Fejér Megyei Hírlap – 1980. április 27.
Miskolczi Miklós
GYERMEKÜNK A HŐSÖK FIA
(Részlet a szerző hamarosan megjelenő “Város lesz csak azért is” című könyvéből)
Az építkezés és a gyárindítás kezdetén Sztálinvárosban eldöntő arányban voltak jelen a paraszt származású, néhány éve maguk is parasztként dolgozó, új munkások. Az idő előrehaladtával azonban számuk, az összes foglalkoztatotthoz viszonyított arányuk, a munka szervezeteiben betöltött szerepük egyre csökken. Egy szociológiai vizsgálat szerint (Mód Aladárné – Kozák Gyula: a Munkások rétegeződése, munkája, ismeretei és az üzemi demokrácia – Akadémiai Kiadó 1974) a Dunai Vasmű jelenlegi munkásainak már csak 18-20 százaléka tartozik ahhoz a réteghez, amelyet – mint klaszszikusan jellemzőt – még a hetvenes években is szívesen azonosítanak “a dunaújvárosi munkással”.
Kohász és paraszt talákozója 1954
Fotó: Magyar Nemzeti Múzeum/Rév Miklós
Azzal a legénnyel, aki a hőskorban valamelyik alföldi községből, vagy dunántúli faluból feljött az építkezésre, a cinikusak szerint csizmájáról lerobbantotta a tehénganét és elkezdett acélt önteni. A viszonylag alacsony szám a helyi viszonyok tökéletes ismeretében tetszelgőket is meglepi. Mint ahogy meglepő az is, hogy a gyár jelenlegi dolgozóinak csak 30 százaléka paraszt származású. Ez a szám kisebb az országosnál. Körülbelül a nagymúltú, tradíciókkal büszkélkedő Csepel Vas- és Fémművek arányaival egyezik.
Abszolút számokban ez annyit jelent, hogy a Dunai Vasmű tízezer munkása közül mintegy 3000-nek voltak a szülei parasztok. (Alig többen mint 1500-an kezdték életüket maguk is parasztként.) A paraszt származásúak közül kétezren dolgoznak húsz évnél régebben a gyárban.
Nézzük, mire vitték azok a paraszt származású munkások, akik már húsz évnél többet töltöttek a gyárban, és akik megmaradtak munkásnak. Hozzávetőleges számítások szerint mintegy 1400-an dolgoznak szakmunkásként, 590 betanított munkás van közöttük és csak 10-en maradtak segédmunkások.
– A számok nem ejtenek ámulatba – mondta a Dunai Vasmű egyik vezetője, maga is több mint húsz éve dunaújvárosi. – Őszintén szólva, nagyon ostobának, vagy legalábbis lustának kellett lenni ahhoz, hogy valaki nálunk két évtizeden át segédmunkás maradjon.
A sikeresen emelkedő életút, melyen általában az egyén és a társadalom egybeeső céljainak elérését, konkrétan pedig a tartalmasabb életet is jelentő nagyobb szervezettségű, bonyolultabb munkák elvégzésének képességét értjük, nos a sikeresen emelkedő életút általában jellemző a hőskorban indult mai dunaújvárosi munkásokra.
Sok terhet vállaló, messziről induló és ehhez képest sokat elérő, sok és nagy lehetőség között válogató nemzedék az övék. Ez utóbbi, a sok és nagy lehetőség következménye, hogy a dunaújvárosi munkásságnak ez a rétege az osztálybalépés ténye mellett, a kilépés, a gyors továbblépés gyakoriságával is jellemezhető. A sokszor emlegetett sztálinvárosi káderkohó nemcsak befogadta a falusi parasztfiatalokat, de rövid ideig tartó “hevítés” után száz és ezerszám el is bocsátotta őket. A helyi (és országos) politikai, társadalmi és gazdasági vezető beosztások százait töltötték be akkortájt, életkorukat még a munkásosztályhoz való tartozásuk idejét tekintve is elképesztően fiatal emberekkel.
