Népszabadság – 1975. január 12.
DUNAÚJVÁROS
Takács József, fiatal tótszerdahelyi kubikos – az egykori, országszerte ismert Partizán brigád tagjaként – azért jött el huszonöt évvel ezelőtt Dunaújvárosba (az akkori Dunapentelére), mert hívta az ifjúsági szövetség, meg hívta a kalandvágy is, a jó pénz és a megszokott társaság.
Aztán itt lett szakmája, párttagsági könyve, felesége, gyereke, lakása, városa.
Ma főolvasztár a nagykohónál.
A Dunai Vasmű legjobb ifjúsági brigádja – A “Partizán”-brigád
Illyés József, egy kis Fejér megyei község állami hivatalnoka azért jött ide vezető jegyzőnek, mert felettesei biztatták: “Menj el Pentelére, lesz ott valami kohászati kombinát meg város is, olyan lesz minden, amilyenné te csinálod.” Vállalta, beköltözött a gólyafészkes községházába, illetve az istálló melletti parányi hálóhelyre.
Aztán itt kapott lakást, itt szerzett doktori címet.
Ma a városi tanács vb-titkára.
Verbó István kohómérnök a miskolci egyetemről jött, mert idehívták, és mert itt érdekes feladatok ígérkeztek. Egy évig fizikai munkát végzett, de 1957-ben már a kohó, végül az egész kohászat vezetője lett.
Aztán itt kapott lakást, itt házasodott, itt született a gyereke.
Ma a Dunai Vasmű pártbizottságának a titkára.
NEB iroda az építkezés kezdetén
A kezdet
Borovszky Ambrus egykori angyalföldi vasöntő azért jött ide, mert a Nehézipari Beruházó Vállalat (NEB) igazgatóhelyetteseként rábízták az egész munka helyi irányítását.
Körülnézett, megépíttette a “NEB-palotát” (egyszerű felvonulási épület volt ez), s elkezdte a városépítést a Május 1. utca kockaházainak felhúzásával.
Aztán itt kapott lakást és Állami díjat, innen járt két évig – miniszterhelyettesként – Budapestre dolgozni, itt mentek férjhez a lányai, itt született az unokája.
Ma a Dunai Vasmű vezérigazgatója.
Az egykori NEB-palota alapjait most is őrzik a városi strand területén, a Május 1. utca első házának falán pedig emléktábla áll: “E “ház alapjainak lerakásával kezdődött városunk építése 1950-ben.”
A kezdetről ma már legendák szólnak. Igaz legendák, csupán azért különböznek egymástól, mert ki-ki azt mondja el, amit maga élt át.
Csavajda György pentelei őslakos arra emlékszik, hogy valamikor 1950 februárjában trágyát vitt a “hegyre” (csak így nevezték itt a fennsíkot, ahol a város épült), amikor autós emberekkel találkozott, akik – nem tudván a nagy sárban sehogy sem továbbjutni – felkéredzkedtek a trágyásszekérre. Tőlük hallotta először, hogy itt gyár és város épül. Csak nevetett:
– Istennyila lesz itt, nem város!
Borovszky Ambrus 1949 novemberében járt itt először sokadmagával. Akkor még – a szovjet és magyar szakemberek között – valahol a tizedik sorban ballagott, ő is elsősorban a nagy sárra emlékszik; gumicsizmában caplattak végig a területen.
Sár, kukoricaföldek – ahogyan ezerszer elmondták, megírták.
De elkezdődött.
A Szovjetunióból jöttek az általános tervek, a szaktanácsadók egész sora, onnan szállították a berendezéseket, s onnan jöttek vissza a magyar szakemberek, akiknek jó előre meg kellett ismerkedniük a majdani kohókkal és martinkemencékkel.
Egyébként onnan kapta és kapja a vasmű az ércet is. A Dunaújvárosi Hírlap írta 1975. január 7-én: “Szombaton az első SZDP (a szovjet hajózás), hétfő reggel pedig az első MAHART-vontával megérkezett a dunaújvárosi kikötőbe az idei első szovjet vasércszállítmány … Itt említjük meg, hogy a vasércszállítási, illetve -kirakási tervet a MAHART és a szovjet hajózás, valamint a kikötő még december elején teljesítette.”
Borovszky: – Vannak dolgok, amelyekkel egy évben egy órát kell foglalkoznom. Ilyen az érc is. Olyan pontosan jön, mint a nap.
Egyetlen mondattal: bármily hihetetlenül nagyok voltak is a mi erőfeszítéseink, a Szovjetunió segítsége nélkül ma nem lenne Dunaújváros, sem Dunai Vasmű.
