Tolna Megyei Népújság – 1975. február 14.
Felszabadulási emlékmű – Kiss István Kossuth-díjas szobrászművész alkotása,
mely Dunaújváros 25. évfordulójára készült el /1975
fotó: MTI/Horvát Péter
Dunaújváros – történelmi távlatból
Nem túlzás, hogy ma már történelmi távlatból nézhetjük új városunkat, Dunaújvárost. Huszonöt év mindenképpen nagy idő; hát még ilyen huszonöt év!
Hát akkor nézzük: mit jelentett, mit jelent ma, s mit jelent a jövőben Magyarországnak Dunaújváros.
Az emberek kohója
A városok általában századok alatt alakulnak ki, jutnak el a városi léthez. Ezért teljesen érthető, és mindennapos dolog hogy hazánkban is több millió embernek van szülővárosa. Mindenkinek, aki városban született. De Dunaújvárosban élnek néhány százan, akiknek nincs szülővárosuk, de van szülöttvárosuk. Idejöttek – ki ezért, ki azért – dolgozni kezdtek, tették, amit tenniük kellett, aztán szép lassan nőni kezdett kezük nyomán a gyár és a város, s vele együtt nőttek ők is. A vasmű egyik elismert embere ma Takács József főolvasztár. Úgy jött ide, mint száz és ezer más fiatal: meghallotta az ifjúsági szövetség hívását, vonzotta a kaland, meg a jó kereset is. Kubikosként érkezett Tótszerdahelyről, az egykori híres Partizán-brigád tagjaként. És végleg itt maradt: letette a kubikoscsákányt, szakmát tanult, s aki azelőtt egyszerre csak talicskányi barna földnek parancsolt, most sok-sok tonnányi izzó vasat dirigál.
Borovszky Ambrus, egykori vasöntő kapta a megbízatást, hogy a helyszínen irányítsa a nagy munkát. Dolgozni kezdett, később beiratkozott a Vörös Akadémiára, s hihetetlenül sok munkája közben tanult. Mosolyogva erősíti meg: igen, nagyon nehéz volt a, tanulás, s igaz, amit mesélnek, hogy még egy nagy fekete táblát is vett, mert úgy könnyebbnek vélte az egyenletek, képletek megismerését, a tudományok közötti eligazodást. Ma a vasmű vezérigazgatója.
Borovszky Ambrus, a Dunai Vasmű vezérigazgatója /1970
fotó: MTI/Szebellédy Géza
Ezrek szülöttvárosa Dunaújváros. A szülők között szép számmal voltak kommunisták, akiket a legnehezebb napokban ideirányítottak, akik nappal dolgoztak, este agitáltak; voltak közöttük egyszerű emberek, akik itt találtak öntudatra, itt nyílt szemük az országra és a nagyvilágra, s ma – itt, vagy másutt – fontos posztokon dolgoznak; s voltak kalandorok is.
Vonzotta e munka azokat, akik nagyot akartak tenni, de vonzotta azokat is, akik könnyen akartak pénzt keresni, vagy éppen árnyékba akartak bújni, el akartak tűnni egy időre, a társadalom szeme elől.
Kezdetben szinte leírhatatlan állapotok uralkodtak itt. Mosdatlan, kócos leánykák az utcán osztották ócska tejeskannából az ebédet (már amikor jött ebéd!); az egyetlen kocsma ajtajában ott álltak a pesti bordély házakból frissen érkezett nőcskék, hónuk alatt pokróccal: az egyetlen élelmiszerüzletben (üzlet? Inkább ócska barakk volt ez) nyitástól sorban álltak a más vidékről érkezett ügyeskedők, mert akkoriban talán az országban egyedül itt lehetett téliszalámit, szalonnát, vajat és citromot kapni.
A legnagyobb munkák idején megközelítően 15 ezer ember dolgozott itt Nagy részük csak néhány hétig, néhány hónapig, hiszen sok ezren jöttek és mentek. Amikor három napig egyfolytában zuhogott az eső (és mennyit zuhogott!), néha ezer-kétezer ember is fogta magát, s elutazott. Aztán vagy visszajöttek, vagy jöttek helyettük mások. Nem túlzás hát azt mondani, hogy ennek a gyárnak és városnak legalább 50-60 ezer építője lehetett.
Aztán sok ezren voltak, akik ide készítettek építőanyagokat, acélszerkezeteket, szekrényeket, ruhákat. Ez a sok ezer ember is építette Dunaújvárost. És építették azok a tízezrek is, akik a hétvégeken jelentek meg, hogy társadalmi munkában segítsenek legalább néhány órán át az állandó, a “hivatásos” dunaújvárosi munkásoknak. Ha jól számolok, összesen legalább százezer ember vallhatja magát ebben az országban Dunaújváros építőjének.
