Dunaújvárosi Hírlap – 1996. február 10.

Egykori barakktáboroknak helyet adó Radar 2021-ben a magasból
fotó: Horváth Tamás

Miért nevezték el Radarnak?

Dunaújváros legújabb térképein már hiába keressük a Radar elnevezést. Valahogyan lemaradt róluk. Radarnak hívták a városépítés kezdetén azt a területet, amely nagyjából a mai sportpálya, Vidám Park – Papírgyári út, Vasmű munkásszálók – Óragyár, BVM sportpálya és a magaspart széle között terül el. Itt épült a város építésére elsőként felvonuló Mélyépítő Vállalat munkásainak barakktábora üzletekkel, postával, talponállóval, étteremmel, műhelyekkel, egyszóval különálló egysége volt az akkori Sztálinvárosnak. A szakadópart szélén már meglévő, itt talált épületek adtak otthont a kirendeltség igazgatóságának.
Az 1956-ot követő években a városépítés üteme erősen lelassult, egyre jobban ürültek ki abarakkok, és alakultak át más rendeltetésűvé. 1961-62-ben itt jelentkeztek először a partcsúszás vészjelei, melyek következményeként már ekkor sok épületet bontottak el. A Radart, mint barakkvárost alapjában már 1961-ben felszámolták, csak az épületek egy része maradt fenn.
Honnan származik a Radar elnevezés? 1943-ban a pentelei Zsuzsa-dűlőtől északra a szakadópart mentén a Kozider-asztalnak nevezett partszakaszon katonai építkezéseket végeztek. A 153-as magassági pont környezetében nagy földmunkák folytak, bevágás készült épületek részére, a kiemelt földet a rézsű széléhez töltötték fel. Az így kiképzett platón három épület helyezkedett el: északon a raktár, szertár, garázs, istálló földszintes épülete, középütt egyemeletes épület, mely laktanyát, irodákat, konyhát, étkezőt foglalt magába, emeleti bejárata egy fahíd volt. A harmadik, kisebb épület ezektől elkülönítve állott, egy terjedelmes földszintes épület formájában. Mindhárom épületet a bevágás határolta, a terület a Duna felől nyitott volt. 1943. november 22-én az objektum már működőképes volt. Lokátor-telep céljára épülta legnagyobb titoktartás mellett.