Szovjet segítség Sztálinváros tervezésénél
Miért kellett?
Valóban: miért kellett nekünk a Dunai Vasmű?
Kérdezték ezt már sokan, részben érdeklődve, részben rosszindulatúan. Különösen élesen ítélték el az egész építkezést az ötvenhatos ellenforradalom szószólói, s nyugati bírálóink gyakran még ma is “az iparosítás szörnyszülöttjeként” emlegetik a várost és a gyárat.
Mi inkább keressük a választ a tényekben.
Borovszky Ambrus:
– Amikor a felszabadulás után a szakemberek felmérték a gazdasági helyzetet, gyorsan kiderült, hogy hazánkban az alapanyaggyártás nagyon alacsony színvonalon áll. Ez pedig erősen kihat az életszínvonalra is. Mi, kohászok, azt szoktuk mondani: egy ország lakóinak életszínvonalát megmutatja, hogy mennyi az egy emberre jutó acéltermelés, acélfogyasztás. Ha van is ebben a megállapításban némi túlzás, de sok igazságot is takar.
Verbó István mondta tavaly novemberben:
– A vasmű évi 450 ezer tonna acél készítésére épült. Két esztendeje elértük az egymillió tonna acél gyártását, és már az idén ezt több mint 60 ezer tonnával túl is teljesítjük. (A valóságban – a kongresszusi verseny lendületében – hetvenezer tonnával teljesítették túl. – A szerk.)
Nincs olyan szakember, aki a hatvanas évek elején ezt a termelési teljesítményt nálunk akár fizikailag, akár műszakilag egyáltalán lehetségesnek tartotta volna.
De hagyjuk a részleteket. Egyetlen adat is világosan beszél: ma a Dunai Vasmű adja hazánk teljes acéltermelésének csaknem a harmadát.
Tessék mondani, tisztelt kételkedők, hol lenne ma az egész magyar ipar enélkül az egyharmadnyi acél nélkül?
A kohó mellett. Balra: Kondor József, a 26-os Állami Építőipari Vállalat egykori igazgatója (ma építésügyi és városfejlesztési miniszter).
Jobbra: Borovszky Ambrus – jó húsz évvel fiatalabban, és jó húsz kilóval soványabban.
Nem angyalok
Hihetetlen erőfeszítésekkel épült az üzem és a város. Emberek ezrei indultak el az ismeretlenbe a párt és az ifjúsági szövetség felhívására. Voltak közöttük kötelességüket érző lelkes kubikosok, kőművesek, pártmunkások és műszakiak, voltak kalandvágyó fiatalok, de voltak a társadalom szeme elől eltűnni vágyó emberek, s még a fővárosi bordélyházakból éppen akkoriban kiebrudalt hölgyecskék is.
Egyik 1950-es őszi estén Lombos Ferenc, az akkori pártszervező, (most a Győr-Sopron megyei tanács elnöke) a munkásbarakkokat járta végig. Lehangoló látvány volt. Talán 50-60 emeletes vaságy is sorakozott egymás mellett egy-egy hosszú szálláshelyen. Az ágyak között fehérneműk száradtak, s mindent betöltött a gumicsizmák, az izzadó testek, az ételek és a pálinka szaga. Az egyik ilyen barakkban különösen bántó volt a helyzet: mindegyik ágyban egy nő és egy férfi.
Mondták az emberek: ez a családosok barakkja.
Lombos sokáig beszélgetett velük, aztán túlfűtött érzésekkel indult vissza a “városba”, ahol egy frissen vakolt, meszeletlen, csöpögő plafonú szobában volt a szállása. Útközben találkozott az akkor már több ezer embert foglalkoztató építkezés teljes egészségügyi személyzetével, vagyis Katival, a talpraesett, keménykötésű ápolónővel.
– Te, Kati – támadt rá -, hogyan lehet ilyen szörnyűség, mint ez a családosok barakkja?
– Micsoda? – döbbent meg az ápolónő. – Már megint összebújtak?
Rohant a barakktáborba, szétköltöztette a “családosokat”, akik persze másnap egy másik szálláshelyet neveztek ki a tulajdonukká.
Igen, a Dunai Vasművet és az új várost nem csupa angyal építette.
De nélkülük ma nem lenne sem vasmű, sem város.
Taggyűlés a gyufafénynél
A helyzet akkor kezdett változni, amikor 1950 őszén megalakultak a pártszervezetek. Már nagyon követelték ezt az építkezésre érkezett kommunisták.
