Sztálin Vasmű Építője – 1954. január 8.
A “KISKRAJCÁR”
Gondolatok a film sztálinvárosi bemutatója után
Igaza volt (B. I.)-nek, a Magyar Nemzet vezércikkírójának – alig telt el néhány nap a Kiskrajcár “hazai” bemutatkozása óta és ma nincs gyakoribb, ismétlődöbb kérdés Sztálinvárosban, mint hogy: “Láttad a Kiskrajcárt?”, “Hogy tetszett a film?” Ami a hazai jelzőt illeti, úgy érezzük, jogos, hiszen a Kiskrajcár Sztálinváros építésének történetét, a mi városunk és Vasművünk alkotóinak életét, harcait, szerelmeit, gondolatait, cselekedeteit jeleníti meg. És sajátunknak érezhetik azért is, mert írói – elsősorban a köztünk élő Sándor András es a gyakran Sztálinvárosba látogató Palotai Boris is már megannyiszor életrekeltették írásaikban a sztálinvárosi embereket.
Nem csoda hát, hogy a sztálinvárosiak még nem vártak ekkora érdeklődéssel, ily nagy kíváncsisággal és nem kevés büszkeséggel művészi alkotást, filmet, színdarabot, mint éppen a magyar filmgyártás legújabb művét! A várakozási természetesen csak fokozta, hogy a Kiskrajcár híre, átütő sikeréről megjelent közlemények jóval megelőzték a sztálinvárosi bemutatót.
Az új élet filmje: A “KISKRAJCÁR”
Ma már ezrek és ezrek döntötték el: a sztálinvárosiak nem csalódtak. Telt házak előtt játszották eddig és előreláthatólag még sokáig az új magyar filmet, amely életszerűen, a valósághoz hűen, izgalmas és vidám jelenetekben bővelkedve, nagyszerű típusokat alkotva kiváló rendezői és művészi teljesítményekben állítja elénk azt a küzdelmet, amely a város és a Vasmű sikeres felépítéséért folyt és folyik ma is. A mű erényei még szembetűnőbbek, ha figvelembevesszük, hogy a sztálinvárosiak számára a film minduntalan, önként kínálja az összehasonlítás lehetőségeit a valósággal, ami bizonyos mértékig zavaró lehet, de semmiképen sem szolgálhat mértékül a film művészi hitelének, értékének elbírálásakor. A Kiskrajcár művészi kollektívája olyan filmet alkotott, amely méltó Sztálinváros és a Sztálin Vasmű építésének nagyszabású munkájához, a várost építő ezrek mindennapi hőstetteihez, olyan filmet alkottak, amely minden tekintetben nagy lépést jelent előre a magyar filmművészei fejlődésében.
Mi ad ily magas rangot a filmnek, milyen tényezői emelik ki a Kiskrajcárt az eddigi, nem is kevés sikert látott magyar filmek sorából?
Mindenekelőtt az, hogy talán soha nem éreztük filmnek az élethez, a mi mai életünkhöz való közelségét, mint a Kiskrajcárban. A film problémái nem kiagyalt, álproblémák, a konfliktusok valóságos, életünkben számtalanszor jelentkező konfliktusok, a típusok, az emberek nem papírmasé-figurák, nem is földöntúli tulajdonsággal felruházott angyalok vagy ördögök, hanem elő, érző emberek. Ki ne ismerné – nemcsak Sztálinvárosban! – a faluról városba kerülő, ma még elsősorban anyagias Madaras Jóskát, a kemény, minden nehézséget bátran vállaló kommunista ifjúmunkást, Orbán Pistát, a műszaki értelmiség különböző típusait, a kis árvalány, a lelencgyerek egyre öntudatosodó, kedves alakját, az építőmunkát minden eszközzel gátló kulákfiút, Micskeit és a film többi alakjait? Emberek és emberi történetek elevenednek meg a filmvásznon a Kiskrajcárban: Garas Juli vágyai, álmai reális álmok, nem vezérigazgató-feleség vagy vállalatvezető, hanem szakmunkás lesz és megtalálja a boldogságot is, férjhez megy, új lakást kap. Jellemző-e Garas Juli élete, fejlődése, sorsának alakulása a mi életünkre? De mennyire! S ugyanígy a film valamennyi alakja olyan ember – akik mögött nem csupán az elképzelt, megsejtett sztálinvárosi hús-vér-emberek rejlenek (a valóságos alak keresése szinte elkerülhetetlen a Sztálinvarosról szóló írásokban is), hanem olyan emberek, akikkel mindenütt találkozhatunk, ahol emberek élnek és dolgoznak.
