Dunaújváros, 1972


Népszava – 1972. február 10.


Dunaújváros déli határában /1969
fotó: Fortepan/Bojár Sándor

Besorolt a városok közé

DUNAÚJVÁROS, 1972

Dunaújváros…
Neve már nem cseng sem ünnepélyes izgalommal, se politikai pikantériákat sejtetően. Nem lelkendezünk kétezer százalékos teljesítményein, és nem töprengünk azon, hogy leálljon-e a fejlesztése, vagy nem. Mindez történelemmé vált: Intercisa római tábora mellé vonult be a köztudatba. A múltból tablók lettek, a castrumból a római városrész. Egész Dunaújváros pedig egyszerűen besorolt a magyar városok közé, egy a nyolcvanegynéhányból.


Látkép víztoronnyal
(A szerző felvétele)

Ágnes néni, a korelnök

Ennek a besorolásnak a megtörténte természetes – legfeljebb néhány hátrányával lehetne perben állni. Például azzal, hogy néha sokkal kisebb, létszámra és iparbeli súlyra is jelentéktelenebb településekről többet olvasunk, látunk és hallunk, mint az egykori Penteléről. Húsz-huszonkét éve a szenzáció abban állt, beemeltek-e már egy nagy betonelemet, csapoltak-e már az öntödében, ad-e már vasat a kohó, hol tart a martin – most vas, acél, hengerelt áru egyenletes tempóban árad a vasműből és társaiból. A városban nincsenek szenzációk. A régi típusúak legalábbis hiányoznak. Mi van az emberekkel?Velük azért mintha történnének szenzációk.
Itt vannak például az öregek. Ez itt új téma: addig írtuk meg évente, hogy itt a legtöbb a fiatal, míg eljutottak az aggkorig a fiatal város első öregjei, azok is, akik magukra maradtak ebben a nyüzsgő ipari hangyabolyban.
Nem maradtak magukra. Ez patetikusan hangzik, de így van. A város első szociális otthonában ülünk, az első névsort lapozgatom. Nagy könyv, látni lehet, hogy hosszú időre tervezték. A nevek Debrecentől Ságig és Tokajtól Székelyudvarhelyig, és Drávapalkonyától Csongrádig, az életkorok 85-től 36-ig. A korelnök Ágnes néni, özv. Szemesné Csiki Ágnes, éppen Udvarhelyről. Az iparvárosról iparvárosra hányódó munkáscsaládok kedves öreg lánya ő, képeslapot olvasva üldögél ágya mellett, társai apró gondokra hívták fel a figyelmemet, hogy túl magas a kád, amibe be kell mászni, hogy jó lenne egy kézizuhany, ami igaz. Mégis van valami torokkaparóan megható abban, hogy ezek a tegnapi magányosok, vagy a magányosságnak kitett öregek a városuktól otthont kaptak. Baksai Laci bácsi, aki Tolnában tsz-tehenész volt, ugyanúgy belefér ebbe a 32 tagú gárdába, mint öreg szobatársa, akiről csak azt tudtam meg hogy legutoljára éjjeliőr volt (Laci bácsi mellesleg díszdobozokat fabrikál színes levelezőlapokból, valahonnan a kajmádi pusztáról hozta magával ezt a mindent szépítő pásztorhajlamot.)
Ez az otthon tipikus dunaújvárosi intézmény, nem megyei, a város és a gyárak építették együtt, pontosabban a nagy partcsuszamlás károsultjainak elhelyezésére gyorsan épített Cs-lakásokat alakították – és alakítják – át. A házaspárokat elköltöztették és itt, ezekben a fürdőfülkés, tiszta és frissen festett, két- vagy négyszemélyes szobákban élnek Ágnes néniék, Laci bácsiék. Kosztjukat bisztróból hozzák, az étlapot láttam, a véleményüket hallottam: elég, de túl fűszeres. Hiába, a vendéglátóipar kissé a szeszre is gondol. Nos, a tanácselnök-helyettes, Soós Imre felvillantja a távlatot: ha a szociális otthon teljesen kiépül, a terv szerint, a kórház konyhájáról fogják élelmezni Zsigóné (a megbízott gondnok) “gyerekeit”. (Mert ő mindenkinek gondnok néni.) Az otthon évi tervezett kiadása 1 100 000 forint (100 személyre méretezve). A bevétele a hozzájárulásokból – 150 ezer. A többit a város adja: felépítették, most otthont ad nekik.


Gyerekek a Balogh Ádám utca 16. számú ház kapujában /1970
fotó: Fortepan/Kriss Géza