Egy alkalommal három kőműves állított be a pártszervezőhöz. Elmondták: mint kommunisták jöttek ide. Nemcsak építeni, hanem nevelni, szervezni is. – Alakítsátok meg a pártszervezeteket! Adjatok pártmunkát! – követelték.
Legelsőnek alighanem az I-es építési csoport pártszervezete állt össze. Az egyik kockaépületben tartották este az alakuló gyűlést. A kis szoba szélére tologatták a rajzállványokat, s alkalmi lócákra ültek. A beszámoló végén kialudt a villany. Senki sem mozdult. Illetve: az emberek a zsebükbe nyúltak, öngyújtót, gyufát vettek elő. Hol itt, hol ott villant fel a kis láng, s rendben folytatódott minden. Sokan jelentkeztek felszólalásra, beszéltek és vitatkoztak, majd megfontoltan megválasztották a vezetőséget.
Így – az öngyújtók és gyufák fényénél – kapta meg ezen az estén egy fiatal munkás a tagjelölt könyvecskét, amelyet előző munkahelyéről küldött utána az ottani pártszervezet.
És a tésztában dolgozni kezdett a kovász. A kommunisták ott voltak minden gyűlésen, minden megmozduláson, minden munkahelyen és minden szálláson. Nappal és éjszaka egyaránt.
Azóta közülük sokan vezető pozícióba kerültek itt a városban vagy másutt, sokan ma is a régi munkakörükben dolgoznak becsülettel, sajnos, többen végleg itthagytak bennünket, s akadtak olyanok is, akik botlottak, lemaradtak, elhullottak a negyedszázadnyi hosszúságú úton.
De nélkülük, a kommunisták nélkül ma nem lenne sem Dunaújváros, sem Dunai Vasmű.
Gyűlés és küldöttség
Földes László (ma a Hungexpo vezérigazgatója) 1951-ben lett a pártbizottság titkára. A várossá válás 20. évfordulójára egy apró könyvecskét adtak ki, ebben megírta ő is egy apró emlékét.
“Az első gyűlést, amelyre nagy izgalommal készültem, mert egyben a bemutatkozásom volt, az építők azóta lebontott kultúrtermében tartottuk. Remegő hangon elkezdtem felolvasni a leírt szöveget. Néha-néha felnéztem a papírból, az első sorokban figyelmet tapasztaltam. Egy kicsit megnyugodtam, de valahogy a “poénok” nem ültek úgy, ahogy reméltem.
Jobban körülnéztem. Láttam, hogy a terem közepén egy csoport kártyázik. Most mit csináljak? Folytassam az előadást, vagy mit tegyek? Megéreztem, hogy a gyűlés részvevői is felfigyeltek, hogy valami nincs rendben. Nagy csend lett, s ekkor megszólaltam. Negyedóra múlva én is beszállok a partiba, ha van pénzük.
Nagy derültség tört ki, a kártyázok abbahagyták a játékot, sikerrel fejeztem be a beszédet, és utána valóban éjfélig jól elzsugáztunk a kubikosokkal.”
Abban az évben ment egy küldöttség Rákosi Mátyáshoz. Vaskos kötetet vitt magával, az elején egy kérés, utána 14 800 aláírás.
“A vasmű minden egyes dolgozója, városunk minden egyes dolgozója kéri, hogy épülő békeművünk Sztálin Vasmű, új, szocialista városunk Sztálinváros nevét vehesse fel.”
A mi városunk – Sztálinváros lett
Nem találkoztam eddig egyetlen emberrel sem, aki szégyellte volna, megbánta volna aláírását. Mert nem a kért név volt a lényeg, hanem a szocialista Magyarország felépítésébe vetett igaz hit, meggyőződés, és – nem túlzás leírni – lobogó lelkesedés, amely éltette és előre hajtotta itt az embereket. A legjobbak közülük ezt fegyverrel is bizonyították, amikor az ellenforradalom rátört erre a városra is.
Az állagmegóvás évei
Nem volt végig diadalmenet Dunaújváros élete.
1953-ban különösen nehéz világ kezdődött itt. A Nagy Imre-féle kormányprogram, ha kimondatlanul is, de lassú elhalásra ítélt mindent. Az építkezéseket leállítani – jött az ukáz -, mindössze állagmegóvásra van pénz.
Elkezdtek hát dunaújvárosi módon “állagmegóvni”. Tapolczai Jenő volt akkoriban a városi tanács vezetője (most a Fejér megyei tanács nyugdíjas elnöke). Tapi – mert csak így nevezték – rendkívül népszerű ember volt, nemcsak a városban, hanem az országban is, s még külföldön is. (Soha nem járt itt várost és üzemet csodálni annyi bel- és külföldi, amennyit ő városi tanácselnök korában ideédesgetett.) Hát ő aztán ravaszkodott, tárgyalt, látogatóba ment és látogatókat fogadott, s közben az állagmegóvás címén továbbra is csak épülgetett valami a városban.
