Népszava – 1963. július 21.
Emberségről, hétköznapokról, javaslatokról a jövő városában
Kicsit elfogódottan járom a város utcáit. Tengernyi emlék rohan meg abból az időből, amikor itt, a pentelei fennsíkon, messziről jött emberek rendületlen hittel alapozni kezdték a ma Dunaújvárosát. De én csak látogató vagyok, s csak azoknak az érzései, gondjai tarthatnak számot érdeklődésre, akik itt ragadtak élni, küzdeni, holnapért csatázni…
A kohászok – akikről annyi irodalmi hasonlat járja – csendes emberek. Ők maguk a legritkábban szólnak hasonlatokban, a szocializmusról is úgy beszélnek, mint a jobb, emberibb életről, amiért még nagyon sokat kell tenni.
Kohász integet a Dunai Vasmű II-es kohójának tetejéről. /1963
fotó: MTI/Bara István
Egy locsolás, a százezrek és a hamis emberség
– Mit kell tenni?
Ezt a három szóból álló kérdést ismételgettem, s noha a felelet nagyon különböző volt minden esetben, egyik sem kerülgette a valóságot. Itt áll például Bobek Zoltán hengerész és Weisz Zoltán forrasztár. Egy nemrégiben lezajlott esettel kezdik:
– Az öntecsszállító kocsikat néha meg kell locsolni, hogy a görgők hűljenek. Két-három perc az egész, de valaki elmulasztotta, s emiatt le kellett állni a Hengerműben. Ez hatvan tonna lemez kiesését jelentette, ami hozzávetőlegesen 360 ezer forint kár…
Tehát azt kell tenni, hogy a görgőket besülés ellen locsolják az öntecsszállító kocsiknál? Természetesen azt is, de azért nem ilyen egyszerűen gondolják ők. A tennivaló tulajdonképpen az – és így már jóval bonyolultabb -, hogy megértessék minden munkással, azzal is, akinek csupán néhány görgőt kell meglocsolni: a legkisebb mulasztás is akadályokat gördít a szocializmus megvalósítása elé. S ezt a szót megismétlik: “a legkisebb is…”
– Miért, talán volt nagyobb is?
– Volt. Kiderült a Hengermű vezetőjéről, hogy nemcsak beképzelt, öntelt ember volt, aki nyeglén beszélt – mondják többen is – a munkásokkal és semmibe vette véleményüket, hanem szerintük személyes becsvágyból “furcsa” elméleteket gyártott. Szerinte például a hengermű új berendezéseinek nem volt szüksége tervszerű, megelőző karbantartásra és vadonatúj állapotban is teljes terheléssel dolgozhattak. Ezt a vezetőt leváltották, de munkamódszerének következményei közé tartozik, hogy sok berendezés tönkrement, ami nemcsak a szocializmus megvalósítását nehezíti, hanem olyan következményekkel is járt, hogy fél éve nem tudjuk teljesíteni tervünket a Hengerműben és a keresetek csökkentek…
Ahogyan mondják, most már “egyenesben vannak”, de egy fontos következtetést levontak az ügyből. Ugyanis annak a téves szemléletű vezetőnek a kiismerése aránylag könnyen ment. Csakhogy az észlelési időtől a cselekvésig körülbelül egy esztendő telt el, mert valami hamis emberségből a még magasabb poszton álló vezetők nem akartak eleinte az úgynevezett adminisztratív eszközökhöz nyúlni. Pedig minden hónap a munkások húsába vágott és az igazi emberség nyilvánvalóan azt követelte volna, hogy a dolgozók érdekében már hamarább eltávolítsák a Hengermű rossz irányítóját,
Az új erkölcs magvetői
Liszka Sándor, a Vasmű szakszervezeti bizottságának termelési felelőse arról beszél, hogy a szocialista brigádok az új erkölcs magvetőivé lettek. Egy példát említ. Valamelyik brigád rendszeresen lottózott, egy alkalommal azonban valaki kimaradt a játékból, mert anyagi gondjai támadtak. És a brigád éppen akkor nyert. Nagy összeget. Minden gondolkozás nélkül felosztották az összeget és nem maradt kibelőle az sem, aki azon a héten nem járult hozzá a szelvényvásárláshoz.
De Nics János martinász, országgyűlési pótképviselő már egy egészen másfajta esetet említ.