Egy diáklány

Nézzük a másik szélsőséget, legalábbis korcsoportban, a legkisebbeket. A Liszt Ferenc kerti bölcsőde előterében alig tudunk áttörni a kocsik között. Ez a legzsúfoltabb parkoló a városban. Itt viszont babakocsik parkolnak, bent pedig nagy játék folyik. 1971-ben 100 gyerek helyével nőtt a kapacitás négy dunaújvárosi bölcsődében. A tervezés szerencséje, hogy mindegyik teljesen azonos típus volt, és egyformán ráépíthető részük volt. Ide “barkácsoltak” szabad szombatjaikon és vasárnapjaikon egy-egy új foglalkozót a munkások. A 26-os építők kettőt: a betonelem gyár – az ország első házgyára is itt működik! – egyet, két tanácsi vállalat, a vegyesipariak és a sütők közösen egyet. Nemcsak azok építettek, akik itt rakták a falat: bent a gyárakban a többiek a bölcsődeiek helyett túlóráztak. Aztán jöttek a szülői munkaközösségek, meg a népfront, játékkal, felszereléssel – a népfront 5000 forint értékűvel! -, most minden ragyog és apró és nekik való és olyan “Mici Mackó kuckója” az egész. És Mikóné, a bölcsőde vezetője, elérzékenyülten próbálja magyarázni, milyen jó lenne mindenkiről írni, aki segített. Egyáltalán nem azért, mert az ő férje is a 26-osoknál műszaki, sőt, részt is vett az eredeti bölcsőde építésében annak idején – hanem azért, mert olyan jó itt élni.
Ehhez magyarázat tartozik. Mikoné, a nagykőrösi diáklány, egészségügyi szakközépiskolás korában tanulmányi kiránduláson látta először Dunaújvárost. Tavasz volt, virágos, ligetes, széles utcák közt és kék ég alatt. És a fiatal lány úgy döntött hogy itt fog élni. Másodmagával felment a városi tanács egészségügyi osztályára és megkérdezte: eljöhet-e ide dolgozni? Két hét múlva kikérték. Akkor végzett, ide jött.
Gondolták-e volna a kikötőben és a Radarnál és a víztorony helyén övig sárban küszködő városalapítók, hogy ilyen vonzó fészket raknak? És Júlia most lehajlik a kis hullámos hajú Tímeához, egy kis Jóskához és a többiekhez – és nagyon nyugodt.
Az ő kétéves kisfia is jól érzi magát. Ugyanilyen jól – egy másik bölcsődében. Na és a középkorúak?

Félni kell-e az emlékeinktől?

Zászlólengetés nélkül

Hogy az egész városért, a dolgozólétszámért mi minden történik, arról Sófalvi István tanácselnökkel és Soós Imrével órák hosszat beszélgetünk, latolgatva és örömmel. Latolgatva azért, mert a tanács, vezetői szeretnék elkerülni azt a látszatot, mintha zászlót lengetve ünnepelnének minden apró eredményt. No de hát hallgassanak róluk? Már megmutatták a Kék Duna Áruházat, elfogadnám akármelyik nagyvárosunkban, sőt Budapest bármelyik kerületében. Megmutatták a tanácsháza új, szép házasságkötő termét, a dísztermet és a tanácstermet, a maga nemében valamennyi osztályon felüli módon ízléses helyi tervezés-kivitelezés. Már tudom, hogy a régi tanácsházából zeneiskola lett, a régi pártbizottsági székházból a helyi történelem múzeuma. Mindent, ami szélesíthető módon a közösségnek adható, a közösségnek adnak. A Volánnak 600 tehergépkocsi vagy autóbusz számára épült új telepét is látom, az üzemi segítséggel, társadalmi munkával épített garázssorokat. Az óvárosban, azaz a tegnapelőtti Pentelén az orvosi rendelőt, ahol a hipermodern fogorvosi felszerelést a különben példásan takarékos Vörös Csillag Tsz pénzéből vásárolták. Nyuli György, az elnök nagyon megnézi, hová kerül százezer forint. De ha a városról van szó…
Az alapkérdés persze a lakás. 1969-ben és 70-ben 286, 1971-ben 234, 1972-ben 195; ez csak az üzemi-tanácsi együttműködéssel épített, gyárak segítségével emelt társasházi lakások száma. A negyedik ötéves terv végére 4500 lakás épül. Ebből 400 magánerőből, 800 vállalati társas, a maradék egyharmad-kétharmad arányban állami és szövetkezeti. Sokatmondó számok még akkor is, ha például a kis Szabadosné, akit a vasmű folytatásán, az egyik új, nagy szövetkezeti ház földszintjén meglátogattunk, elég vastagnak érzi a havi 770 forintos hozzájárulást, rezsiköltségekkel és törlesztéssel együtt. A darus asszonyka és lakatos férje összesen 5000 forintos keresetéből valóban nem csekélység. De, kedves lakásigénylők, szerte az országban, vajon ez a legrosszabb megoldás?


Szovjet vasérc élteti a Dunai Vasművet

Vasvirág

A kis erdő nem választ el

Szürke, hatalmas épülettömbök, magasak; tőlük távolabb egy már évek óta lakott ház, különös, a délutáni napfényben csillogó alumínium gömbantennákkal; a februári napfényben gyerekzsivaj a tereken; az egész fölött távolból, túl a kis erdőn, amelyet védőerdősávnak telepítettek, elválasztottak a gyártól, és most víkendházaival öszszekötő kapocs – a martinkemencék rózsaszínbarna füstje az égen. Ez Dunaújváros, 1972 telén, a vitatott, a feleslegesnek tartott, az annyiszor elparentált Dunaújváros. Azt mondták róla, túl messze van a vastól, pedig a japán kohók 9300 kilométerről, az olaszok 4600 kilométerről kapnak vasat, egy svéd gyár pedig Afrikából hozat ércet, pedig 15 kilométerre van tőle egy igazi svéd vasbánya. Csak éppen nem felel meg neki az érc minősége. A kikötőben uszályok állnak: ezekben 2000 kilométerről utazik az érc. Itt lesz belőle vas, itt itt lesz belőle acél. Jó vas és jó acél: olyan erőt jelent üzemeinek, hogy ez az erő átsugárzik a városra, segít a lakásépítésben, a bölcsődék falainak felhúzásában, egy félszázezres munkásváros legnagyobb erőművévé, energiacentrumává vált.
Hallottam dunaújvárosi kisfiúkról, akiknek már két karórájuk van. Egy hétköznapi, meg egy ünneplő. Lehet, hogy ez megmosolyogni való dolog, afféle “tiszta szoba” lelkület.
De még ez sincs a nagy kémények nélkül, melyeknek füstje rózsaszínbarnára festi a tegnapi falu égboltját.

Baktai Ferenc

A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.

Dunaujvaros