Részlet Dr. Koczka József – Dr. Berkovics Gábor – Dr. Krajnc Zoltán: A magyar légvédelem “szeme” és “füle” 1917-1945 című, a Haditechnika 2006 februárjában megjelenő lap cikkéből Magyarországon a lokátor és a nagyfrekvenciás kísérletek a harmincas évektől folytak. A Tungsram Rt. kutatólaboratóriumában dr. Bay Zoltán vezetésével mikrohullámú adócsöveket terveztek, de önálló lokátortervezés nem történt. Magyarország így né­met segítségre és esetleges importra szorult. 1942 őszén a honvédelmi miniszter a dr. Bay Zoltánnal folytatott sze­mélyes megbeszélés után megbízta a professzort, hogy a magyar hadsereg számára dolgozza ki a radartechnika elméletét, és végezze el az alapkísérleteket. A katonai vezetés 150 000 pengőt biztosított a fejlesztésre. Ezt az összeget a Bay vezette csoport kapta. A német Freya ha­sonlatosságára elkészítendő távolfelderítő radarok terve­zéséről, szerkesztéséről, gyártásáról volt szó, melyek előbb a Viktor, majd később a Sas nevet kapták. A radar gyártása hamarosan megkezdődött, négy darab elkészí­tését tervezték. 1942 decemberében (9-e és 20-a között) Hellebronth Vilmos vezérőrnagy vezetésével Németországba utazott a magyar szakemberek egy csoportja a német lokátorok tanulmányozására. A légierő parancsnoka a következő­ket jelentette a vezérkar főnökének a Milch vezértábor­naggyal folytatott tárgyalásairól: Négy alap radartípust szükséges a honvédségnek fel­tétlenül rendszerbe állítania, vagy saját fejlesztés és gyártás és/vagy import útján. Ezek német megfelelői a következő eszközök voltak: kereső lokátor: Freya (felderítési távolsága 120-300 km); légvédelmi tűzvezetőlokátor: kis Würzburg vagy Würzburg-Dora (felderítési távolsága mintegy 30 km); vadászrávezető lokátor: nagy Würzburg vagy Würzburg-Riese (felderítési távolsága 40-75 km); vadászrepülő-műszer: Lichtenstein (felderítési távol­sága mintegy 3 km). A honvédelmi miniszter 1943. március 5-ei hatállyal megbízta dr. Jáky József ezredes miniszteri biztost a ma­gyar rádiólokátor kialakításának, elkészítésének vezetésével. 1943 februárjában már 470 (a tervezett 550-ből) kikép­zett állománnyal feltöltött és felszerelt honi figyelőőrs tartozott a szolgálathoz. Elsősorban a “visszatért” terüle­tek hálózata volt még hiányos, és főleg itt volt nagy az eszközhiány. Mindenesetre folytatódott a további 80 őrs létrehozása. Elkészült a Citadella légvédelmi központ (a budapesti légvédelmi tüzérparancsnokságot is itt helyez­ték el) és a Sziklaközpont (Orléköz) is. A németek májusban átadtak a magyar hadseregnek három darab Würzburg-Dorát a légvédelmi tüzérség ré­szére, majd novemberben újabb kettőt. Szeptemberben megérkezett az első kereső, távolfelderítő rádiólokátor-ál­lomás (Freya) is Németországból, melyet a katonai veze­tés az éjszakai vadászrávezetés feladataira tervezett fel­használni. A németek által júniusra megígért két darab Würzburg-Riese részei megérkeztek, de egyelőre olyan hiányosak voltak, hogy üzemeltetésükről szó sem lehe­tett. Az irányításukra szolgáló Freya szállításáról ekkor még nem gondoskodtak a partnerek (szeptemberben érkezett meg az eszköz). Dr. Jáky József ezredes minden­esetre utasítást adott, hogy Dunapentelén kezdjék meg a lokátortelep műszaki munkáit. Ide tervezték az importból származó kereső- és vadászirányító lokátorok telepítését. A miniszteri biztos leírta a lokátorrendszer javasolt és szükséges működésének rendjét is harchelyzet esetére. 1943 közepére nagyjából kiépült a magyar hagyomá­nyos figyelő- és jelentőrendszer. A lokátorok átlagos felderítési zónája közepes magasságon 1944 elején 1943 szeptemberében elkészült a Standard Művekben a második, a tapasztalatok alapján módosított, javított Sas lokátor is. November 2-án Jáky ezredes jelentette a vezérkarnak, hogy a magyar gyártású keresőlokátorból kettő rendelkezésre áll. Ezekből az egyiket augusztusban telepítették a János-hegyi Erzsébet-kilátónál. A lokátor kísérleti példányként szolgált, melynek üzemeltetési ta­pasztalatai alapján módosították a továbbiakban gyártott eszközöket, ezenkívül felhasználták a hazai kiképzés céljaira is. A telepítési hely azonban nem volt megfele­lő, ezért Jáky ezredes Sárit javasolta a keresőlokátor új állomáshelyének. A Sas innen is képes volt a budapesti tűzrendszer három darab Würzburg-Dora tűzvezető loká­torát információval ellátni. A sári telep decemberben elké­szült, és 20-ától megkezdte működését. A második sa­ját gyártású keresőlokátort éjjeli vadászirányításra ter­vezték. Vita folyt arról, hogy hová telepítsék az eszközt. Javasolták Csóványost, majd a Felsőerdő 269. HÁRP-ot, de a vezérkar egyik lehetőséget sem támogatta. Ezek után Terecske és Jászkisér merültek fel megoldásként, végül az időtényezőt figyelembe véve az utóbbi helység mellett döntöttek. (Ez a lokátor és a telep 1944 elején kezdte meg működését.) A Sasok kitűnően üzemeltek, s különlegesen jó feltéte­lek mellett, időnként még 500 kilométeres távolságban is képesek voltak detektálni a célokat. Az év végére – ahogy ekkor nevezték, az LRB/V (Légvédelmi Rádió-Bemérő/Vadász) telep – üzemképes állapotban volt (esz­köze a német importból származó Freya), Dunapentele állomáshelyen. A tüzér- és keresőlokátorok telepeit LRB/T-nek (Légvédelmi Rádió-Bemérő/Tüzér) és LRB/K- nak (Légvédelmi Rádió-Bemérő/Kereső) nevezték. Jáky ezredes javasolta az elkészült lokátor “berepülését”, majd december 1-jétől rendszerbe állítását. Megoldot­ták a telep híradóhálózatba kapcsolását is. A vezérkar döntésének megfelelően a dunapentelei lokátort a va­dászirányítás mellett távolfelderítő feladatokra használ­ták, bekapcsolását csak “éles” helyzetben engedélyez­ték. A vadászirányítás céljaira a két rendelkezésre álló Würzburg-Riesét ugyanebben a körzetben telepítették. Decemberben a németek a második Freyát is átadták a magyar hadseregnek. 1943 végén azonban még csak a sári és a dunapentelei telep üzemelt. Jáky ezredes októ­berben intézkedett az újabb LRB/V telep munkálatainak megkezdésére Jászkisér község mellett. Ide szintén Sas készüléket (a második elkészült magyar kereső, tá­volfelderítő lokátort) akart telepíteni, vadászirányítási, rávezetői funkcióra. 1944-ben a március 19-ei német megszállás után a magyar légvédelmi erőket, köztük természetesen a figye­lő- és jelentőszervezeteket, lokátorokat is, a német erők­nek rendelték alá. A nyilas hatalomátvétel után, novem­ber 14-ei hatállyal a légierőt, a légvédelmet és a légoltalmat összevonták a Légvédelmi Erők Parancsnoksága szervezetbe. 1944 második felétől, a többi csapathoz ha­sonlóan a figyelő- és jelentőszervezet is fokozatosan, a hadműveleteknek megfelelően egyre inkább nyugatra szorult, illetve megsemmisült (feladataikat az új állomás­helyeiken a kiépítetlen állások és a híradóvonalak hiánya miatt csak egyre kisebb hatásfokkal tudták végezni).

