Dunaújvárosi Hírlap – 1967. szeptember 15.
Dunaújváros partrendezése 1.
Most, amikor e sorokat írom, Dunaújváros partrendezési munkálatainak jelentős részén már túljutottunk, de a még hátralevők is komoly feladat elé állítják az építőket.
Az elmúlt két évben a dunaújvárosi lakos, akarva, akaratlanul, bepillanthatott a partrendezési munkába, vagy mert a part mentén lakva naponta látta, vagy pedig üdülés, sport és szórakozás céljából felkereste a Duna-partot. Persze, igen szép számmal vannak olyanok, akik maguk is részese ezeknek a munkálatoknak. Mivel a nagy többség csak egy-egy részmunkát ismer, nem ismerheti az összefüggéseket. A következőkben rövid áttekinthető képet szeretnék nyújtani az olvasóknak ezekről a munkálatokról. Hangsúlyozom, hogy az anyag óriási, a partvédelemmel foglalkozó tanulmányok, szakvélemények, értekezések kötetekre rúgnak.
Partfal átalakítása, formázása – 1967
fotó: id. Csuhaj-Barna Tibor
Készül a dunaújvárosi partvédelmi mű
A partrendezés problémája egyidős Dunaújvárossal. Mikor 1949-ben kezdetét vette hazánk első szocialista városának építése, természetesen a hangsúly a város és a vasmű építésén volt. Ugyanakkor a kijelölt 5 km hosszú Duna-parttal is foglalkozni kellett. Ugyanis ide kerültek a vasmű szempontjából létfontosságú vízkivételi szivattyú telepek. Ez a partszakasz vadregényes volt, mélybe zuhanó, negyven méteres löszfalaival, sasbérceivel, rendezetlen öbleivel.
Duna-partunk egy kis részlete a partfalszakadás előtt /1963
fotó: fentrol.hu
A város fejlődése előbb-utóbb előtérbe hozta a Duna-part rendezésének kérdéseit is, mivel nagyszerű lehetőség mutatkozott itt sportolni, szórakozni vagy pihenni a vágyó ember számára. Ami Budapestnek a Római-part, az Dunaújvárosnak a Szalki-öböltől délre elterülő partszakasz. 1954-57. évi időszak, mely a város lüktető életében bizonyos visszaesést jelentett, nem oldhatta meg a partrendezés kérdését.
Kikötői öböl /1953
fotó: Fortepan/Gallai Sándor
A partrendezés szükségességét megsürgették és előtérbe hozták azok a partmozgások, melyek már az ötvenes években is jelentkeztek, de csak 1964. február 29-én értek el veszélyes méretet. Ezután indult meg teljes erővel a partvédelem és ez időtől a partrendezés és partvédelem fogalma egybefonódik.
Ismeretes, hogy Dunaújváros egy körülbelül 40 méter magas löszfennsíkon fekszik, mely nagyszerű kilátást biztosít a város alatt folyó Dunára, és a Nagy-Alföldre. Egészséges, jó légjáratú napsütötte fennsíkja épp emiatt a jó tulajdonságok miatt már a történelmi korok előtt keresett lakóhelye volt az embernek. Ugyanis a lösztalaj a változékonyabb tulajdonságokat rejti magában. Szárazon szálban, függőleges falban is megáll, összetörve finom por alakot vesz fel, vizesen pedig eddig merev szerkezete összeroskad majd több víz felvétele után folyó lösziszappá változik. Ez a víz miatti roskadás, az úgynevezett magroporocitás, a lösz legnagyobb hibája. Kellemetlen még az a tulajdonsága is, hogy a vizet rendkívül nehezen adja le. A lösz, keletkezését tekintve, kőzetek finom málási terméke, melyet az itt uralkodó északnyugati szél sok tízezer éven át szállított a Pilis-hegységből.
Természetesen bőven hozta magával az apró szerves növényi eredetű anyagokat is. Ez a szél által szállított mérhetetlen löszmenyiség az évezredek során beborította az alapot adó agyagréteket, és egy merev, de mégis rendkívül porózus szerkezetet alkotott
Az e területre hulló csapadékvíz részben a felszínen keletkezett patakokon, vízmosásokon, horhosokon keresztül nyíltvízként, részben a talajban, talajvízként igyekezett a mindenkori befogadó Duna felé. A vízháztartást tehát a csapadék, illetve a Duna vízállása határozta meg.