Az acél kohója
Amikor 1950-ben elkezdődött az óriási építkezés, sokan vitatták: mi szükségünk van rá, amikor nincs elég nyersanyagunk, különösen pedig vasércünk nincs. Jó – folytatták -, a Szovjetunió ellát bennünket vasérccel, de olyan messziről szállítani?
Nos: ma már alig akad hely a világon, ahova ne kellene a nyersanyagot (főként az ércet és a szenet, de néhol még a vizet is) messziről szállítani. Minden, nagy mennyiségben szükséges anyag ugyanis nem igen található meg ugyanazon a helyen. És ami a legfontosabb volt: a szakemberek előre látták, hogy az ország fejlődése elképzelhetetlen megfelelő mennyiségű alapanyag – nem utolsósorban acél – nélkül. Tetszett, nem tetszett, – a Dunai Vasműre égető szükség volt, szükség van és szükség lesz a jövőben is.
Ez történelmi tény. Bizonyítására elég néhány adatot említenünk. Amikor a Dunai Vasmű tervezése napirendre került, az egész üzemet évi 450 ezer tonna acél gyártására alkalmas műnek képzelték el. Szerencsére nem maradtak az eredeti elképzelésnél, s ily módon ma a Dunai Vasmű évi egymillió tonna acélt termel. Ez pedig csaknem egyharmada az egész magyar acélgyártásnak.
Ráadásul a Dunád Vasmű nemcsak a világszerte keresett hengerelt acélt gyártja, hanem úgynevezett másodterméket is készít. Nem is akármilyeneket! Csupán egyet nézzünk meg közelebbről: a spirálisan hegesztett csövet. Gyártásának fontosságát a Dunai Vasmű vezetői időben meglátták. Nem volt könnyű dolguk az új gyártmány bevezetésével. Régebben francia csöveket használtak hazánkban, s bizony eleinte a felhasználók is idegenkedtek a magyar terméktől.
Ma már nincs idegenkedés, nincs vita: a nagy, országokat összekötő olajvezetékeink és egyéb vezetékrendszereink talán el sem készülhettek volna a Dunai Vasmű kiváló spirálcsövei nélkül.
De talán ennyi is elég. Naponta 2500-3000 tonna készáru – 80-100 megrakott vasúti kocsi – hagyja el a Dunai Vasmű pályaudvarát, hogy éltesse, táplálja az ipart, a mezőgazdaságot.
Tehervonat a Dunai Vasmű gyártelepén, jobbra a vegyi üzem építményei. /1958. július 7.
fotó: MTI/Fényes Tamás
A Dunai Vasmű helye a magyar népgazdaságban
A jövő kohója
És a fentiek ismeretében egyáltalán nem meglepő: néhány éven belül kétszeresére kell növelni a Dunai Vasmű termelését. A fejlesztési tervek közül csak egyet említünk. Bevezetik az oxigénkonverteres acélgyártást; jelenleg a martinkemencékben körülbelül öt óra alatt készül el egy-egy adag acél, az új, oxigénkonverteres módszerrel ugyanez a mennyiség 30-40 perc után csapolható.
És fejlődik, változik az egész város. Mert közben Dunaújváros igazi, valódi város lett. Vannak üzemei, amelyekben az asszonyok is munkát kaphatnak, vannak bölcsődéi, óvodái és iskolái (még főiskola is működik itt), van múzeuma és tornacsarnoka, vidámparkja és műjégpályája.
És van ötvenezer lakója, aki gyökeret eresztett első szocialista városunkban, aki itt akar élni, boldogulni, itt akarja a maga és hazája jövőjét építeni.
Sok szeretettel Dunapenteléről/Sztálinvárosból/Dunaújvárosból – képeslapok
És – nagyon halkan ugyan – arról is beszélnek, hogy az ezredfordulóra alighanem százezres város lesz itt a Duna partján.
Hogy ez illúzió, merő ábránd?
Lehet. De amikor Borovszkyék 1949-ben megjelentek itt, hogy szemrevételezzék a terepet, s elmondták a helybelieknek, az egykori Dunapentele lakóinak, hogy itt óriási gyár és város épül, akkor is megmosolyogták, ábrándozóknak nevezték őket.
GÁL PÁL
A bejegyzés a Hungaricana Közgyűjteményi portál segítségével készült.
