Sztálinvárosi Hírlap – 1957. május 17.

Május volt akkor is…

– Egy öregdiák emlékeiből –

Vasárnap délelőtt…
Végre mégiscsak megjött a jóidő!
Igaz, késett egy kicsit, mint a pontatlan ember, akinek rosszul jár az órája. Vagy mint a randevúra készülő lány, aki tudja, hogy nem szabad nagyon sietni. Régi taktika ez. Hadd érezze a fiatalember, hogy neki nem olyan fontos a dolog, éppen csak játékos időtöltés, röpke női szeszély, májusi flört. Na persze, valójában nem így áll a helyzet, de hagyjuk. Fő, hogy ma már ragyogóan süt a nap s virágba borultak a fák, a kertek, a szívek.
A férfiakról lekerült a felöltő, a nők napról-napra könnyebb ruhát öltenek s mind gyakrabban hallani itt is, ott is:
– Na, ma leugrom a Dunapartra, kiszellőztetem egy kicsit magamat.
Persze ezt nem szabad szószerint venni. Már mint az ugratást. Mert ember legyen a talpán, aki leugrik a magas, meredek partfalról. Még lekúszni is nehéz. Ez éppen olyan, mint amikor felugrik, valaki hozzám, a lakásomra, amely a harmadik emeleten van. Ugye képtelenség? Az emberek mégis ugranak: egyszer le, másszor fel. Hiába, nem férnek a bőrükbe. Különösen így május idején.

Sztálinváros partjainál /1955
fotó: Fortepan/UVATERV

Szóval ragyogóan süt a nap. Ideális futballidő – állapítja meg a szurkoló. Kellemes sétaidő – suttogja a fiatal lány. S mit mondják én? Kitűnő alkalom, hogy ma én is ugorjak egyet. Le a Dunapartra.
Nosza már indulok is. Ki a szabadba. A fák, a füvek, a madarak és a víz birodalmába. A dunaparti lépcsőzet olyan meredek, hogy próbára teszi a legtapasztaltabb túristát is. Ide fogaskerekű kellene – mondta legutóbb egy ismerősöm, amikor megállt a lépcsősor felső fokán és lenézett a mélységbe. Vagy egy szabadtéri liftjárat. Hogyne. Túlságosan megnőttek az igények. Toronyóra aranylánccal nem kellene? Vagy egy “terülj asztalka” mesekincse? Észnél legyünk emberek! Nézzük a takarókat!
Már lent járok a vadon nőtt akácok, az illatos hársak, a remegő levelű nyárfák alatt, amikor találkozom egy fiatalemberrel. Könyv van a kezében. Olvas. Látni rajta, hogy nem tud elszakadni a betűktől. Bizonytalanul lépeget, mint a vakok, megtorpan néha ijedten egy fa, vagy egy bokor előtt, körülnéz, de aligha lát valamit abból, ami él és tenyészik körülötte. Olyan ez a fiatalember, mint én voltam valamikor. Mintha ifjúságomat testesítené meg. Igen… így jártam én is az erdőkben, könyvvel a kezemben, költőkkel, filozófusokkal. Megfordulok és hosszan nézek utána… még egy-két csetlőbotló lépés és elnyeli egy kanyarulat.
Kár, hogy nem jön velem, nem kísér el utamon, amely a lassan hömpölygő víz széléhez vezet, ahol egy vén szomorúfűz csüggeszti gyér lombjait. Igazán kár, hogy nem látja azt a könnyű, játékos ábrándot, amely a víz színén tükröződik és nem érzi azt a mély bánatot, amely lehúzza a könnyeit hullató fűz fejét… S milyen szép a madarak világa! Szárnyuk hangtalanul nyílik és csukódik, tolluk csillan-villan a fényben.
Május a virágzás, az ifjúság, a búcsúzó diákok hónapja.
Most eszmélek rá, az a fiatalember, aki elment mellettem, bizonyára az érettségire készül, mint én sok évvel ezelőtt. S már rajzanak fel bennem az emlékek.

*

Az első ballagók

Május volt akkor is… Érettségi előtt álltunk s mi sem voltunk különbek a Deákné vásznánál. Már nagyon untuk az órákat. Ez volt az oka annak, hogy egy délelőtt ellógtunk testületileg a “főúr” temetésére. Lopva osontunk ki az iskolaépület kapuján és künn az utcán zárt sorokban vonultunk ki a temetőbe.
Közben hadd mondjam el, hogy ki volt a “főúr”«? Ne tessék valamilyen agyalágyult arisztokratára gondolni. Nem! A “főúr” egyszerű pincér volt, aki az iskolaépülettel szemben álló ipartestület ivójában teljesített szolgálatot. A derék iparosok és a szintén derék, nagyobb diákok örömére.
Jani bácsinak hívták s arról volt nevezetes, hogy ceruzája – eltérően az akkori “főuri” szokástól – nem fogott duplán. Mert szerette vendégeit és azok is őt. A mi rokonszenvünk is kölcsönös megértésen alapult.
Május első felének egyik napján, amikor a fehér és a lila orgonák már dús fürtökben virágoztak és a könnyű, habos sörök mind több vendéget csaltak be az ivóba. Jani bácsi hirtelenül szívéhez kapott és összeesett.
Harmadnap temettük.
Az egész, osztály ott állt sírja körül, sőt kis idő múlva megjelent néhány tanár is, az osztályfőnökkel és igazgatóval az élen. Hamar megneszélték, hogy hová mentünk és utánunk iramodtak. Szóval lelepleztek bennünket. Szúrós szemmel néztek ránk s mi lehajtottuk fejünket, mint az áldozati bárányok. A szegény özvegy meg nem győzött eleget csodálkozni a diákok és a tantestület rettentő részvétén. Folyton azt hajtogatta:
– Most már látom, hogy az én drága uram nem dolgozott hiába. Vannak hálás vendégei…
Bizony voltak.
És ha Jancsi bácsi még ma is élne, a harmincadik érettségi találkozót nála ünnepelnők meg. De mit csináljunk, az öreg elment és a mi soraink is úgy megritkultak a második világháborúban, hogy csak néhányan maradtunk hírmondónak a véndiákok közül.
… Állok a Dunaparton és nézem a vizet, amely úgy viszi hátán a csillogó fodrokat, mint a végtelen idő a mi röpke éveinket.

– MS –