Lokátornak hívták a magyar (és német) hadsereg által kifejlesztett repülőgép figyelő-bemérő rendszert, melynek segítségével a tárgyak és terepszintformák meghatározása a visszaverődő rádióhullámok felhasználásával történt. (Ez lényegében a radar működési elve is.) Összességében egy távolfelderítő lokátorból és két vadászirányító lokátorból állott. A távolfelderítő a támadó gépeket észlelte, mérte az irányt és a távolságot; számított hatósugara 240 km volt, de ennél jóval többet tudott.

“SAS” elnevezésű távolsági felderítő radar Dunapentelén

Hozzátartozott két vadászirányító lokátor, melyek közül az egyik átvette és követte az ellenséges gépet, míg a másik a saját vadászgépet irányította a hátába. Az észlelő berendezések nagy paraboloid tükrükkel az épületeken kívül, a Zsuzsa-dűlő végén települtek. A vezérlőteremben egy hatalmas, négyzet beosztású üveglapon történt a vezérlés, amit rádión, közvetlenül élőszóval egy repülőtiszt végzett. Két kivetített pont: egy ellenséget jelző piros és saját zöld jelezte a mozgást. Amikor a két pont közvetlen közelbe ért, vagy érintkezett, úgy kb. 400-500 m lehetett a támadó vadász és célja között.
Az 1950. évi városalapítók – megőrizve a lokátor név tartalmát – Radarnak nevezték el a lecsupaszított berendezés és az alaposan megrongált épületek területét. Végleg az 1964. évi partcsúszás során tűnt el több, a partélen még meglévő egyéb objektummal együtt.
Az 1944. március 19-i német megszállás után mintegy 40 német szakember is ide települt és részt vett a figyelésben, a 180 főt kitevő magyar egység mellett.
Az építkezés során már 1943 nyarán sok ókori maradvány került elő. Nyár folyamán légoltalmi figyelő szolgálatra voltam beosztva. Feladatunk a ledobott gyújtólapok figyelése és jelzése volt, amit állítólag a felderítő repüléseket végző angol-amerikai repülők szórtak le. Jelentenünk kellett volna, ha valahol meggyullad a lábon álló gabona, vagy a learatott termés. Szerencsére nem került rá sor. “Harcálláspontom” a Zsuzsa-dűlő végén lévő kút mellett volt, ahonnan jól lehetett látni az egyébként titkos építkezést. A földmunkák során hatalmas, embernagyságú cserépedények kerültek elő a föld alól. Ott sorakozott már belőlük egymás mellé állítva vagy 15-20 darab. Akkoriban csak néztük ezeket a nagy köcsögöket, ma már tudom, hogy latin nevük dolium, ami a rómaiak boros hordóját jelentette, melyben a mustot kiforrásig tartották, ahonnan aztán amforákba fejtették át.

Dolium, azaz musterjesztő cseréphordó. A fényképen látható darab Hisztriában került elő a föld mélyéből. A rajz, amely emlékezet után készült az edény arányait mutatja

1944 nyarán a németek folytatták az ásatásokat, a talált leleteket elszállították.
Hasonló cserépedényeket láttunk 1963. évi romániai, constanzai utam alkalmával, ahol az ásatási területeken bő számmal voltak kiállítva. A penteleiek ennél kisebbek és hosszúkás alakúak voltak, lehettek talán 250-300 literesek.
Folytassuk tovább a visszaemlékezést: délebbre, mintegy 350 m-re ettől a ponttól volt két kisebb löszcsúcs, melyek különállónak a szakadóparttól. Itt helytelen a szakadópart kifejezés, mivel ez az egész Kozider-asztal partszakasz lejtős volt. Ezt a két csúcsot, illetve helyesebben azt a pincét, amely a Dunához közelebb eső csúcs déli oldalából, a csúcs alatt mintegy 6-8 m-re nyílott, hívtuk Kozider-pincének. Gyermekkoromban kétszer voltam ebben a pincében, kb. 20-22 m hosszúságban tudtuk bejárni, ott egy omladék zárta el utunkat. Hason csúszva talán megkerülhettük volna, de nem volt bátorságunk. A pince padlóján vastag porrétegből cserépdarabokat rugdostunk ki. Volt benne bőven!