Tapolczai Jenő – Egy elnök naplója
A gyárban pedig Borovszkyék Herczeg Ferenc akkori KGM- miniszterhelyettessel csendesen megegyezve, úgy óvták a félkész II. kohó állagát, hogy közben szép lassan fel is építették.
Amikor 1955-ben úgy határoztak, hogy mégis tovább épül a város és a gyár, akkor nagyon büszkék voltak csalafintaságaikra.
Okkal.
Aranyvölgyi út felől a Köztársaság út, háttérben a Szórád Márton út magasházai. /1973
Fotó: Fortepan / Lencse Zoltán
Ma és holnap
Ma már mindez emlék. Él és dolgozik a város és a vasmű.
A városnak és a gyárnak van mindene: ötvenezer lakosa, 25 éves porfogó kis erdeje a gyár és a lakóépületek között, iskolái (főiskolája is), óvodái és bölcsődéi, műjégpályája és tornacsarnoka, sportpályája és vidámparkja, üdülői a Balatonnál és másutt; van jelképe (a Kohász-szobor), és van még címere is.
A vasműben 13 ezer ember dolgozik. Teljes vertikalitású üzem: bejön az érc és a szén, s kimegy – lemez formájában – a készáru. Két nagyolvasztó önti megállás nélkül a nyersvasat, négy martinkemencében “főzik” ezt acéllá, aztán a millió tonnányi acélból a meleg- és hideghengermű csinál kész lemezt. Persze, ott van a kokszolómű, a tűzállótégla-gyár meg a többi üzem is.
Másodtermékeket is gyártanak. Évente például ötvenezer tonna 200-1000 milliméter átmérőjű spirálcsövet készít az üzem. Az ilyen spirálcsövek gyártását a dunaújvárosiak honosították meg nálunk. (Mennyibe került volna, ha a Barátság-olajvezetékek és egyéb vezetékrendszerek csöveit dollárért kellett volna megvásárolnunk?)
A nagykohótól a családi tűzhelyig
Évente 120 ezer tonna nyitott és zárt profilú anyagot, 20 ezer tonna könnyű acélszerkezetet, egymillió négyzetméter fűtőfelületű radiátort is szállít az országnak a vasmű. Naponta 2500-3000 tonna készáru hagyja el a gyárat, megtöltve 80-100 vasúti kocsit.
Ruhagyár a kikötő főparancsnoki épületében /1973
Fotó: Fortepan / FŐFOTÓ
A gyár gazdaságosan dolgozik. 1968-ra az utolsó fillérig megtérítette, amit az ország a felépítésére fordított. Az évi nyereség ma már megközelíti a másfél milliárd forintot.
És persze, ma már van a városnak egész sor más üzeme is. Házgyár, papírgyár, konfekcióüzem, fonoda, óragyár, cipőgyár stb. A nőknek is kellett munkaalkalom – nos, hát teremtettek.
A jövő? A számítások szerint néhány éven belül meg kell kétszerezni a vasmű termelését.
Borovszky Ambrus: Sohasem éreztem munkának…
A 63. évében járó Borovszky Ambrus – nem szeret sokat ülni – fel-le sétál, úgy magyarázza frissen, lendülettel:
– Annál jobbat elképzelni sem lehet, mint amikor a munka életszükséglet és szórakozás. Amikor reggel otthon borotválkozom, már dolgozom is. Időnként elfelejtem kivenni a szabadságomat, de engem nem korholnak emiatt az orvosaim. Nincsenek orvosaim, egészséges vagyok.
Vasmű út – Aranyvölgyi út kereszteződés, a háttérben a Dózsa György út épületei. /1973
Fotó: Fortepan / Lencse Zoltán
Hagyomány itt, hogy minden április egyik vasárnapján a város apraja-nagyja kivonul rendbe tenni a parkokat, az utcákat, kifesteni és kitakarítani az iskolákat, óvodákat, bölcsődéket. Tavaly mintegy húszezren vettek részt ebben a munkában, a város és a gyár vezetőitől kezdve az iskolás gyerekekig. Rengeteget dolgoznak ilyenkor, de úgy mondják: nem is annyira fáradozás ez, mint inkább jókedvű, óriási népünnepély.
Mert oly sok áldozatos munka, kudarc, megpróbáltatás után, s az oly sok mai tennivaló közben nagyon szeretnek ünnepelni is a dunaújvárosiak.
Gál Pál
A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.