Az egyik szocialista brigádban valaki munkaidő alatt se szó, se beszéd elment ping-pongozni. Egy másik tag pedig röviddel később igazolatlanul hiányzott. Ezért a szakszervezeti bizottság úgy döntött, hogy megfosztja a jelvénytől a brigádot. Mi következett erre? A brigád panaszra ment és a munkások véleménye ellenére úgy döntöttek: a jelvény marad. Ilyen esetet a pótképviselő is csak egyet tud, de ez az egy is több a soknál. A szocialista brigádmozgalom óriási tekintélyt vívott ki a kohászok között is, nem szabad ezt a tekintélyt kivételezéssel, igazságtalansággal csorbítani.
A pótképviselő felhívja a figyelmet egy másik martinász – vagy nemcsak martinász? – gondra is. A következő történetet meséli el:
– A hengersoron nem fogadták el egy munkás újítását, azután másfél év múlva megpróbálták bevezetni, mintha az egész egy műszaki elgondolása lett volna. Ez persze nem túlságosan gyakori. De annál sűrűbben fordul elő, hogy az a műszaki, akit az újítási iroda megbíz a benyújtott javaslat kivizsgálásával, meg sem nézi alaposan az elképzelést, hanem csak úgy “kutyafuttában” referál. “Szerepel hasonló a műszaki fejlesztési tervben is, ne bajlódjunk vele…” Hogy miért? Mert így kényelmesebb …
Az ország acéltermelésének egyharmadát adja a Dunai Vasmű. De ehhez mindenekelőtt alapanyag kell. Erről beszélgetünk Závodi Imre igazgatóval és Schwertner János, Bozsik Imre vezető mérnökökkel. Magától értetődő tehát, hogy szóba kerül a KGST. Hiszen az egész város a szocialista országok együttműködésének köszönheti létét, virágzását, mert a pentelei lösz aligha lett volna alkalmas vasérctermelésre, vagy kohókoksz kibányászására. Ez köztudomású. De véleményük szerint egyik szocialista ország sem szenvedhetne hátrányt abból, ha kellő előkészítés után a KGST-országok szorosabb együttműködést alakítanának ki, s az ott kimondottak a döntés, a határozat jellegével bírnának. Persze, tudják, hogy ilyenfajta kezdeményezések már vannak, de jó lenne bővíteni őket. A következőkben pedig már arról beszélgetünk, hogy a kohászvárosban nemcsak kohászok élnek. Ott élnek a hozzátartozók, a feleségek, gyermekek is, s ez egyre növekvő gondja első szocialista városunknak. Miért?
Uszályok a dunaújvárosi kikötőben. A kikötőparancsnokság egykori épületében már a Vörös Október Ruhagyár működik. /1963
fotó: MTI/Fényes Tamás
Cipőtalpaltatás és az asszonyok elhelyezkedése
Ezt már az irodából kilépve, a napsütötte utcán láthatjuk, ahol egy asszony újságpapírba csomagolt cipőt visz a kezében:
– Talpaltatni, asszonyom?
– A gyerek hamar szétrúgja, csak hát…
Még néhány mondat és kiderül: a városban működő szolgáltató vállalatok olyan rosszul vannak elhelyezve, hogy a cipőjavítás például még mindig az ósdi “pangli” módszerrel történik, gépek felállításáról a szűk helyiségben szó sem lehet, s egy gyerekcipő talpalására legalább két hétig kell várni.
Volt valamikor olyan nézet, hogy a kohászvárosban csak kohókra van szükség. Ez a nézet már régen a múlté, de változás – legalábbis 1957 óta, amikor sikerült idetelepíteni egy-két könynyűipari telephelyet – nem sok történt. Ebből egyrészt az a gond fakad, hogy a nők számára úgyszólván nincs elhelyezkedési lehetőség, másrészről a szolgáltatások nem elégítik ki az igényeket. Beszéltem néhány vasmunkással, aki kereken így fogalmazta: ha nem akad olyan igazgató, aki hajlandó értünk otthagyni Budapestet, akkor csak küldjék le a vállalatát nélküle, igazgatót majdcsak találunk itt is… A fogalmazás talán kissé nyers, de kétségtelen, hogy nem nélkülöz minden alapot.
