Népszabadság – 1972. április 2.
FELELNEK A TÉNYEK
Roger Garaudy, a pártjával szembefordult volt francia kommunista vezető vádként írja a nyugati könyvpiac bestsellerré lett A szocializmus nagy fordulópontja című művében: “Ez a vak extrapoláció gazdasági szörnyűségekre vezetett: az erőltetett iparosítási rendszer ott, ahol nem voltak meg a tárgyi feltételei, olyan voluntarista “erőmutatványokat” produkált, mint például a magyarországi Sztálinváros, ahol gigantikus kohászati kombinátot állítottak fel több ezer kilométeres távolságra a nyersanyagforrásoktól, a széntől és a vasérctől.”
E “leleplezés” nem új, 1956-ban az ellenforradalom is a számlánkra írta ezt a gyáróriást és a Duna menti új várost. Vállaltuk akkor az élethalálharc közepette, és vállaljuk most is – talán kicsit szerényebben, mint kellene. Igaz, megírtuk már, de a köztudat még a mai napig sem fogta fel valóságos jelentőségeként az alapvető tényt: a Dunai Vasmű 1968-ban az utolsó fillérig visszafizette a népgazdaságnak mindazt, amit a megteremtésére fordítottunk. Azt pedig még kevesebben tudják, hogy 1968 óta esztendőről esztendőre másfél milliárd forintot ad a közös kasszába e gyárkombinát. Milyen tételekből tevődik össze ez a hatalmas összeg? Íme, néhány tavalyi adat az állami befizetésekről: eszközlekötési járulék 546 millió 68 ezer forint; értékcsökkenési leírás 465 millió 273 ezer forint – igaz, ebből a vállalatnál marad 277 millió 743 ezer forint; bérfejlesztési adó 6 millió 600 ezer forint; termelési adó 274 millió 401 ezer forint; illetményadó 28 millió 313 ezer forint; nyereségadó 384 millió 971 ezer forint.
A kötelezettségek listája az állami befizetésekkel korántsem ért véget: 48 millió 908 ezer forinttal járultak hozzá a városfejlesztéshez, a társadalombiztosítási járulékra pedig 60 millió 834 ezer forintot költöttek. Ide kell azonban számolni a negyedik ötéves terv időszakára vállalt 700 lakás felépítését is, de azt a 18 és fél millió forintot is, amelyet dolgozóik saját családiház-építkezéseinek támogatására fordítottak egyetlen év alatt. És hol van még a vasmű 13 ezer dolgozójának az országos átlagnál, ha árnyalattal is, de mégiscsak magasabb munkabére, a 21 napi nyereség részesedése, az évi 500 millió forint, amelyet műszaki fejlesztésre fordítanak? A gyári gyógyüdülőre, gyermek- és felnőttüdülőkre, a fizikai dolgozók tehetséges gyermekeinek továbbtanulására költött száz- és százmilliók?!
Távol a szén- és érclelőhelyektől, sok ezer kilométernyire az Uráltól, a Dunai Vasmű szakadatlanul ontja a milliókat, és ami talán még ennél is fontosabb: az acélt. Mert az ország hengerelt-acéllemezáru-szükségletének már 80 százalékát a gyáróriás fedezi – a magyar gépipar lelke ez az acélváros. A Dunai Vasműn kívül nincs az országnak egyetlen olyan ipari létesítménye, amely például képes lett volna a Barátság II. olajvezeték speciális acélcsöveit legyártani. Dollármilliókat fizethettünk volna e csövekért. A Duna menti gyáróriás azonban termékeivel megjelent Svédországban, Nyugat-Németországban, Indiában és több mint 19 millió dollárt hozott haza egy év alatt.
REMÉNYEK ÉS VALÓSÁG
Engl Tibor, a gyár pártbizottságának titkára még az első kapavágások idején érkezett Pécsről Dunapentelére. Az építőknél kezdte gépészként és szentül hitte, hogy e kietlen tájon lesz a földnek az a pontja, amelyből pártmegbízatással jött társaival együtt kifordítja, megváltja a világot. Húszesztendős volt.
– A tervek megvalósultak, állnak a házsorok, utak, kohók és martinkemencék – mondja töprengve a párttitkár, aztán mosolyogva hozzáteszi – jelentésnek ez nem is hangzik rosszul. Mai ésszel természetesen már mindannyian tudjuk, hogy mindezt megépíthettük volna szervezettebben, okosabban, talán olcsóbban is, erőforrásainkat jobban, hatékonyabban koncentrálva. Szóval kevesebb áldozattal, mint ahogy azt akkor tettük De meg kellett tennünk, ez volt és ma is ugyanez a meggyőződésem.
És nem mi, kommunisták, találtuk ki először, hogy egy ilyen acélkombinátra elengedhetetlenül szüksége van az országnak. Jóval a felszabadulás előtt is készültek hasonló tervek, ezeket azonban a németek keresztülhúzták. Mi megvalósítottuk, és úgy vélem, hogy nemzedékünknek, a semmiből teremtők nemzedékének ezért csak köszönet jár. Az építőknek és az országban mindazoknak a millióknak is, akik e gyárvárosért és gyáróriásért tengernyi áldozatot vállaltak. A tisztességes számadáshoz ez éppúgy hozzátartozik, mint a szembenézés a régebbi álmokkal: a világmegváltás nehezebb feladat, mint utcákat és kohókat építeni. Nem lett a Dunai Vasmű olyan jó és nemes értelemben vett embergyár sem, mint ahogy akkor álmodtuk – az új típusú, a közösség érdekeiért minden áldozatra kész, kicsinyes, önző érdekekkel semmit sem törődő, szocialista hős nem születhet futószalagon.