Akkoriban egészen természetes karriernek számított F. Istvánné, aki 1951 tavaszán Békés megyei parasztfiúk csoportjával jött Sztálinvárosba. Segédmunkásként kezdett dolgozni, majd néhány hét alatt kőműves szakmunkás lett, és érkezésétől számított alig egy év múlva a DISZ Sztálinvárosi Bizottsága titkárának választották. Katonatisztek, rendőrtisztek, vállalati igazgatók, tömegszervezeti- és pártfunkcionáriusok, tanácsi vezetők és alkalmazottak százait lehetne sorolni, megannyi példaként a sztálinvárosi nagy kiugrásra. Hogy közülük hányan álltak helyt és hányan buktak el – ezúttal nem kérdés. Csak a tény, az alig munkás parasztfiatalok kiemelése, a megküzdendő életutakba való korai és radikális beavatkozás gyakori ténye az érdekes, a jellemző. Alighanem a széles körben ismert és publikált tipikus sztálinvárosi karriertörténetek befolyásolják azokat, akik a dunaújvárosi munkások ma is legjellemzőbb rétegének tartják a hőskorban idetelepültek csoportját. Nos, ha már nem is ez a legjellemzőbb, az kétségtelen, hogy megmaradt a legérdekesebb csoportnak. Mert ilyen úttörő vállalkozást azóta egyetlen generációtól sem kért a magyar történelem, és e nemzedék tagjainak érdekes, tanulságos, helyenként mulatságos kalandjai sem ismétlődnek már a hőskorban oly természetes napi gyakorisággal.
Szabad Nép – 1950. október 15.
Ismétlődik viszont, pontosabban hosszú évek óta változatlanul magas a Dunaújváros – mint munka- és lakóhely – iránt érdeklődők száma. Évenként általában kétezren töltik ki a városba költözést igazoló bejelentőlapot. A megyeszékhelyeket kivéve nincs még egy magyar város, ahol ilyen magas lenne a bekívánkozók és a beköltözők abszolút száma. Igaz viszont, hogy évenként ezren meg éppen elköltöznek, és ehhez fogható magas szám sincs az említett városok között. Maradjunk azonban egyelőre a beköltözésnél, melynek gyakorisága mindenképpen arról vall, hogy Dunaújváros neve, státusza még ma is szépen hangzik a pályakezdők, a feltörekvők, a lakást keresők, az új életet kezdők előtt. A népességnyilvántartó iroda sajnos nem tud pontos adatokkal szolgálni arról, hogy manapság kik költöznek Dunaújvárosba.
Városépítés és letelepedés Dunaújvárosban
– Fiatalok – mondják – és meglepően sok nyugdíjas.
Az előbbieket a város kínálta lehetőségek vonzzák. Az utóbbiakat főként itt lakó gyermekeik hívják. A bennünket ezúttal jobban érdeklő fiatalok előző lakhelyüket illetően faluról, sokan a környező falvakból, vagy kisvárosokból érkeznek. Szakképzettségükről a bejelentőkön nincs adat. Van viszont bizonyos következtetésre jogosító szám a Dunai Vasműben.
Pár perces beszélgetések a városi tanács folyosóján azt igazolják, hogy a beköltözők “felemelkedni” vágynak. Rangsort nem jelentő felsorolás szerint: lakás, több kereset, jobb munkahely, kényelmesebb élet, nagyobb perspektíva kell nekik. Mindezt remélik is Dunaújvárostól. Maradjunk a munkahelyre vonatkozó elvárásoknál. A Dunai Vasmű megkérdezett munkásainak 50 százaléka – közöttük nyilván újonnan érkezettek is – úgy vélte, hogy munkája a vasműbe kerülés után jobb lett. A kérdezetteknek csak 3 százaléka csalódott. A kérdezettek 40 százalékának keresete is javult.