Vágóhíd és felvonulási épületek
Illyés József, a városi tanács vb-titkára valamikor a felszabadulás után még Dunapentele főjegyzője volt, s azóta is szerelmese a roppant alakulásnak, ami az Alfölddel szemben, itt a Duna másik oldalán kőbe véste az élet szimbólumát, a vasat ontó várost. Tehetetlenül széttárja kezeit, amikor szóvá teszszük, hogy nincs a városnak még mindig egy fedett piaca, ahol az aszszonyok bevásárolhatnának. És nincs vágóhíd sem. Nem túlzok, ha azt mondom, hogy ez körülbelül félszázezer embert érint, hiszen a 42 ezer lakoshoz még hozzá kell számítani jónéhány bejárót, aki itt vásárol be. Mármost mi történik? A helyi termelőszövetkezet évente mintegy 1800 hízót és 200 marhát ad az államnak. Ezeket felszállítják a budapesti vágóhídra, azután vissza Dunaújvárosba. A környékbeli falvak adatait nem ismerem, de bizonyos, hogy nemcsak a hús lenne frissebb – ez ellen nyáron sok kifogás esik a nehéz testi munkát végző emberek részéről – hanem a népgazdaságnak is jelentős megtakarítást jelentene, ha Dunaújvárosban lenne vágóhíd.
Járókelők figyelik az utcáról a város húsboltjában a 30 kg-os harcsát, amelyet a Halásztavi Tsz fogott ki a Dunából. /1956
fotó: MTI/Jármai Béla
Aki csak egyszer is látta Dunaújvárost, nehezen tud szabadulni varázsa alól. Modern házak, hatalmas parkok és napfény mindenütt Árnyék csak a déli városrészre vetődik, ahol a Vasműből mintegy 150 család lakik még a tíz évvel ezelőtt épült felvonulási épületekben. Kopogtassunk be egy ilyen lakásba!
Nefelejts utca 2. Németh Ferencék. Téglapadló, vizes falak, hullik a vakolat. Ha esik az eső, lavórt kell helyezni az ágyra. A kokszoló megmérgezi a környék levegőjét. S érdekes! Azemberek itt is bíznak a jövőben, abban, hogy felszámolják ezeket a szükséglakásokat. De van egy megjegyzésük: szerintük sehol, soha többé nem szabadna felvonulási épületeket emelni, az építőipari trösztök sokkal olcsóbban dolgozhatnának, ha vontatható lakókocsikat használnának, amelyek a munka végeztével egyszerűen odébb állnának. Hát nem érdekes? A saját bajuknál is előbbrevalóan említik az országos problémát.
Déliváros 1964
fotó: MTI/Járai Rudolf
Az iskolaügy is kohászgond
A jövő városában tett látogatást nem is lehetne másképpen befejezni, mint az ifjúsággal. Prózaibban megfogalmazva: iskolaügy. Kohászok, martinászok, hengerészek beszélgetnek erről mostanában esténként. Mert róluk, családjukról van szó. Ha nem készül el időben a 16 tantermes gimnázium és a nyolc tantermes iskola; ha nem érkezik időben a városba még legalább 30 nevelő – akkor az általános iskolákban be kell vezetni a hármas váltást. Ez azt jelenti, hogy lenne kisiskolás, aki csak este hét után mehetne haza.
Az elmondottakhoz csupán egyet: talán sehol az országban nem hárítottak el annyi göröngyöt a szocializmus útjából, mint éppen ebben a városban. A felsoroltak csupán morzsalékok ehhez képest, s talán ezért van, hogy a borúlátás legcsekélyebb jelével sem találkoztam sehol.
Dunaújváros /1962
fotók: MTI/Járai Rudolf
Beszéltek a növekvő életszínvonalról, arról, hogy a löszön rendelőintézetek, kórház, felsőfokú technikum, szórakozóhelyiségek emelkedtek a kohók mellé. Pontos adatként megemlítették, hogy a Vasműben a fizikai dolgozók átlagkeresete 1840 forint, a kohászoké pedig – akik különlegesen nehéz munkát végeznek – 2500 Ft.
Külön érdekességként megemlítették: kiveszőben van a melegmunkát végző kohászok, martinászok, segédmunkások között a mértéktelen – valamikor oly jellemző – italozás. Nagyon hosszú ideje nem kellett senkit sem elvonókúrára javasolni. Szerintük ennek az oka a növekvő öntudatban és az életszínvonalban rejlik. Utóbbiban azért, mert az emberek látják, hogy érdemes félretenni, juthat valamire a munkás ebben a városban, ebben az országban.
A gondokról, a hibákról csak azért beszéltek, és azért jegyeztem ezeket én is oly szorgalmasan – mert tudják, hogy nem dicshimnuszokkal, hanem a problémák megoldásával juthatunk csak el a szocialista társadalomig, a még szebb, még emberibb életig.
Tulajdonképpen – s ezzel is – nemcsak várnak anyagi javakat, kulturált életet, új erkölcsöt a szocializmustól, hanem tesznek is érte.
Fodor Gábor
A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.