E gyárkombinátban évente 100-110 új párttagot vesznek fel – kommunistává érlelődésük azonban hosszú esztendők folyamata. Pártcsoportok, kommunista munkaközösségek küzdenek évről évre minden egyes társukért. És van, amikor minden erőfeszítésük ellenére csalódnak, vagy később derül csak ki, hogy elhamarkodottan döntöttek. Tavaly hat embert zártak ki a pártból.
Sok minden másként alakult, mint ahogy azt a kezdet kezdetén remélték. Ki gondolt volna például arra akkor, hogy itt valaha is gond lesz a családok elzárkózottsága? Mert ma ilyen problémákkal küszködik a város és a vasmű pártbizottsága is. Nincs elég klubhelyiség, nincs a város méreteihez megfelelő, korszerű kultúrotthon, nincs elegendő közös szórakozási alkalom. Lakásokat vegyenek el ilyen célokra? Hosszú esztendők óta szakadatlanul építkeznek, új és új területeket hódítanak meg a Duna partján, de még így is kevésnek bizonyul minden igyekezetük.
Ki gondolt volna húsz esztendővel ezelőtt arra, hogy egyszer majd magukra maradt öregek és nyugdíjasok problémáival kell foglalkozni? Dunaújvárosban mostanában jelentek meg az első nyugdíjasok, több mint 600 vasas kezdte el a jól megérdemelt pihenést. És a Duna-parton, a régiós lakások helyén meg kellett építeni már az első szociális otthont is. Száz és száz megöregedett ember él elhagyottan a jól berendezett lakásokban, de csak akkor válthatnak szót, amikor megérkezik a villanyszámlás.
Különleges város? Nem. Még a gondjai is mindinkább a többi városéhoz válnak hasonlatossá. Az igazi rangját az adja, hogy ezt a várost mi teremtettük. Ma 50 ezer ember él itt távfűtéses, fürdőszobás lakásokban, a háztetőkön tv-antenna-erdő, az utcákon árad, hömpölyög a sokaság – épp olyan jól öltözött férfiak, asszonyok és gyerekek, mint a fővárosban. És nemcsak házak rengetege, nem csupán az acélkombinát épült itt fel, de ezreket foglalkoztat ma már a Papíripari Vállalat, a Vörös Október Ruhagyár, a Férfi Fehérneműgyár, a Magyar Posztógyár, a 26-os számú Állami Építőipari Vállalat, a Beton- és Vasbetonipari Művek, a Dunaújvárosi Tervező Iroda.
Ma már ötvenezer ember él Dunaújvárosban.
Negyedszázaddal ezelőtt ezen a vidéken teljesen ismeretlen volt a gyári munka, de a legtöbb ember még emeletes házat sem látott. Most Indiától kezdve Afrikáig számtalan országból hoz a posta kérő leveleket Dunaújvárosba: kohászokat, martinászokat kérnek a Dunai Vasműtől a korszerű népgazdaságukat csak most teremtő országok ipari vezetői.
ÉS AKIK ITT DOLGOZNAK
Nem nehéz olyan igaz és meggyőző tényeket, adatokat felsorakoztatni, amelyek egyaránt érvelnek a Dunai Vasmű népgazdasági, politikai és társadalmi jelentősége mellett. De hogy vélekednek e gyárkombinátról, a saját munkájukról, sorsukról az itt dolgozó emberek? A napokban fejeződött be e témakörben a szociológiai felmérő munka. Megkérdeztek két nagy gyáregységben 242 szakmunkást, 136 betanított és 82 segédmunkást, az előző munkahelyükhöz képest, hogyan érzik itt magukat? A megkérdezettek 73 százaléka azt válaszolta, hogy jobb a Dunai Vasműben a munkahelyi közérzete, 19 százalék a korábbihoz hasonlónak ítélte helyzetét, és 8 százalékuk roszszabbnak minősítette a munkahelyét. Arra a kérdésre, hogy szívesen él-e itt, Dunaújvárosban, 93 százalékuk egyértelmű igennel felelt. Több mint 53 százalékuk azonban hozzátette, hogy változásokat igényelnek: több művelődési, szórakozási és mindenekelőtt szélesebb körű továbbtanulási lehetőségre lenne szükség szerintük. Az ilyen változtatási igények között lehetetlen nem észrevenni az emberek érdekeltségi és személyes sorsuk távlati azonosulását városukkal, a munkahelyükkel.
Göncz István öntő, a vasmű egyik legrégebbi dolgozója, mindezt másként fogalmazza:
– Engem is hívtak több pénzért Pestre és máshova is dolgozni. Most mi, öntők, különösen kapósak vagyunk. Eszembe se jutott azonban az ilyen ajánlatokkal foglalkozni vagy alkudozni. Mi köt ehhez a városhoz és a gyárhoz? Úgy érzem, hogy mindaz, ami itt van, ifjúkorom és sorsom része. És ide kötnek a társaim, akik velem együtt talán nem rosszabbak, és nyilván nem is jobbak, mint a csepeliek vagy a diósgyőriek, összetartozunk, mert összeköt minket a munkánk, minden erőfeszítésünk, összekötnek azonban olyan hagyományaink is, mint a minden év áprilisában szervezett kommunista szombatjaink, amikor felkerekedünk, és rendbe hozzuk, kifestjük az iskolákat, óvodákat és bölcsődéket, megreperáljuk a padokat és gyermekjátékokat. Az igazság, hogy úgy vagyok ezzel a várossal, mint az asszonnyal. Megcsodálom én is a szép nőket, mint bármelyik más egészséges férfi, de elégedett és boldog csak a feleségem mellett és vele vagyok. Nem vágyok máshová.
Sólyom József
(Bánhalmi János felvételei)
A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.
