Sztálinvárosi Hírlap – 1960. június 3.
A pedagógusokat köszöntjük
Immár kilencedszer ünnepeljük a Pedagógus Napot. Az óvodáktól az egyetemekig mindenütt nagy szeretettel és megbecsüléssel köszöntik ezen a napon a nevelőket. Pedagógusaink, a sztálinvárosi nevelők is eredményes évet hagytak maguk mögött. Egyre magasabb színvonalon tanítanak, egyre többet foglalkoznak a fiatalok nevelésével, egyre nagyobb örömüket lelik, a munkában. Nagy részüket a tanítás után is ott találjuk az iskolában, amint éppen szakköröket, úítörőfoglalkozásokat vezetnek, vagy továbbképzésben vesznek részt. Odaadóan, hivatásuk tudatában végzik felelősségteljes munkájukat.
Volt idő és még ma is előfordul, hogy a pedagógusok munkáját azon mérik: hogyan vesznek részt a Tanács, vagy más társadalmi szervek által kijelölt feladatok végzésében, s az iskolai munkát alig veszik, figyelembe. Pedig a nevelő az iskolában szolgálhatja legjobban a szocialista építést. De az a pedagógus, aki komolyan veszi hivatását, felelősséggel foglalkozik tanítványaival, rájön, hogy nem zárkózhat be teljesen az iskola falai közé, mert elszakadása az élettől akadályozza őt munkájának eredményes végzésében is. Részt kérnek ezért pedagógusaink az iskolán kívüli munkából is. Aktívan részt vesznek a város kulturális és sport életében, támogatják az úttörő és KISZ szervezetek munkáját, ismeretterjesztő előadásokat tartanak a szülők, általános és pedagógiai műveltségének emelésére, segítik szorosabbra fűzni az élet és az iskola kapcsolatát. S többségük mindezt meggyőződésből teszi, érezve, hogy nem nevelhet a szocializmus számára megfelelően felkészült embereket, aki nem él benne társadalmunk életének eleven valóságában.
A szoros kapcsolat az élettel ébreszti rá nevelőinket arra, milyen feladatokra kell előkészíteniük ifjúságunkat, milyen világnézetet, erkölcsi szemléletet kell kialakitaniok bennük.
Nehéz, sok türelmet és szeretetet igénylő munka a nevelés. Ma azonban összehasonlíthatatlanul jobb körülmények között nevelhetnek iskoláink, mint bármikor. Nemcsak arra gondolunk, hogy gazdagabb az iskolák felszerelése, hogy a tanulóknak nincs hiányuk sem tanszerben, sem ruházatban, de arra is, hogy egyre inkább az egész társadalom ügye lesz a nevelés, amely jelentősen megkönnyíti nevelőink munkáját is.
A társadalom segítése, az életközelség vezeti rá pedagógusainkat például a közösségi nevelési fontosságára. Mind többen felismerik: csak közösségi szellem kibontakoztatásával lehet minden vonatkozásban győzelemre juttatni a szocialista erkölcsöt.
Sok-sok példa bizonyítja, hogy szélmalom harcot folytat az a nevelő, aki nem nyúl a legfontosabb láncszem után, aki nem építi ki a legszilárdabb alapot, a közösség iránti felelősségérzetet. Az igényes iskolai munka így vezet el az élettel való szorosabb kapcsolat kereséséhez. E kapcsolat megtalálása pedig segíti a nevelőt az iskolai oktató névelőmunka elmélyítésében, hatékonyabbá tételében. Pedagógusaink többsége fáradságos munkával keresi ezt az utat. S ha a szülők a nevelők fáradozásait valami módon viszonozni kívánják, segítsék rendszeresen az iskolát hivatásának betöltésében, az élethez való közeledésében.
A szülők számonkérik a pedagógusoktól a nevelő munkát, s ez így helyes. De gondolni kell arra is, hogy a nevelés eredményessége nem csupán a pedagógusokon múlik, hanem rajtuk is.
Népi államunk elismeri és nagyra értékeli pedagógusaink áldozatos munkáját. Városunkban is több pedagógus kap kitüntetést, illetve jutalmat, munkája megbecsülésének jeléül. Köszöntjük pedagógusainkat a kilencedik Pedagógus Nap alkalmából. A szülőkkel és diákokkal együtt mi is megbecsüléssel nyújtjuk át a hála virágait odaadó és fáradságos munkájukért és kívánunk további hasznos munkájukhoz sok sikert és jó egészséget.
Hajdú Tibor
Szentmiklósi Csaba hamarosan kezébe kapja állatorvosi diplomáját. Horváth Tamás nemsokára hallhatja az egyetem rektorától az ünnepélyes szavakat: Doktorrá fogadom. És orvos lesz. Talán valamelyikük híres kutató, vagy feltaláló lesz, akit csodálnak és tisztelnek az emberek. Talán megírják az életrajzát, megírják, hogyan nevelkedett, ki volt az édesapja, kik voltak a barátai. De egy név biztos kimarad az ünnepi visszaemlékezésből. Egy tanítónéni neve, a tanítóé, aki életük első önállósodó lépteit egyengette, aki kinyitotta előttük egy új csodával teli világ kapuját.
