TÖRŐCSIK MARI
Bérczes László beszélgetőkönyve
/részlet/
(…)
– Ide figyeljen! Maga nem látott még olyan ordítóan csúnya zsidó gyereket, mint Garas volt a főiskoláin! Egyszerűen ordítóan. Már az orra is, ugye. És rettentő vékony. Mellette ott volt Fülöp Zsiga, eredeti nevén Fritz Zsiga, aki meg úgy nézett ki, mintha ő lenne a Hitler-Jugend arca. Aranyló szőke haj, vékony, magas termet… A legjobb barátok voltak. Amikor mentünk együtt Statisztálni a Nemzetibe, elkiáltottuk magunkat, Grósz! Fritz! Hátrafordultak kérdőn. Semmi, csak szólítottunk benneteket, mert olyan jól néztek ki. Órület. Vagyis normális. Nekem az. Egy ordítóan zsidó fiú és egy ordítóan germán pofa – a legjobb barátok! De most hogy keveredtünk Garashoz meg Fülöp Zsigához?!
– Megmutatta Maár Gyula fotóját a szobájában, aztán elővette a virágot…
– Maár Gyula fotói, igen. Látta a pesti lakásomban azt a nagy képet?
– Igen. Csak úgy oda van támasztva a falhoz.
– Nem engedem fölakasztani. Ott van a hátam mögött, velem, aztán néha hátranézek, beszélgetünk kicsit. Nehogy már elérzékenyüljek…
– Segítek, nagyon prózai leszek. Valami amikor a disszidálás után Maár Gyula hazajött, a felesége már mással élt. Hogyan mondhatták róla a Szerelem forgatásán, hogy nős?
Mert akkor már a második feleségével, Maár Marival élt. Ez sem akármilyen família. A papa Weiner Tibor híres építész, vele építtette fel Rákosi Sztálinvárost. Gazdag, nagypolgári család, és persze baloldaliak. Mari szülei Bécsben házasodtak össze, aztán mentek tovább, előbb Párizsba, aztán a hitleri időkben Chilébe. A mamát még én is ismertem, nagyon szép, kedves nő volt. De minek beszéljek én erről?!
– Sztálinváros érdekelne. Osztálykiránduláson jártam ott a hatvanas években. Gyerekek, ez egy szép és modern város. Ezt mondták nekünk, megjegyeztem. Hogy ilyen a szép és modern város. Én ezt akkor elhittem.
– Életem java részét a huszadik században éltem le, amikor az ember “öt percig” mindig hitt valamiben, amiről aztán kiderült, érvénytelen. A Weiner család is azt hihette öt percig, hogy érdemes visszajönni Magyarországra. Weiner híres építész volt, Rákosi rögtön meg is bízta azzal, hogy építse fel Sztálinvárost. Maár Gyula megkérdezte tőle, Hogy voltál képes felépíteni ezt a szörnyűséget?! De hát mit tudott akkoriban tenni az ember? A tervrajzokba maga Rákosi is belerajzolt, mondta Weiner, amikor levitte Maár Gyulát Sztálinvárosba, hogy megmutogassa neki a házakat. Ez milyen, szerinted? Mit mondhatott, Szar. Mutatta a többit, Maár pedig mindegyikre ugyanazt: Szar, szar, mind szar. Weiner mosolygott. Ezt X tervezte, ezt Y, ezt pedig Z. Azokat az építészeket, akiket “osztályidegennek” tartottak, és ezért nem volt munkájuk, levitte magával, hogy így segítsen rajtuk. Segítettem, de magamat is mentettem. Ne csak én jegyezzem Sztálinvárost! Úgyhogy az összes jelentős építész keze nyoma ott van az épületeken.
– Miközben a házak egyformák.
– Abszolút! Azt tudja maga, hogy az ötvenes években épített színházat műemlékké nyilvánították? Jól tették. Maradjon meg az utókorra, hogyan is építkeztek egykor. Játszottuk ott a Honderű-t, és teljesen kétségbeestem, hol fogok én itt kávézni?! Erre fel olyan pazar kávézót találtam, mintha Párizsban lennék, olyan kávét adtak, mintha Olaszországban. Kedvem támadt sétálni egyet. És rájöttem, hogy Weiner Tibor jól kitalálta, hogyan korrigálhatja a parancsba kapott terveket. Úgy, hogy a Fő utca kivételével, mert erre ott nem volt módja, mindenhova ültetett egy csomó fát. Így aztán csak fákat lát az ember, házakat nem.
– Amitől a házak persze nem lettek szebbek…
– De a csupa zöld környezet oldja azt a rettenetes ridegséget, ami ezekből a kockákból árad.