Mindazonáltal a városnak sok gondja van a friss beköltözőkkel. A bevándorlási kedve ilyen szüntelen lángolása – bár nincs ellenére a lakosság lélekszámát mindig szívesen növelő városnak – nem marad nyom nélkül a helyi társadalomban. Ne tekintsünk most az eltávozókkal együtt járó veszteségekre! Keressük csupán annak következményeit, hogy öt esztendőnként az 56 ezer lelket számláló város lakosságának mintegy 18 százalékát friss jövevénynek, új dunaújvárosinak lehet tekinteni. A lakosság ilyen erőteljes feltöltődése, természetesen hatással van a munkásság összetételére is. A Dunai Vasmű egyes gyárrészlegeiben, a megkérdezetteknek mintegy 20 százaléka 5 évnél nem régebben lakik Dunaújvárosban. Tehát ez a jobbára fiatalokból álló munkásréteg szám szerint már eléri az úgynevezett hőskorban érkezett és még aktívan dolgozó munkások számát. Arányaikat tekintve semmivel sem jelentéktelenebbek, mint az úgynevezett régi sztálinvárosiak. Többségük indíttatását is csak a társadalom és a társadalmi struktúra általános fejlődésének mértékében ítélhetjük kedvezőbbnek. Annyival, hogy aki ma faluról beköltözik, nem tíz holdon gazdálkodó egyéni paraszt apát mondhat magáénak, hanem tsz. kombájnost, vagy ingázó segédmunkást. Természetesen ez a különbség sem kevés, de a bevándorlás mégis újra és újra kedvezőtlen változást okoz a város alakuló munkatársadalmában, hiszen mint történelmi handicap újra és újra megjelenik Dunaújvárosban a messzebbről induló, hátrányokkal bajlódó munkás típusa. Hogy ezek a hátrányok hogyan jelentkeznek? A Dunai Vasműben például a szakmunkásoknak csak 28 százaléka paraszt származású, a betanított munkásoknak már 43 százaléka, a segédmunkásoknak pedig 47 százaléka származik paraszt szülőktől. A segédmunkások viszonylagosan alacsony életkora és viszonylagosan rövid helyben dolgozása ugyancsak a folyamatosan érkezők társadalmi réteghelyzetére enged következtetni. Igaz, a kvalifikálatlan munkás rapszódikusabb, hamarabb cserél munkahelyet. Ezzel együtt elgondolkodtató, hogy a Dunai Vasmű segédmunkásainak 51 százaléka öt évnél nem hosszabb ideje dolgozik a gyárban, hogy a segédmunkások 30 százaléka 25 év alatti abban a Dunaújvárosban, ahol az általános iskolát végzett diákok 95 százaléka továbbtanul.
A társadalmi felemelkedés reményében beköltözők tehát bizonyos értelemben a múltat, a húsz-huszonöt év előtti múltat lopják vissza a városba, és így érthetően sajátos réteget alkotnak a munkásságon belül. Olyan réteget, amely ugyan alkalmas és hajlandó is a gyors adaptálódásra, de amely – legalább legszűkebb környezetében – mégis érvényesíti a magával hozott normákat.
“…és itt épül majd egy új városrész”
fotó: MTI/Fehérváry Ferenc
Meggyőződésem, hogy ma már egyre inkább a helyben született, illetve az itt felnövekedett korosztályok jellemzik a dunaújvárosi munkásságot, amennyiben e korosztályok tagjainak száma rohamosan növekszik, szakképzettségük, ipari kultúrájuk és általános ismereteik számottevően jobbak, mint az egyéb munkásrétegekhez tartozóké, és végül, mert — közhelyet idézte – övék a jövő, melyben előbb-utóbb kivívják maguknak a munka szervezeteiben az őket megillető helyeket. Ők, az anynyit emlegetett “másfajta raj”, a második generáció, akiknek érkezésétől annyit várt és vár a város, akiknek jöttét már 1951-ben megénekelte egy ifjú költőnő: “… s kit dajkálnak napos terek/ majd zengőbb dalt dalol,/ a hősök fia, gyermekünk/én ifjú városom.”
– A hősök fiai? – derül a terminológián a Dunai Vasmű munkaügyi főosztályának sokat megért vezető munkatársa. – Itt vannak, persze itt vannak már a fiatalok.
Tízezer munkás közül háromezer-nyolcszázan még nem töltötték be harmincadik életévüket. Kedvező arány, de csak mennyiségileg jellemzi a csoportot. Nézzük azonban a számokkal igazolható minőségi jellemzőket is!
A Dunai Vasmű főbejárata.