Vizsgálataink eredményeképpen ma már tudjuk, hogy ez a talajvíz három egymástól elhatárolható rétegben jelentkezik. Legfelül a felső lösz rétegben található az úgynevezett “szabadtükrű víz”, egyszerűen lösz-víz. Az első agyagréteg alatt az első “nyomásalatti” a másik agyagréteg alatt pedig a másik “nyomásalatti” vizet találjuk. Míg a felső vizet, közvetlenül a csapadékon kívül, a város hibás közművei, a város alatt jelentkező kultúrvizek táplálják, addig a nyomás alatti vizek a várostól kb. 20 km-re északnyugatra levő vizes területekről származó csapadékvizek. (Azért nyomásalatti vizek, mert agyagréteg átfúrása után a talajban feljebb emelkednek.) A víz jelenléte minden időben döntő volt, és jelenleg is az. A vízszint emelkedése megbontja a löszfal egyensúlyi állapotát és roskadásokat, omlásokat okoz. A vizsgálatok azt igazolták, hogy Dunaújváros talajvízszintje – a legutóbbi években – erősen megemelkedett. Ezért nemcsak a közelmúlt több csapadékos éve, hanem a közművek – főleg a csatornák – rossz vízzárósága a felelős. A figyelmes szemlélő, ha végighalad Duna-parton, úgy jól láthatta a meredek löszfal alatti töredezett területet, az úgynevezett törmelék lejtőt. Ugyanis a parti omlások nem mai keletűek. Évezredek óta bizonyos időközökben – a csapadék és a Duna együttes hatására – jelentkeztek ezek a mozgások. A löszfal egyre hátrább harapódzott, ugyanakkor a Duna is mindig jobban belemart a már említett törmeléklejtőbe. Ilyen folyamat volt az 1964. február 29-i partomlás is.
Ekkor rövid idő alatt, több millió köbméter föld mozdult meg a Radarban. Ugyanakkor az I. sz. szivattyúház 36 cm-t csúszott a Dunába. Szerencsére megfelelő tartalék rendelkezésre állt, így a méteres tápcsővezetékek szétszakadása nem követelte meg a Vasmű leállítását.
Dunaújvárosi partomlásra vonatkozó összefoglaló jelentés
A most folyó partvédelem célja, elejét venni a további mozgásoknak. Az ismertetett szempontok figyelembevételével a feladat hármas:
- Meg kell akadályozni a talajvízszint további növekedését, illetve csökkenteni kell, ahol ez szükséges.
- Csökkenteni kell a 40 méteres szálban álló löszfal tömegét.
- A Duna felől védelmet, illetve egy olyan földtámaszt kell biztosítani, mely túlsúlyban van a hátsó tömegekhez képest.
A talajvíz leszállítása különböző kútrendszerekkel és ún. szivárgótárókkal történik. A különböző mélységű és kiképzésű kutak száma százon is felül van. Fő telepítési területük a Barátság városrész, illetve a Radar. Számtalan vizsgálat és kísérlet után a nagy átméretű, úgynevezett aknakutak bizonyultak leghatásosabbnak.
A 26-os Állami Építőipari Vállalat Egyetértés nevű, hatszoros szocialista külső csőszerelő
brigádja szereli az 1-es szivattyúháztól a vasműig vezető ipari vízcsővezetéket /1967
A Radarban befejezés előtt áll az a szivárgó táró-rendszer, mely több mint 700 méter hosszon nyújt védelmet a talajvizek ellen – az egykori csúszás helyén – az I. szivattyúháznak, illetve a tolózárháznak. Ez a víztelenítő alagút a maga nemében egyedülálló. A táróba, illetve a mellé telepített kútfüggöny megcsapolásával gravitációsan Dunába juttatja a talajvizeket. Jótékony hatása már lemérhető tárót övező figyelőkút rendszerben a észlelhető talajvízszint csökkenésénél. Mind az akna, mind a táró rendkívül hatásos, de jelentős beruházást igénylő létesítmény, ezért csak olyan helyeken telepíthető, ahol azt a védett objektum fontossága, valamint a talajvíz viszonyok megkívánják.
Szentimrey Béla
A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.
