Új Ember – 1996. február 11.
Félrenevelt város papja vagyok…
Tóth Andor százhalombattai plébános Nagy Mihály dunaújvárosi plébánosnak tett fel kérdést két héttel ezelőtti írásunkban. Mindketten templomot építenek, mindketten volt “szocialista” város plébánosai, így gondjaik is hasonlóak. A kérdés az építkezés és a lelkipásztorkodás összehangolására vonatkozott.
– Dunaújváros, azaz Dunapentele, mely Sztálinvárosként indult “fejlődésnek” félrenevelt város volt – kezdi a beszélgetést Nagy Mihály. – Egy békés, 2-3 ezer fős, jól működő község (melynek katolikus iskolája, legény- és leányegylete volt) 1950-től szocialista fejlődésnek indult. Én diákként jártam a híres Martyn-kemencénél, s ott láttam elsőször a megdöbbentő, s azóta elhírhedt feliratot: “Asszonynak szülni kötelesség, leánynak dicsőség!” A lelki életet körülbelül ez határozta meg évtizedekig. Pap nemigen tehette be a lábát a városba, mely alól csak az 56-os forradalom rövid ideje volt kivétel, amikor Shvoy Lajos püspök három papot is küldött a városba. Előtte és utána csak nagyon kevesen vállalták a misére járást, a gyermekek hitoktatását, mert féltek a megtorlástól, mely a jól szervezett besúgóhálózaton keresztül mindenkit elérhetett. Ezért éreztem nagyon fontosnak Seregély érsek szavát a rendszerváltáskor, amikor az egyház gyors felvirágzását remélőket józanságra intette: negyven év pusztításának helyrehozatalához legalább negyven évre lesz szükség.
Mi viszont dolgozunk, dolgozhatunk most – ezen. 1991 novemberében kerültem Dunaújvárosba plébánosnak, több kápláni, plébánosi állomás után. (Jártam Ercsiben, Abán, Polgárdiban, Pusztaszabolcson, Móron mint káplán, s korábban plébános voltam Szabadegyházán és Sárbogárdon.) Előző helyeimen is megtapasztaltam, ahol erősebbek a gyökerek, ott a terhek ellenére is jobb volt a hitélet…
Dunaújvárosban van mit tenni. Először is főpásztorom, Takács Nándor püspök jóváhagyásával és támogatásával templomot kezdtünk építeni a város központjában. Szinte pénz nélkül fogtunk hozzá, de jótevőket mindig adott és ad az Úr, s így folyamatosan halad a munka. Már az alapozáshoz sem tudtunk anyagiakat szerezni, akkor kiderült, ha alapítványt hozunk létre, Ébner Tibor biatorbágyi malomtulajdonos nagyobb összeggel támogatna minket, így is lett, s aztán már ment minden a maga útján.
Találtunk bankot, mely hitelezett nekünk, kivitelezőt, aki elkészíti a templomot, s most már csak az időjárás jelent olykor akadályt. Persze nem ilyen egyszerű az élet, gondjaink bőven vannak, de itt válaszolnék Tóth Andor kérdésére: a templomépítést egy kis csapat vezeti, melynek egyik tagja vagyok csak én, a legtöbb feladatot mások végzik. Ugyanígy a lelkipásztori feladatokat is egy kis csapat végzi, ahol a papi teendőket látom én el. A hitoktatásban – mely a város 13 általános iskolájában, egy gimnáziumában, három szakközépiskolájában folyik – hitoktatók segítenek. Ahova én csak ritkán jutok el, vagy épp nem tudok elmenni, oda elmennek olyan világi segítők, akik áldoztathatnak, így nekem azok a lelkipásztori feladatok maradnak zömében, amelyeket csak pap láthat el, így vasárnap három, hétközben pedig rendszerint két misét mondok, temetek, gyászmisét mondok és gyóntatok.
Szerencsére marad időm foglalkozni a plébánián, a fiatalokkal, akik idejönnek, s a felnőttekkel, akik esetleg csak érdeklődnek a hit iránt. Azt én is megtapasztaltam, hogy a gyerekeken keresztül lehet a családok közelébe elvinni a hitet. Éppen ezért nagyon fontosnak tartom a fiatalokkal való törődést. S itt, ebben a volt szocialista mintavárosban a felnőttekkel van mit tenni… Eleinte sok felnőtt-keresztelés volt, s a házasságok rendezése is gyakori igény volt. Ma az úgynevezett keresők inkább a fiatalok köréből kerülnek ki.
Ha megépül a templom – amelynek már mérete is impozáns (920 négyzetméter alapterület, 700 ülőhely, 300 négyzetméternyi kórus), a fiatalok olyan helyen találkozhatnak majd, amely sugallja Isten otthonát, s vasszerkezetével és betonjával, valamint hatalmas ablakaival jelzi, milyen város is Dunaújváros az ezredforduló környékén, milyen gyárak működnek itt.
Az idén Krisztus Király vasárnapjára terveztük a templomszentelést, de ma már látjuk, ez nem megvalósítható. Késik az építkezés az időjárás miatt is, de az urnatemető sem működik még, amely pedig a további anyagi fedezetet nyújtana az építkezéshez. A templomhoz tartozó plébánia csak később fog megépülni. S ehhez kapcsolódik kérdésem is. Még nem tudom, hogyan fogom egyedül ellátni a közel 60 ezres lélekszámú város lakosságát, ősztől ugyanis már nincsen káplánom. A tervek szerint esetleg épülne több, kisebb plébánia is. De nagy a paphiány, ki kerülhetne oda? Dunaföldváron már működik főplébánia, melynek plébánosa Váradi János. Ők hogyan végzik munkájukat?
Bókay László
A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.