Az oszlopok mögött Domanovszky Endre kétszeres Kossuth- és Munkácsy-díjas festő alkotása. /1964
Fotó: MTI/Járai Rudolf
Mintegy háromezer munkásnak még nem volt más munkahelye, mint az, ahol ma dolgozik. Tehát munkakönyvükben első és egyetlen bejegyzésként a Dunai Vasmű áll. Az egyenes életkezdés, a nagyüzemi munkás – közelebbről a Dunai Vasműben dolgozó nagyüzem munkássorsának természetes vállalása, tömegméretekben itt még csakis ennek az új generációnak osztályrésze. A kerülőutak kiiktatása óriási jelentőségű a harminc éven aluli dunaújvárosi munkások csoportjának kvalitásait illetően. Más, jobb alapokról, egyenes úton indulhattak el, és mint mondani szokás, nem is fulladtak ki a célig. Szemléltetően mutatja ezt egyes, úgymond jobb szakmák művelőinek életkor szerinti rétegeződése.
A műszerészek az elektrikusok többsége fiatal, az ugyancsak “nemesebb” szakmának elismert esztergályosok 69 százaléka sem haladta túl a 34 életévet, míg a kovácsok, hegesztők, forrasztások között egyáltalán nincs 25 éven aluli szakmunkás, és az öntők 73 százaléka is idősebb 35 évnél.
Amikor azonban elismerem a kerülőutak kiiktatásából származó, generációkat megkülönböztető, sőt rétegképző előnyt, szükségesnek tartom, hogy emlékeztessek az ebből száramzó bizonyos negatív életérzésekre is. A hősök fiai közül jónéhányan túlontúl kimértnek és ezért unalmasnak találják életpályájukat. A nagy és érdekes sorsokat, a széles és emelkedő pályaívek százait és ezreit felsorakoztató Dunaújvárosban már megjelent és egyre izmosodik az a réteg, amelynek sorsa tisztább, életpályája egyenesebb, de egyszersmind unalmasabb is, mint az elődöké volt. Ahol ez a történelem igazgatta nagy kontraszt nincs szinte minden családban jelen, feltehetően nem okoz gondot a különbség. Ám itt, ahol majd minden munkáscsalád fel tud mutatni és fel is mutat, egy tanyáról, faluról, rossz élet- és anyagi körülmények közül induló, szép ívben emelkedő életpályát, itt a szülőknek célt jelentő társadalmi helyzet és életkörülmény mára kiindulási alap, starthelyzet lett, amit az új generáció az elődökhöz hasonló látványossággal és léptekkel akar meghaladni. Erre pedig már kisebb a lehetőség.
Kérdésre, a fiatalok közül sokan kényszerülnek azt mondani, hogy életpályájuk nem emelkedik. Feladatuk “csupán” a szülők bravúros rohamával megszerzett hadállások megtartása, valamiféle állóharc folytatása. Hogy ez nem hoz látványosságokat, hogy nem az ország közvéleményének és figyelmének színe előtt megy végbe, hogy látszatra legalábbis nem ismétli az apák bravúrjait – bizony ez némi kedvetlenséggel jár. Meg kell szokni.
Különös, de alkalmasint éppen az első generáció tagjai állják el a felemelkedés egyik útját, amennyiben a hagyományos munkásvezetői beosztásokat jobbára ők töltik be. Mondani sem kell, hogy az úgynevezett kiemelés manapság már nem olyan gyakori, mint az korábban természetes és szükséges volt. Hosszú készülődés után a hetvenes évek közepén végre indult egy kétéves munkásvezetőképző tanfolyam, huszonnyolc résztvevővel.
A városi pártbizottság titkára, aki maga segédmunkásként kezdte életét Sztálinvárosban, erről a következőt írja:
“Alapvető gondunk elsősorban a közöny és az érdektelenség, amely párosul a munkásember képességeinek és tehetségének elhanyagolásával. Az esetek többségében csak kényszerhelyzetek hatására emelnek ki közülük tehetségeseket. Valahogy úgy vagyunk, hogy a természetes kiválasztódás egyfajta kényelmet, a munkásra várást jelenti számunkra. És nem azt, hogy keresni kell közöttük a tehetséges, a vezetésre alkalmassá tehető embert. A vizsgálódást, a kutatást pedig már a fiatalok között el kell kezdeni, hogy idő legyen felkészülni a közép- és felsőszintű feladatok ellátására is. Csakis ezen múlik, hogy a munkásember a merészebb ívű pályákon meddig juthat el…”
A tanulmány egy másik részében az ellenpólusra is felfigyel a szerző:
“Azt tapasztaljuk, hogy a fizikai munka egyre nagyobb anyagi és erkölcsi megbecsülést élvez és ez a körülmény a korábbi évekhez képest ma elégedettebbé teszi a munkást.