Simon Zsuzsa színművésznő egy sztálinvárosi lánnyal beszélget a Kiskrajcár című film bemutatójának szünetében. /1954. január 5.
Fotó: MTI/Bürger Gertrúd
A film íróinak rendezőjének és színművészeinek módszere – az építkezésen dolgozó emberek életének elmélyült tanulmányozása – biztosította, hogy a Kiskrajcár emberei nemcsak termelnek, nemcsak a munka problémái érdeklik őket, hanem szeretnek és gyűlölnek, szerények és nagyravágyók, áldozatkészek és pénzéhesek, egyszóval: emberek. valóságos emberek. Fordulatot jelent a film nyelve, az alakok természetes, egyszerű beszéde is. A párttitkár nem idézi állandóan a marxizmus-leninizmus tételeit, a munkavezető nem hangzatos frázisokkal győzi meg a téglát sárbataposó kubikost, az írók szavalás helyett emberi módón beszéltetik szereplőiket.
Feltétlen erőssége a filmnek a történet, az alakok kedvessége, az egész műn végigvonuló derű és vidámság. Hányszor jöttünk ki közömbösen vagy éppen leverve egy- egy film után a moziból – a Kiskrajcár optimizmusa, egészséges, hangja után jobbkedvűek leszünk, új erőt nyerünk. Utat tör a film abban is, amikor bátran mutat rá életünk nehézségeire, a meglévő hibákra. Az építőmunka nagyszerűsége mellett őszintén utal a szállásviszonyok, az ellátás hiányosságaira, a munkakörülmények nehézségeire, a beruházások gyors üteme mellett az emberről való gondoskodás lemaradására. Turi, a párttitkár megoldást ígér a panasszal hozzáforduló kubikosnak, aki bennünket is figyelmeztet: “De ne csak ígérje ám!”
Mindez végig fordulatos, gyorssodrású cselekménybe ágyazva, érdekesen, szórakoztatóan jelenik meg előttünk a filmvásznon, bizonyságául annak, hogy lehet a mi életünket, a szocializmus építését érdekes, vonzó formában unalom és sablon nélkül is ábrázolni. Összegezve: a Kiskrajcár szinte minden vonatkozásában újat, lépést jelent előre. Az első sikeres kísérlet mai életünk hű, életteli megjelenítésére, sőt, olyan kísérlet, amely már későbbi lépcsőfoknak is beillenék. Ez kétségtelen még jobban növeli a film értékét. De talán éppen azért, mert első kísérlet, meg vannak e műnek a maga fogyatékosságai és gyengeségei is. S minthogy nem akármilyen, hanem bíztató, további sikerek kiindulópontjául szolgálható kísérlet a Kiskrajcár, hadd mutassunk rá mi, sztalinvárosiak a film néhány, nem is jelentéktelen hiányosságára.
A film egyik kétségtelen nagy érdeme a cselekmény mozgalmassága, sokoldalúsága, az a mód, ahogy az építkezés életét, az emberek sorsának alakulását sokrétűen világítja meg. A mozgalmasság, a jelenetek, a problémák gyors váltakozása azonban a Kiskrajcár esetében együttjár az alakok, a mondanivaló vázlatosságával. kidolgozatlanságával. Vajjon mi a Kiskrajcár központi mondanivalója? Úgy hisszük, nem lehet egyértelműen feleletet adni erre a kérdésre. Az egyéni és közösségi érdekek összeolvadása a szocializmust építő nagy munkában? A munkások, valamint a párt, DISz és a műszaki értelmiség viszonya? A szerelem? Az emberről való gondoskodás? Mindez valóban benne van, de a film írói és rendezője egyiket sem mélyítik el igazán, egyiket sem oldják meg teljesen. A mozgalmasság, az írói és rendezői ötletek sokasága magával viszi, röpíti a nézőt a fordulatos cselekmény szárnyán – ugyanakkor a felvetett problémák vázlatosak maradnak, a néző nem kap kielégítő választ kérdéseire.