A Kozider-pince dombja egy igen régi, 1943-ban készült fotón

Nemsok ügyet vetettünk rá, így már azt sem tudom, milyenek voltak. Törött cseréptál, korsódarab, csibeitató, kenyérdagasztó táldarabok bőven akadtak minden háznál, így a pince porában lévő cserepeknek sem volt számunkra semmi jelentősége. Az sem tűnt fel, hogy 800 méteres körzetben semmiféle épület nem volt, ahonnan idehozhatták volna, de minek? Öreg penteleiek azt mondták, hogy a török elől valamikor itt találtak menedéket az emberek.
Erre a kis dombra építették 1953-ban a vasműi vízvezetékcsöveinek tolózár házát, majd a partcsúszás után szinte teljesen elgyalulták.

A dunaújvárosi földcsuszamlás története

Ha sétánkat tovább folytatjuk északabbra, a Vidám Park területére, a Rév út menti kiálló ormon, ahol a Panoráma vendéglő és mellette a szabadtéri színpad volt, hajdanában egy római őrtorony helyezkedett el. A régészek már a múlt század közepén tudtak létezéséről, de azonosítása során kétségek merültek fel. Keresgéléseim közben ráakadtam a Donau Nivellirung (Duna-szintezés) egyik 1836-ból származó térképlapján, amely minden kétséget kizáróan feltünteti egy római őrtorony rombusz alakú árokrendszerét.
Itt kell megemlítenem, hogy a sikló, melyen a városépítés elején a kavicsot szállították a fennsíkra, ennek az oromnak déli felén, a Disznós völgy oldalában volt, nem úgy mint ahogy azt sokan a Siklói út elnevezés alapján vélik.

Csillékben érkezik meg az építőanyag a városépítőkhöz a radari kikötőből

A rómaiak őrtornyaikat mindig olyan völgyek nyílásánál építették, amelyeken keresztül fel lehetett jutni a fennsíkra. Ha ez esetünkben is így igaz, akkor a mellette, a Dunára levezető Rév útnak már a római korban is létezni kellett. Ha a horhos meredek falait nézzük, akkor kétségtelennek tűnik, hogy az út létrehozásában nemcsak a természeti erők, de az ember is szerepet játszott.
Vajon mi lehetett az a létesítmény a Duna partján, ahova a rómaiak ilyen szigorúan őrzött úton jártak le? Mindenesetre a pentelei rév itt volt 1928-ig, akkor helyezték át a jelenlegi Szalki-szigeti helyére. Ezen a horhoson keresztül járt le a pentelei gulya, konda, disznócsürhe, kecskenyáj a legelőre, amely a kisapostagi határig tartott.
A révháztól északra kb. 500 méterre, a parttól 40-45 méter távolságra, már a Duna medrében egy nagy kőrakás volt látható. Kis víz alkalmával is csak egy-két kőnek a csúcsa látszott ki. Jó nagyméretű kövek voltak, a vízenjáró emberek csak bivalyoknak nevezték.

Vele szemben, a pentelei parton rengeteg tégladarab, melyet a Duna hullámai már simára csiszoltak. Mi lehetett itt? Talán elhagyott téglaégető? A kövekre nincs magyarázat: ezen a részen nem volt Duna-szabályozás, egyébként is ilyen nagyméretű köveket a szabályozásnál nem használtak.
Ma már mindez a feltöltött kazetták alatt van, valószínűleg örökre.
Visszatérve a radari létesítményekre: a régészek között sem volt egyetértés abban, hogy mi lehetett a 153-as magassági pont mellett? Volt, aki őrtoronyra, más a méretei miatt castellumra (erődre) gondolt, volt, aki a helyét is vitatta. Emlékeim alapján azokat így utólag rendszerezve meglehetős félelemmel merem csak megkockáztatni azt a megállapítást, hogy a Radar területén római szőlőgazdaság volt, melynek a mezőgazdasági épülete lehetett a Radarban, a 153-as magassági pont mellett. Emlékeim ma is frissek, legfeljebb a következtetés sántít.

A gyakran ma is Radarnak nevezett városrész – ma

Őri Zoltán

A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.