emelkedő kapu, amelynek fókuszában négyzetes alakú gránitlap sarkára helyezett, trapézformával metszett hasábba épített örökmécses áll, alatta, az izgalmasan metszett kis kőpillér ferde homlokrészén az 1848-as évszám két sorba rendezett betűképe látható. A kapunyílás által teremtett tengelyre felfűzve kétoldalt egy-egy, a domboldalba simuló, fejrészével ferdén kiemelkedő sírkövön a koronás állam-, illetve a korona nélküli Kossuth-címerrel ékesített, A HAZAÉRT ÉS SZABADSÁGÉRT! feliratú kőlap alatt – a dunapentelei nemzetőrök – mintegy kétszázharmincan voltak – nevei olvashatók két-két oszlopba rendezetten. A kaputól, majd a sírkövektől lejjebb ereszkedve közeledhetünk a középen elhelyezett, téglalap alakú kőlapból alig-alig kimagasodó, körbefutó, fodrozódó kőhullámokból szerveződő kokárdakúthoz, amely mellett különös nyúlványokat növesztő, aláeresztő kőpad áll. A térben különálló elemek az emlékezés stációit teremtik, jelenítik meg, de úgy, hogy az egyéni és a közösségi emlékezőterek egymástól izoláltak, de egymással összeolvadók is. Meditációra ösztönző impulzusokat adnak a szoborrészek, a tekintetünket, az emlékmű terében lehetséges mozgásunkat az egyik elemtől a másikig terelik, gondolatainkat újabb és újabb asszociációs utakra lendítik.
A kokárda-kút kiképzésével a szobrász közvetlenül utal 1848 történetére, a forradalom jelképét idézi meg, s a vízzel – mint életelemmel, tisztaság-jelképpel összekapcsolva – az utalás szintjén túllépő, általános érvényű kifejezéssé formálta, érlelte művének ezen összetevőjét. Mellette a fantáziavilágba kalauzol a furcsa kiképzésű pad – amely burjánzó testté, élettelenből különös módon élővé lényegül -, mintha szürreális álomképből bontakozna ki, akárcsak a kapu, amely ismét a szerves és szervetlen szokatlan összeolvasztásának, mesterségesnek és természetesnek egymásból való keletkezésének, együttélésének színtere.
A főelem, a kapu méretei, arányai gótikus formát, arányrendszert tükröznek: mintha egy gótikus templom egyetlen, megmaradt pillérpárját látnánk, amelynek hevederíve felhőszerű, hullámzó testté egymásba fűzött cseppformákká, egymásból nyíló hajtásokká, bimbósorrá alakult volna. Ezt az építészeti analógiát, értelmezési lehetőséget természetesen csupán a formai rokonság diktálja, sokkal kézenfekvőbb a kapu-megjelenítésre, a diadalív-kialakításra gondolnunk, amely – mint világokat egymástól elválasztó, és világokat összekötő elem, mint a nyitás és az elrekesztés objektuma, valami mágikus, varázslatos erővel telített egység – szimbolikus jelentéssel terhelt motívumként interpretálható. A kapu megidézése nagy művészeti hagyományba ágyazódó, gazdag jelentésrétegeket rejt és tár fel: bibliai eredettel, utalásokkal, vonatkozásokkal, párhuzamokkal; a Paradicsom kapujaként, a Mennyország, a Pokol bejárataként, templomportálként magyarázható. (A gótikus pillérpár-értelmezésre viszont így is visszautalhatunk: általában gótikus portálként ábrázolták a Paradicsom kapuját a kiűzetés-képeken.) Újkori, modern monumentális szobrászatunkban is gyakran megjelenő elem a kapu, mint önálló, vagy mint kiegészítő, keretelő egység – utalhatunk a mohácsi emlékhely kapujára, vagy a budapesti Károlyi Mihály-emlékmű megtört ívű jelzésére -, ám Palotás József vívmányaként értékelhetjük, hogy elkerülte a sablonos megfogalmazást, az ismétlés, a direkt kifejezés zsákutcáját: az élettelen tárgy és az élő test megfoghatatlan határvonalán álló építészeti-szobrászati kompozíciót – vagy látens látszat-organizmust? – teremtett.
Palotás kapuja a találkozás, a törékenység, a diadal, a szomorú megnyugvás, a nagyszerűség, a remény, a lehetőség kapu-tükre: a balról induló ív – duzzadozva és elvékonyodva, felmagasodva, meghajolva és visszaérkezve hallatlan finomsággal, érzékenységgel illeszkedik a jobb oldali pillér bimbóformájával, de ez az érintkezés, találkozás éles feszültséggel telített. Leereszkedve a domb lábához, még egyszer áttekintve az együttest, azt az elemekből áradó, hullámzó pulzálást érzékelhetjük és regisztrálhatjuk, amely a zöld gyepszőnyegre telepített emlékműrészek mindegyikét jellemzi: a pad körvonalát különlegessé alakító burjánzást, a kokárdakút körbefutó fodrait, a két sírkő egymásba kapcsolódó, íves körvonalait, és persze a kapu ívjátékát. E hullámmozgás mellett még egy összefogó mozzanattal jellemezhető az együttes: a fekete és a fehér szín feleselgetésével, amely a fehér süttői mészkő és a fekete svéd gránit felhasználásából ered. A sírkövek címerképeinek gránitja, az örökmécses építményének felső csúcsa, az ív tartóoszlopainak és a metszett hasáb helyét kijelölő alapnégyzet fekete márványa, valamint a feliratok fekete betű- és számvésetei is az egész művet átható hullámmozgás, lüktetés ritmusát hangsúlyozzák.
Az 1989-90-es magyarországi fordulat rövid idő alatt is hatalmas változást eredményezett az emlékműállítási gyakorlatban: a negyven év alatt szabványosított, konvencionális típusok elhalása mellett megjelentek a II. világháború áldozataira, 1956 forradalmának hőseire emlékező-emlékeztető monumentumok, s Palotás József dunaújvárosi alkotása is tanúsítja, hogy végre 1848-49 is elfoglalhatja méltó, valós, történelmi szerepének megfelelő helyét – a korábban rettentő mélyre szorított köztudat föloldása után – a nyílt térben, emlékműveink között is. A térfoglalást eszményeinkben így körvonalaztuk volna: nem harsány eszközökkel, nem sablonokkal és szólamokkal, nem üres frázisokkal, hanem nagyvonalú koncepcióval, környezetével való harmonikus összehangolással, mély jelentésvilággal, izgalmas formarenddel, bensőséges, emelkedett atmoszférájú, meditációs liget létrehozásával – pontosan úgy, ahogy az Dunaújvárosban megvalósult.
A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.