Orbán Pista a “Kiskrajcár”-ban és az életben
Nézzünk néhány példát. Madaras Jóska önfejű, pénzsóvár, makacs fiatalember. Nem hallgat a párttitkárra és nem hajlandó anyagi áldozatot hozni az építkezés érdekeiért, nem hajlandó összeszokott brigádját feloszlatni – inkább elhagyja az építkezést. A film végén Madaras mégis megtér. Hogyan indokolja a film Madaras Jóska fejlődését? Miért szánja el magát egyik percről a másikra az építkezésre való visszatérésre? Igaz, hogy előzőleg a brigádja már szembészállt vele és nem követte. Menyasszonya sem tartott vele. Falujába már nem a régi, öntelt Madaras érkezik. Amikor megtudja, hogy Orbán Pista dícsérőlevelet küldött a DISz-hez – megváltozik, elhatározza, hogy visszatér az építkezésre. Vagyis: fentiek következtében Madaras hajlandó rnost már anyagi áldozatot hozni a közösség érdekeiért? Turi Ferencnek lett igaza? Ezt követeli a párt, hogy ha anyagi károsodás árán is, de hozzunk áldozatot a közösségért? Mi a helyes? Minderre a film nem ad választ. Madaras visszatér (nagy károsodás ugyan nem éri, mert gyönyörű lakást kap, ragyogóan berendezett lakásban kezdi el házaséletét), de a megtérés inditóokait a nézőnek kell magában pótolnia, ha nem kitalálnia.
Vagy: vázlatos Garas Juli kedves alakja, az egykori lelencgyerek fejlődése is. A film végen előttünk áll az öntudatraébredt szakmunkássá lett Garas Juli, aki bátran leleplezi az ellenséget. De hogyan jutott idáig Juli? Erre a film nem válaszol – legalábbis nem mélyen, nem alaposan, csak itt-ott felvillanó képekben, utalásokban. Madarasék büszkén jelentik ki: “A mi nevelésünk”, amikor Juli észreveszi a toronydaru elindulását. De hogy hogyan nevelte őt a brigád, a kollektíva – ez megint csak a nézőre marad. Hasonlóan kidolgozatlan Rauf Kornélia alakja is. A főmérnöknő fejlődésének egy-egy befejezett, kész állomását bemutatja ugyan a film, csak éppen azt nem, hogyan jut el ezekre az állomásokra.
Szürkére sikerült Turi Ferenc, párttitkár alakja is. Ritkán ábrázolja a film Turit munka, cselekvés közben, a kommunistákkal és a munkásokkal kialakuló valóságos kapcsolala közben. Többnyire “ott terem” valamelyik jelenet végén és megállapítja, leszűri a tanulságot. Legalább ennyire szűk Szőllősi szerepe is. A vezérigazgató végigstatisztálja a cselekményt, se pro, se kontra, semmiféle befolyása sincs az események menetére.
A film egyik erősségeként említettük a nehézségek ábrázolását, helyesebben a nehézségekre való utalást. Ez így is van. Azonban éppen mert csak utalás történik a nehézségekre, beszélnek róla az emberek, tehát a film nem ábrázolja, ezért nem hat a megfelelő erővel. A valóságos nehézségekről csak egyik másik szereplő szájából szerez tudomást a néző – ugyanakkor a “kietlen” szállások egyáltalán nem kietlenek a filmen, Garas Julit perceken át keresik elveszett vacsorajegyével, ilyenre – úgy hisszük – kevés példa volt az életben. Orbánék idilli környezetben döngetik a szigeti fákat és a néző szinte kedvet érez közéjük állni. (Nem beszélve arról, hogy Olajosék – az ősök – fagyban, sárban állva derékig ásták ki a farönköket a szigeten, gyakran úgy, hogy nem vitték ki számukra az ebédet és a vacsorát.)