Csokonai Erzsébet tanítónő Csáki Ferenc, Berkits László, Mohács Károly és Tóth László III. osztályos tanulóknak magyaráz /1952
fotó: MTI/Járai Rudolf
És talán maguk az ünnepeltek is elfelejtik Tóth Lászlóné, Csokonai Erzsébet nevét, és a többi tanító nénit és tanító bácsit, középiskolás tanáraikat, akik hosszú éveken át, féltő gonddal és szeretettel tanították, nevelték őket.
Szembe ülök a tanító nénivel. Úgy mint 20 éve az iskolában. Csakhogy most én kérdezek és ő felel. Szerényen, csendesen, mert az ilyen emberek nehezen tudnak magukról beszélni, Pedig Tóth Lászlóné híres pedagógus. Már többször írtak róla a lapok, mert ő volt az első Sztálinvárosba telepedett tanító. Ezen a pedagógus napon, a közben felnőtt várossal együtt ünnepli pályájának 10 éves évfordulóját. Mert éppen 10 éve tanít és végig Sztálinvárosban.
És kezdetben igen súlyos körülmények között. Abban az időben még a pedagógusok fizetése nevetségesen alacsony volt. A körülmények rendezetlenek. Az élet sokszor nehéz, és becsülendő, hogy ez a fiatal lány mindvégig kitartott, a legnehezebb időkben is.
Ennek csak egy magyarázata lehet: Szereti a hivatását. És ezt bizonyítják eredményei is.
Pattogó szavú, szigorú embernek látszik Tóth Lászlóné. Az első érzés alapján talán mogorvának és barátságtalannak. De így van ez minden célratörő embernél. Tanítani akar, néha kevesli a tempót, szeretne gyorsabban és eredményesebben haladni. Azt mondják, hogy osztályain ez meg is látszik. Az ő gyerekei jól felkészültek, alaposak.
– Miért szereti a hivatását – kérdem és bár a kérdés egy kicsit suta és sematikus, de gondolkozás nélkül válaszol.
– Elképzelhetetlenül érdekes látni és fejlődés közben figyelni, hogyan lesz önálló egyéniség abból a kis csetlő botló bumfordi gyerkőcből, aki 6 éves korában idekerül. Szép dolog formálni, alakítani őket… Csak egy a baj…
Gondolom, hogy a szülőkre akar panaszkodni, akik nem eléggé segítik a pedagógus munkáját, vagy talán a gyerekre, akik rosszak és hálátlanok. De nem.
– Az a baj, hogy közben az ember úgy megszereti őket, hogy nehéz elválni tőlük…
Vasvári Pál Általános Iskola bejárata /1955
fotó: MTI/Farkas Tamás
Aztán tovább beszélgettünk érdekes és szép pályájukról és lehetetlen kikerülni a mai pedagógusok fő kérdését. Ő így fogalmazza meg:
– Tanítani, csak hittel lehet. Rossz nevelő az, és bármit tesz csak árt vele, aki mást tanít, mint amit hisz. Ezt a gyerekek megérzik. A gyereknek nem lehet és nem szabad hazudni.
Ha volna már kidolgozott és pontokba foglalt pedagógus etika, akkor ez lehetne az első és sarkalatos tétele.
Sokan sokkal kevesebbre becsülik az általános iskolai pedagógus szerepét, mint amilyen súlyos és felelősségteljes az a valóságban.
Több bizalmat és segítséget kérnek a sztálinvárosi pedagógusok
A magyar közmondás úgy tartja, “addig hajlítsd a vesszőt míg fiatal”. Tóth Lászlóné a legfiatalabbakkal foglalkozik. Az ő keze formálja a még alaktalan gyermeki lelket. Neki kell észrevenni a gyerekből kiütköző rossz tulajdonságokat, neki kell felfigyelni a gyerek egy-egy átlagon felüli képességére és olyan irányba terelni, hogy a rossz tulajdonságokat lefaragva a gyerek a jó felé haladjon és kifejlődjenek benne egy új korszak emberének jellegzetes, jó vonásai.
Mert Tóth Lászlóné már a 20 év utáni társadalom arculatának kialakításán dolgozik. És ha egy mérnök rosszul épít meg egy házat, a hiba még helyrehozható. De ha egy pedagógos rossz munkája, felelőtlensége, vagy hozzánemértése nyomán egy gyerek egyénisége és élete rossz vágányra siklik, az súlyos katasztrófákat okozhat, és a kár nem egy esetben helyrehozhatatlan.
Mindezt persze Tóth Lászlóné tudja és érzi. Ezért lett pedagógus, ezért vállalta ezt a szép feladatot.
Tanulók figyelik a tanár által bemutatott kísérletet a Kohászati Technikum kémia óráján. /1958
fotó: MTI/Fényes Tamás
E rövid kis írás persze nem lehet alkalmas arra, hogy egy embert tökéletesen bemutasson. Nem is ez a célja. E sorok Tóth Lászlónén keresztül egy gazdag jövő névtelen munkásainak, sok-sok ezer pedagógusnak akarják elmondani azt, hogy társadalmunk tisztában van azzal a hatalmas felelősséggel és munkával, melyet végeznek. Azt akarják elmondani, hogy szeretjük és megbecsüljük az új ember kovácsait, hogy az egész társadalom számít munkájukra és azt mindennél fontosabbra tartja.
Ő
