Délmagyarország – 1956. július 4.
Sztálinvárosi jegyzetek IV.
Épülő kikötő /1953
fotó: Fortepan/Gallai Sándor
Verőfényes délután indulunk a sztálinvárosi kikötő felé. Útközben iskolásgyerekekkel találkozunk, az itteni Kohóipari Technikum néhány tanulójával is. Útitársam egyike – a városi pártbizottság munkatársa – közli a kérdésre, hogy a városban örvendetesen sok a gyerek és így újabb iskola, persze bölcsőde is kell. Mindkettő egyformán fontos.
A kikötő felé menet megtudom, hogy cellulóze-gyár és nagy tejüzem is megkezdi majd a működését és itt a leányok, asszonyok dolgozhatnak. Ezzel kérésük teljesül. (A nehéziparban ugyanis csak egyes munkahelyeken lehet és szabad nőket alkalmazni.)
Elhagyjuk az új várost és a falu – Dunapentele – épületei között járunk. Apró házak a dombokon és az ittlakó emberek öltözéke között egyaránt látni nagyvárosiast és falusiast.
Rövid út után sorompó előtt állunk. Hajós ruhába öltözött, pirospozsgás arcú ember “kaput nyit”. A kikötőben vagyunk. Ahol lépkedünk, az egész kikötőt és környékét elöntötte a tomboló jeges ár, amely – mint ismeretes – néhány hónappal ezelőtt pusztított. Ennek a világon semmi nyoma nincs itt már.
A kikötő a széles, úgynevezett “holt” Duna-ágánál épült. A “holt”-ág természetesen összeköttetésben van az “élő” vízzel. Álmodozó, buján zöld a meredek túlsó oldal. Itt – ezen a parton – szépen, formásan kibetonozták a függőlegessé tett partot. Persze a rakpart is csupa kő, amelyet vörösesfeketévé tett a vasérc pora.
Kikötő /1953
fotó: Fortepan/Gallai Sándor
A rakparton mozdony jár. (Sztálinvárosban egyébként vasúti csomópont van.) Most is éppen füttyentve indul és viszi a speciális vagonokba rakott vasércet egyenesen a gyáregységbe. A nagy daru a vizén mozdulatlanul álló uszály gyomrába nyúl, markolószerkezete magába zárja az ércet. Aztán folyamatosan emelkedik a markolókazetta és a daru segítségével koppanva vagonban hull a darabos érc.
Sajnos, a mi hazánk vasércben eléggé szegény, s a mi ércünk vastartalma sem magas. A sztálinvárosi Nagyolvasztómű – amely a nyersvasat termeli – így most zömmel szovjet, aztán bolgár és esetenként más vasércet dolgoz fel.
Gelencsér László, aki a Vasmű kereskedelmi osztálya részéről a vasérc kikötői ki- és berakását vigyázza, éppen a daru környékén áll, amikor megszólítjuk. Az ismerkedés után kíváncsi idegenek módjára faggatjuk a kikötői életről.
– Naponta mennyi uszály jön a kikötőbe?
– Hát… van, amikor kettő, van amikor négy. Szóval mikor, hogy. De folyamatosan jönnek az uszályok és hozzák az ércet, ami bizony a kohó “kenyere”.
A Szovjetunióból tengerjáró hajók hozzák a kohó “kenyerét”, amit a Dunán motoros vontatású uszályokba raknak és a folyón ide, a kikötőbe szállítanak. A vízi út számottevően olcsóbb, mint bármilyen más szállítási mód. A sztálinvárosi kikötőbe Németországból, Regensburgból még kohókoksz érkezik. Különben – amint az előbbiekben írtuk – a Sztálinvárosi Kokszolómű a következő hónapban megkezdi a termelést – kokszot ad a Kohónak.
Az egyik nagy uszályról – amelyik 60 vagon vasércet hozott – harmonikaszó hallatszik. Figyeljük a rakparttól alig pár méterre álló uszályt; a takaros kormányos fülkéből tódul a harmonika hangja. A dal ismeretlen, csak úgy sejtdítjük, hogy valamiféle hajósnóta lehet.
Később derül ki, hogy a harmonikás egy gesztenyebarna hajú, nevetőszemű szovjet hajós volt. A sima víztükrön mozdulatlanul állnak az uszályok. A nagy daru markoló kazettája leereszkedik. Fürge motoros vontató a Nagy-Duna felé igyekszik. Élet van a kikötőben.
Lenyűgöző méreteivel rendíthetetlenül áll a vén folyó partján az új nehézipari gyár, és maga a város százszínű virágaival, fiatal fáival. A párt mutatta úton, kommunisták és pártonkívüliek, – dolgozó emberek teremtették. Az ő nagyságukat, akaratukat, a hétköznapokon való helytállásukat hirdeti minden itt. Eszembejut Geszler Jánosnak, a gépgyár egyszerű munkásának igaz szava: “Ilyen hatalmas valamit, mint ez a város és a gyár, még nem csinált a magyar nép… Minden öt év alatt született.”
Bartók Béla Kultúrház /1956
fotó: Fortepan/UVATERV
Igaz, vannak zökkenők, bajok, gondok, – az élet nem mentes ettől. De termel – és egyre jobban termel a Vasmű, s tovább építik, miként a várost. Termelnek, alkotnak a dolgozó emberek.
Értük, javukért a gyár, a város, a bölcsődék, a virágok és a fák.
Morvay Sándor
(Vége.)
A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.