Zavart okoz a “térdigérö” sár ábrázolása is, hiszen ebben a jelenetben gyönyörű, napsütéses idő van. Áltatában meg kell jegyezni, hogy az egész filmben – kivéve a toronydaru-jelenetet – mindig süt a nap, valószínűleg mindig nyár van. Úgy véljük, hogy ez nemcsak a sztálinvárosi szemnek tűnhet fel. Egyébként is zavar van a cselekmény időtartamával kapcsolatban. Maga a történet viszonylag rövid idő alatt zajlik le – közben azonban évek telnek el, Dunapentele Sztálinváros lesz és felépül a város és a Vasmű.
Egyszóval: a nehézségek ábrázolásában, anélkül, hogy “csak a balszemüket” tartották volna nyitva a film alkotói – tovább lehetett volna és kellett volna menni, ez elsősorban a film művészi és politikai hitelét erősítette volna.
Mindenek mellett a film alkotóinak meg volt a lehetőségük hogy az elnagyolt, nem eléggé kidolgozott részleteket művészi módon elmélyítsék néhány teljesen felesleges, betétként ható jelenet rovására. Eltúlzott a jampecek és Orbánék között kitörő – egyébként látványos, sőt néha túlkarikírozott – verekedési jelenet. Éppen a verekedés “túljátszása” kelti azt az érzést a nézőben, hogy ezek veszélytelen hülyék, akiket néhány jólirányzott ökölcsapással vagy pofonnal észre lehet téríteni, nem érezzük a két világ összecsapását. Teljesen felesleges betét a keménykalapos Zámbó megjelenése a film végén, vagy a népi zenész jelentkezése könnyű munkára Orbán Pista brigádjába. Érthetetlen és szakmailag sem igaz Garas Juli falazó-jelenete, amikor előzőleg gépkezelő szeretne lenni, majd később a film végén, ugyanaz a brigád betonkeverőgép mellett dolgozik és cementzsákokkal teli csillét tol.
Végül néhány szót a film nagyszerű színészi gárdájáról, akik a sokszor szűkre szabott lehetőségek közepette is nagy igyekezettel formálnak valódi embereket, rokonszenves és gyűlöletes alakokat szerepeikből. Mészáros Ági Garas Julija; Soós Imre Madarasa, Szirtes Ádám Orbán Pistája. Bessenyei Ferenc Turija, Pápai Erzsi Orbán Annusa maradandó élményt jelentenek a sztálinvárosiak számára. De kiváló alakítást nyújtottak kisebb szerepükben is Tompa Sándor, Sennyei Vera, Pongrácz Imre, Kiss Manyi, Kállai Ferenc és a nagyszerű gárda többi tagjai. Külön érdemel említést Simon Zsuzsa Tiszai Editje. Simon Zsuzsa egyszerű művészi eszközökkel, ugyanakkor rendkívül gazdagon mutatja be és gyűlölteti meg velünk a ravasz, frázisokkal “operáló” ellenséget. Dicséretet érdemel Illés György operatőri munkája, gyönyörködtünk a film színeiben, a megkapó és impozáns sztálinvárosi felvételekben.
A dolgozók ajándékot nyújtanak át Palotai Boris írónőnek a Kiskrajcár címû film sztálinvárosi bemutatója alkalmából. /1954. január 5.
Fotó: MTI/Bürger Gertrúd
A Kiskrajcár – említett gyengeségei ellenére is – filmművészetünk kimagasló műve. örülünk és büszkék vagyunk, hogy éppen a mi építkezésünk története, a város és Vasmű-építők küzdelmei ihlették meg a nagyszerű film alkotóit. Köszönet érte, íróknak, rendezőknek, színművészeknek, akik e mű létrehozásán fáradoztak!
Jávor Endre
Felhasznált képek forrása:
– jelenetek a filmből: europeana.eu