Mi következik ebből?
A munkás felteszi magának a kérdést: megéri-e hogy a számára rendkívül nagy erőfeszítésre vállalkozzon? Esetleg kevesebb pénzért, mert azon a vezetői szinten, amelyre az első lépéssel eljuthat, a jelenlegi bérével azonos pénzt kap, vagy gyakran kevesebbet kereshet. Utaltam arra, hogy a munkás elhatározásán múlik, vajon vállalkozik-e arra, amivel a vezetői funkcióba jutás jár. Igaz is, de az sem mindegy, hogy erről a lehetőségről mikor szerez és hogyan szerez tudomást a munkás. Lát-e önmaga számára konkrétan, vagy legalább hozzávetőlegesen felrajzolt perspektívát? Megmondják-e neki, beszélnek-e vele arról, hogy a sok lemondással járó tanulásnak mi lesz, mi lehet a végeredménye? Vagy egyszerűen kész helyzet elé állítják és elvárják, hogy mindenkor a vállalat elképzeléseinek megfelelően döntsön. Sajátos és fontos körülmény, hogy a munkahelyi kollektíva miként ítéli meg a törekvő, vezetésre vállalkozó munkást? Görbe szemmel nézik-e társai és ahelyett, hogy serkentenék, azt kérdezik tőle: mit akar, miért akar föléjük kerülni?”
Valóban hozzáértéssel, és nagy helyismeret alapján készült a tanulmány, amely a “Fizikai dolgozó fiatalok vezetővé válásának társadalmi feltételei és lehetőségei Dunaújvárosban” címet viseli. Pontosan felméri a helyzetet és rámutat arra, hogy a város történelmi múltja az általánosnál jobban ösztönöz és int a társadalom nyíltságának megőrzésére, hogy ez a feladat a második generáció robbanásszerű megjelenésével vált és válik igazán időszerűvé. Ugyanakkor dicséretes őszinteséggel rámutat azokra a jelenségekre is, amelyekben a kényelmességet kell számonkérni. A valóság roppant bonyolult, mert önmagában lehet dicséretes jelenség is, hogy az új generáció tagjai jól érzik magukat munkásként és nem akarnak “menekülni” osztályukból. Más kérdés, hogy a “menekülés útja” ma már göröngyös, tanulással, önképzéssel terhes, és hogy a családi példákban mást, vagy főként mást látó fiatalemberek egy része, úgymond nem általában a kiemelkedéstől zárkózik el, hanem a fel- vagy továbbemelkedésnek ezt a mai, új útját tartja kényelmetlennek.
Ennyit a második generáció képezte munkásréteg úgymond egyenes útjának előnyeiről és gondjairól. További számottevő sajátosságként említhető, hogy a Dunai Vasmű 25 éven aluli munkásainak 56 százaléka, 25 és 34 év közötti munkásainak pedig 46 százaléka már nemcsak hogy az iparban, de egyenesen szakmunkásként kezdte felnőtt életét. Ezek az adatok tovább erősítik az elméletet, amely szerint a Dunaújvárosban felnövekedett korosztályok önálló, de legalábbis elkülöníthető réteget alkotnak a helyi munkásságon belül. Hogy ez a réteg nem mindig és nem mindenben mutat karakterisztikusan megkülönböztethető jegyeket az korántsem a hipotézis hibája. Inkább arra mutat, hogy a jellemző ipari háttér és a város társadalmi hatása nem mindig veheti és veszi fel a versenyt a sokszor két generációt is túlélő, vagy éppen – ahogy ez ma elég gyakori – az első generáció tagjaiban is újraéledő tradíciókkal. Különösképpen nehéz a harc, ha ezek a meghaladásra ítélt tradíciók a mindig új jövevények, a mindig beköltözők által – mint erről már szó volt – még meg is erősödnek, vagy lényegüket megőrizve csupán arcot váltanak.
Vörös csillag a Dunai Vasműben /1959
fotó: MTI/Seidner Zoltán
A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.
További részletek a könyvből:
Avagy így kellett volna ígérni?
